Előfizetés

Nemet mondott az Ab a majmos kampányfilmre

Népszava
Publikálás dátuma
2014.04.23. 07:13
Fotó: BIELIK ISTVÁN
Bár a közelmúltban "több alkotmánybírósági döntésnek is örülhettünk, úgy tűnik, az alkotmánybírák megelégelték a szólásszabadság térnyerését" - fogalmazott a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) azzal kapcsolatban, hogy az Alkotmánybíróság (Ab) elutasította a 4K! párt egyik országgyűlési képviselőjelöltjének alkotmányjogi panaszát.

A jelölt azt a kampányfilmet akarta levetíttetni a helyi televízióban, amelyen egy egyenruhás majom Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc hangján is beszél. A TASZ szerint a jelenlegi és a volt miniszterelnöknek közszereplő és közhatalom-gyakorló státuszuk miatt sokkal szélesebb körben kell tűrniük a kritikát, mint a magánszemélyeknek. A jogvédő szervezet úgy fogalmazott, a szólásszabadság lényegi eleme, hogy az államot képviselő tisztségviselőket a közéleti tevékenységükkel kapcsolatban korlátlanul lehessen bírálni.

Mivel a reklámfilm a konkurens jelölteket politikai és nem magánéleti minőségükben bírálta, így az nem is sérthette az emberi méltóságukat - tette hozzá a jogvédő szervezet. "Az alkotmánybírákat - e bátortalan határozatuk után - leginkább a nyulakhoz hasonlítanánk" - zárul a közlemény.

Kádár elégedetten forog a sírjában

Sombor Judit írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2014.04.23. 07:12
Leggyakrabban a rossz és a kisebb rossz között kell választanunk, akár naponta hatszázszor – mondja Gábor György a választásokra
A sűrűn ismétlődő gazdasági, pénzügyi válságok, az egyre erősödő szociális feszültségek, a migráció nyomán fölerősödő idegengyűlölet és rasszizmus, a vallási és civilizációs konfliktusok elvezet(het)nek odáig, hogy mind többen látják majd a megoldást egy központi irányításban, a vezérelvűség eddig ismeretlen formájában - mondja Gábor György. A vallásfilozófus szerint ahhoz, hogy a Fideszt le lehessen győzni, egy gyökeresen új politikai garnitúrára, erős, vitaképes értelmiségre, és friss hangú médiára volna szükség. De a legfontosabb szerinte, hogy végre működőképes civil társadalom jöjjön létre.

- Egy interjúban azt mondta a "filozófus-per"-ről, hogy élete legszörnyűbb két éve volt.

- Nehéz arról az időszakról beszélni. Kiváló embereket hurcoltak meg a koncepciós perek logikája szerint, aljas politikai indokból és szakmai féltékenységből. Számomra sohasem válik igazán múlttá, mert sok mindenre figyelmeztet. Jelesül arra, hogy a demokrácia lényegét nem ismerő, monolitikus hatalom miként bánik el azokkal, mintegy miheztartás végett, akik másképp mernek gondolkozni. Tanulságos, hogy Magyarországon a filozófusok meghurcolását - néhány nagyon markáns, külföldi kiállástól eltekintve - többnyire csönd, lapítás övezte a társtudományok részéről. Pedig pontosan tudható volt, hogy ez csak az első lépés, következnek majd a történészek, a nyelvészek, a különböző művészetek képviselői, akiket először ellehetetlenítenek, majd hűséges ideológiai udvaroncokra cserélik őket. Jellemző, hogy míg egyesek rámentek ezekre az évekre, bíróságokra jártak, (leginkább megnyerni a pereket), addig az ötletgazdák galádságára, a szolgalelkű följelentők aljasságára, a pártsajtó szellemi verőlegényeinek hazudozására mára a feledés homálya borult. Akárcsak az ötvenes években, amikor szomszédok, kollégák súgták be egymást, aztán ment tovább az élet, mintha mi sem történt volna.

- Sosem volt nálunk igazi szolidaritás. A chartások próbálkozásaira már alig emlékszünk. El voltunk és vagyunk foglalva a magunk bajaival.

- A szolidaritás polgári érzület, a civil kurázsi megnyilvánulása, kooperációra való igény, amely a polgári lét természetes eleme. Egy feudális hierarchián szerveződő világban viszont a "kaparj kurta" elve érvényesül, ebben nincs helye a szolidaritásnak. Folyamatosan halljuk, hogy Orbán Viktor tragikusan kettémetszette az országot, de ez nem igaz. Már Mikszáth, Ady, Móricz is erről a "két Magyarországról" írt. Orbán - s ez vitathatatlan politikai tehetségre vall - felismerte a kettéosztottságot, és identitáspolitizálásával, ízlésvilágával, emlékezetpolitikájával kizárólag az egyik oldalt szólította meg. Milyen is ez a kettészakadt ország? Az egyik rész nyitott a modern gondolkodásra, a nyugati eszmerendszerre. Vallja, hogy minden értékrend újragondolható, sőt újragondolandó, változtatható, mert változtatni kell, kritikával illethető, mert kritikára szükség van, beleértve az önkritikát is. Körükben a dogmákat, az örökre kanonizált értékeket a kételkedés szabadsága, a gondolkodás autonómiája váltja fel. Ez a mentalitás jobbára a nagyobb városokra, főként a "bűnös" Budapestre jellemző.

A másik habitus Orbánék "urambátyám" világára mondott igent, ezzel további négy évre felhatalmazást adva mindazoknak, akik a XVII. század óta - legalábbis nyugaton - általánossá vált racionális érvelés és gondolkozás helyébe a zsigeri, emocionális indulatokat helyezik. Ebben a világban a máshogy gondolkozó nem ellenfél, nem vitapartner, hanem eltiprandó ellenség. Itt nem a valós érdem, tudás, felkészültség számít, hanem a hűbéri láncolatban elfoglalt hely és a keresztapához való hűség. Ez határozza meg a földbirtok méretét, a trafikok számát, a pályázatok kimenetelét, az állami pénzekből történő részesedést, de akár egy pozíció elnyerését is. Vannak tehát hűbéresek, vazallusok, jobbágyok, cselédek, s a legfőbb szabály és normatíva: mindenki annyit ér, amennyije van. Ez a gőgös, ostoba, aljas elv tudomásul veszi a társadalmi és szociális tagoltságot, egyben modellként is szolgál: ha elfogadod a feltételeket, te is hasonlóvá válhatsz azokhoz ott fönn!

- Így lesz az ember embernek farkasa. Aztán háborgunk, ha a suhanc beugrik a kerítésen, és ötezer forintért agyonveri az öreg gazdát. Pedig ez csak a modell végletes változata.

- Vak és süket, aki nem látja, hogy a korrupt, megvásárolható, a közösség vagyonát saját zsebükbe átlapátoló hatalom szereplői a kései Kádár-korszak cinizmusának, totális kiüresedésének, gátlástalan karrier hajszájának világában szocializálódtak. János apánk elégedetten forog a sírjában, hiszen most teljesedett be igazán a Kádár-világ: szeretett országában a többség manipulálható, paternalista, elvárja, hogy irányítsák, s mindent hitének legfőbb tárgyától, a Vezértől remél. De ezt reméli gyerekeinek, unokáinak is, elfogadván a Hoffmann Rózsa-féle iskolarendszert. Amelyben a szülő az államra testálja a nevelés - amúgy nem könnyű - feladatát, a központi akarat dönt a futószalagon kitermelt tucatemberek államilag előírt erkölcséről, ízléséről, világnézetéről, múltképéről, az erkölcstannak titulált állami abúzusról, Wass Alberttel, Nyírővel, arcpirító ideológiákkal, tömény giccs felhozatallal, megfosztva a gyerekeket a problémamegoldó képességtől, s a pedagógusokat maradék méltóságuktól. És ha mindez nem volna elég, jöhet a klerikális zagyvalék turullal, sámánokkal, szittya Jézussal, blaszfemizált keresztény tanokkal.

- Nekem az egészben az a legnyomasztóbb, hogy sokszor úgy érzem: bennem van a hiba. Annyira tömeges és agresszív az enyémtől eltérő látásmód, hogy fölmerül bennem: talán én tévedek.

- Egy modern társadalomban a másként gondolkodást nem kíséri pszichózis. Nem gyötrődsz azon, kimondhatod-e, leírhatod-e, és hogy egyáltalán normális vagy-e? Itt azonban gátlástalan konjunktúralovagok táplálják az illúziót, hogy az ország akár egyedül is képes boldogulni, miközben sunyin úgy tesznek, mintha folyamatos sallerekkel leckéztetnék meg Európát. Közben a nagy közös kasszára vetik vigyázó tekintetüket, mert kell a pénz építeni ezt-azt, hogy aztán triumfálhassanak a pódiumokon, és átadhassák a félig kész semmit. Ezek délibábos álmok, hamis remények.

- Álmokra, illúziókra mindenki vágyik. Aki észérveket kínál fel helyettük, garantáltan elbukja a versenyt.

- Álmok, vágyak nélkül nincs élet. A politikusoknak is szükségük van álmokra, víziókra a nemzet sorsát illetően. Ám a mai baloldalnak sajnos nincsenek víziói. Semmit nem tud a vidék Magyarországáról, s ennek megismerése helyett önmagával volt elfoglalva, és önnön ellenzékévé vált. Hiú és öntelt vezetők tüzeltek egymásra, értelmiségi szalonokból, szerkesztőségi műhelyekből áradtak az écák. Nem csoda, hogy sokakat ez nem lelkesített és nem volt kedvük az urnákhoz járulni. Biztos, hogy ezért őket kell kárhoztatni?

- Ha ilyen gyászos teljesítményt nyújtott a baloldal, miért szavazott rájuk mégis 26 százalék?

- Nyilván úgy találták - és én velük értek egyet - hogy ők a kisebb rossz. Sokan meg azért nem mentek el szavazni, mert úgy vélték: a kisebb rossz is rossz. Pedig mindennapi életünk során sem az abszolút jóról és az abszolút rosszról döntünk. Leggyakrabban a rossz és a kisebb rossz között kell választanunk, akár naponta hatszázszor.

- Miközben beszélgetünk, százak bontják az épülő emlékmű körüli kordont a Szabadság téren.

- Le a kalappal előttük, fantasztikus, amit csinálnak! Persze nem százaknak, százezreknek kellene most ott lenni. És mindegy, hogy azért teszik-e, mert a családjuk, felmenőik miatt érintettek, vagy azért, mert emberként, állampolgárként önmagukat érzik sértve azzal, hogy a tervezett kőhazugság az ő országukat, múltjukat, történelmüket hamisítja meg. Orbán azt mondta, ne azt nézzük, amit mond, hanem amit tesz. De mostantól nem csak az hazugság, amit mond, hanem az is, amit ír. A levéllel, amiben egyeztetést ígért húsvét utánra, nem csak a Mazsihiszt csapta be, hanem minden tisztességes magyar embert.

- Tudjuk, hogy Orbán Viktornál semmi sem véletlen. Mire volt jó ez az időzítés?

- Orbán stratégiája a szimbolikus politizálásra épül. A választást nyomban szimbolikus erőfitogtatás követte: azt teszem, amit akarok - ezt üzeni a sebtében megkezdett építés. Néha megdöbbenek: vajon senki sem szégyelli magát a környezetében? Persze tudom, hogy a szégyen bizonyos morális alapokra és ösztönös gátlásokra épül, amiknek ők híján vannak. De egyetlen ember nincs, akinek ez már túl sok? Senki sincs, aki a minimális jóérzés nevében szót emelne? Ennyire félnek, ennyire szervilisek az udvaroncok?

- Mi lesz mostantól? Folyamatos harci helyzet?

- Igen. Könnyes nosztalgiával, mint a boldog, mitológiai aranykorra fogunk visszaemlékezni az elmúlt négy évre, amikor még voltak nézhető színházak, még létezett a szabad sajtó néhány morzsája, még működtek a szétvert felsőoktatás utolsó bástyái, akadtak tudományos intézetek. Sokan tévedtek, amikor Orbán Viktort komolyan, vagy internetes mémeken tréfából egy-egy múltbéli autokrata vezetővel, diktátorral azonosították. Valójában Orbán avantgard. Meggyőződésem, hogy a sűrűn ismétlődő gazdasági, pénzügyi válságok, az egyre erősödő szociális feszültségek, a migráció nyomán fölerősödő idegengyűlölet és rasszizmus, a vallási és civilizációs konfliktusok elvezet(het)nek odáig - s ennek már mutatkoznak jelei - , hogy mind többen látják majd a megoldást egy központi irányításban, a vezérelvűség eddig ismeretlen formájában.

- Négy év múlva újra választunk. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy akkor fordítani lehessen?

- Egy gyökeresen új politikai garnitúrára, erős, vitaképes értelmiségre, és friss hangú médiára volna szükség. De a legfontosabb, hogy végre működőképes civil társadalom jöjjön létre.

- A semmiből nem lesz semmi. Hogyan lehet ezt elkezdeni?

- A nyugati demokráciákban - többnyire jómódú emberek és alapítványok révén - igyekeznek a civil társadalmat tovább erősíteni, szerephez juttatni. Bízzunk abban, hogy erre előbb-utóbb nálunk is sor kerül. Civil társadalom nélkül ugyanis csak mese a demokrácia. Tanárember vagyok, hiszek a szó erejében. Írással, tanítással, az ízlésvilág formálásával, tényfeltáró újságírással, értelmes beszélgetésekkel el lehet indítani valamit. Több generációs program lesz, nehéz, sziszifuszi munka, és nagyon eltökéltnek kell lenniük azoknak, akik erre vállalkoznak. Mindemellett nem kellene feladni a következő négy évet. Elsőként persze a politika aktorainak kéne önkritikusan újragondolni önmagukat. Jelen pillanatban erre még nem látok sok készséget és elszántságot.

Bár tagadják, de közpénzből épült

T. I.
Publikálás dátuma
2014.04.23. 07:10
Fotó: BIELIK ISTVÁN, Népszava
Az adó az állam által közösségi célokra beszedett pénz. Ha ebből valamire fordítanak, akkor közpénzt költenek. Könnyű belátni, hogy érdemben mit sem változtat ezen, ha úgy alakítják a törvényeket, hogy egyes adótételeket eleve be sem szednek, hiszen az adóalany bizonyos célokra fordít pénzéből. Az adóból elengedett forintokat tehát közpénznek kell tekinteni, a különbség csupán annyi, hogy az adott célra nem a beszedett adóból költenek, hanem a kiadás megtörténik az adóbeszedés előtt.

 Ez a logika érvényesül az Európai Unióban, amikor például egy-egy cég állami megsegítéseként értékelik (és versenyjogi szempontból tiltják) az adókedvezményeket. Sőt, amikor a látványsportágak támogatására a parlament 2011-ben bevezette a társasági osztalékadó-kedvezményt (tao), azt éppen ezért engedélyeztetni kellett az Európai Bizottsággal.

Orbán Viktorék mégis ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy a Pancho Aréna tisztán magánpénzből épült. "És ebben nincsen egyetlen fillér közpénz sem. Ezért lógunk ki a sorból. ... Minden klub kap állami támogatást a stadionjára, egy klub van, amelyik nem, ez pedig mi vagyunk" - mondta például a miniszterelnök a Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémia (PFLA) honlapján közölt interjújában. A felcsúti stadion avatásán pedig a Hír24 riportere kérdezett rá az adófizetői pénzekre: "A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás régóta küszködik a kommunista örökséggel, amit az Ön okfejtéséből is hallhattunk. Meg kéne érteni, hogy pénzt a vállalkozók termelik meg, és ők döntenek arról, hova adják a pénzüket. Ez nem közpénz" - hangzott az orbáni felelet.

A tao-kedvezmény ráadásul igencsak jó kedvezmény. A szabályozás bonyolult, és többször változott, de a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) honlapjáról is kiderül, hogy inkább az adófizetők állják a cechet, és nem az adakozó cégek: "Az a vállalkozás vagy társaság, amely él a támogatás lehetőségével, leírhatja a támogatás összegét adóalapjából, majd a csökkentett adóalapból még a támogatás mértékével megegyező adókedvezményt is igénybe vehet. Vagyis kétféle adókedvezményt érvényesíthetnek a cégek. (...) Összességében ez egy reálhozammal járó befektetési forma."

A magánpénz dogmájához való ragaszkodás alighanem kettős célt szolgál. Egyrészt ezzel próbálják kivédeni azon kritikákat, amelyek nem tartják egy európai demokráciához méltónak, ha a kormányfő hobbijára kedvenc falujában, pár méterre hétvégi házától milliárdokat költenek. A másik cél, hogy ne kelljen számot adni arról, milyen cégek fizettek. Azt azonban tudni, hogy mennyit. Az akadémiát működtető Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány 2012-ben úgy számolt, hogy mindössze 810 millió forintot áll majd önrészként, 2,7 milliárd forint pedig társasági adókedvezmény formájában folyik be a kasszába. Végül 2,8 milliárd került Felcsútra, vagyis több, mint amire számítottak - írta az Átlátszó.hu. Ha a 2010 és 2013 közötti összes támogatást összeadjuk, a PFLA-nak 35 százalék jutott az összes taós focipénzből, ami az Mfor.hu számítása szerint 6,8 milliárdot jelentett Felcsútnak, miközben a második klub az Újpest lett 1,5 milliárdos támogatással.

Természetesen nem a tao-kedvezmény az egyetlen támogatási mód. Márcsak azért sem, mert az alapítványnak "önrészre" is szüksége volt a stadionépítéshez. A PFLA honlapja mintegy 40 céget sorol fel támogatóként, ezek nem vagy nem csak taóból adtak pénzt. A listán találunk Fidesz-közelinek tartott cégeket, az OTP-csoportot, a mostanában sok állami megrendeléssel kistafírozott Olajtervet és olyan óriásokat, amelyek stratégiai megállapodásban deklarálták, hogy jóban vannak a kormánnyal (Coca-Cola, Stadler Rail, Suzuki).

A közpénzért aggódóknak érdemes azon is elgondolkozni, hogy ha valóban tisztán magánpénz lenne az aréna felépítésének forrása, az rendben lenne-e. Maga a kormányfő mondta a már említett PFLA-s interjúban: "A miniszterelnöknek helyzeti előnye van, az üzleti élet szereplőit meg tudja győzni arról, ha egy ügy fontos. És nekem magánadományokból sikerült is annyi pénzt ide összegyűjteni, hogy meg tudjuk építeni az új centerpályát." Orbán lobbizása tehát nem kérdés, kérdés csak az, hogy vajon azok a cégvezetők, akik az adakozás mellett döntöttek, számítanak-e arra, hogy valahogyan megtérül, ha engednek az ország első emberének.