Tíz év után, lecsúszóban

Tíz esztendővel ezelőtt, 2004. május elsején lett hazánk az Európai Unió tagja. S noha ez a dátum már történelem, sokan vagyunk, akiknek személyes élményei is kötődnek ehhez a naphoz, és ahhoz a hosszú csatlakozási folyamathoz, amely azt megelőzte. Az 1994-ben megválasztott parlament képviselőjeként én is tagja voltam annak az európai integrációs bizottságnak, amelynek vezetését Horn Gyula egy fiatal ellenzéki politikusra, Orbán Viktorra bízta. Orbánt akkor sem találtam rokonszenves személyiségnek, de a bizottságot ügyesen vezette, s az uniós tárgyalópartnerekkel is megtalálta a megfelelő (bár elég karcos) hangot. Egészében megfelelt Horn Gyula várakozásnak, hogy az integrációs folyamat a kormánypártok és az ellenzék közös, ciklusokon átívelő vállalkozása legyen.

A mai Orbán Viktor nyilatkozatai viszont azt jelzik, hogy az Európai Unióval kapcsolatban elvesztette a realitásérzékét, tisztánlátását, s kalandor politikája még sok kárt okozhat az országnak. Személy szerint nem hiszem, hogy valóban ki akarná léptetni Magyarországot az unióból. Ez a lépés olyan súlyos és kiszámíthatatlan következményekkel járna, amelyek őt is elsodorhatnák. Két alapvető kérdésben azonban láthatóan egyre inkább elszakad a realitásoktól, s az igazi tragédiák mindig akkor szoktak bekövetkezni, amikor a vezető politikusok maguk is elhiszik, amit hajdan csak propagandaként mondogattak.

Orbán Magyarország és a nyugati tagállamok viszonyát úgy képzeli, mintha hazánk és személy szerint ő óriási szívességet tenne Nyugat-Európának azzal, hogy kegyeskedik az unió tagja lenni. Ez a hozzáállás akkor is túlzás volt, amikor a nyugati cégeknek még fontos volt a magyar piacok megszerzése, s a nyugati politikusok számára prioritásnak számított Európa újra egyesítése. Ma azonban egyre többen úgy látják, hogy a kontinens nyugati és keleti fele közti különbség nemcsak a negyven éves szovjet megszállás következménye, hanem sokkal mélyebb és súlyosabb is az örökség.

A nyugati euroszkepticizmus nem azért erősödik, mert a hollandok vagy a britek csalódtak mondjuk a belgákban, esetleg a dánokban, hanem mert félnek a keleti bővítés következményeitől. A fideszes politikusok és sajtójuk örömmel idézik a nyugati euroszkeptikus jobboldaliakat, épp csak azt nem teszik hozzá, hogy ez utóbbiak lenézik és megvetik a kelet-európai népeket, köztük minket, magyarokat is. A brit konzervatív sajtó ezt egészen durva és uszító hangnemben teszi. A nyugat-európai jobboldali politikusok visszafogottabbak, de ők is egyre nyíltabban csak nemzeti és sajátosan nyugati érdekekben gondolkodnak.

Orbán saját európai pártja, a Néppárt Jean-Claude Junckert jelöli az Európai Bizottság elnökének. Juncker néhány napja világosan megfogalmazta prioritásait. A következő öt évben nem tervez további bővítést, erősíteni kívánja az eurózónát, és "fair deal"-re törekszik a britekkel. Ez azt jelenti, hogy lényegében leírja az euró bevezetésére éretlen, szegény kelet-európai tagállamokat és balkáni szomszédaikat, akiknél sokkal fontosabbnak tartja a City bankáraival való kiegyezést.

Orbán euroszkeptikus kijelentései azt erősíthetik az uniós közvéleményben, hogy az általa vezetett Magyarország is elfogadja: hazánk csak afféle távoli rokonként, segélycsomagok haszonélvezőjeként lehet része a nyugati országok uniójának. Holott ha van ma egységes nemzeti érdek, akkor az éppen ennek a Kelet-Európa-ellenes euroszkepticizmusnak a legyőzése, a huszonnyolc tagállam egyenjogúságának és szolidaritásának elismertetése. Erről is szólnak az európai parlamenti választások, ahol a progresszív erők a szolidáris Európában gondolkodnak.

A magyar jobboldali közvélemény és Orbán Viktor azt sem érzékeli, hogy térségünk nemzetei között éles verseny folyik azért, hogy kit és milyen mértékig fogad be Nyugat-Európa. Mivel az egész térség teljes felzárkóztatása illúziónak bizonyult, a volt szocialista országok politikai elitje saját országának integrációjára összpontosít. Akik bevezették az eurót, azok maguk is tapasztalhatják, hogy az uniós klubban ezzel - minden gazdasági gondjuk ellenére - bekerültek a belső szalonba.

Akik nem, azok közül Lengyelország és részben Románia geopolitikai súlyának és hagyományos nyugati barátainak köszönhetően számíthat tekintélyre, Csehország pedig társadalmi gyökereiben "fél-nyugati" ország. Magyarország így sajnos egyre inkább Bulgária szintjére süllyed a kelet-európaiak nem hivatalos, de annál kegyetlenebb versenyében. Az orbáni euroszkepticizmus kifelé ebből a versenyből való kiszállás, a kódolt lemaradás beismerésének hat, és ezért rendkívül sokat árt a nemzeti érdekeknek.

Északi szomszédunk példája mindennél fényesebben igazolja ezt. Húsz éve abszurdnak tűnt volna a gondolat is, hogy Szlovákia az euró bevezetésében, gazdasági teljesítményben, életszínvonalban, demokráciájának megítélésében valaha megelőzheti Magyarországot. Ha így haladunk, húsz év múlva az lesz hihetetlen, hogy egykor csodálkozni tudtunk ezen. Pedig a szlovák politikusok sem mentesek a nacionalizmustól, de azt ügyesen ötvözni tudják az európai normák követésével. Ha magyarfóbiától szenvedő szlovák nacionalista lennék, biztos Orbán Viktornak szurkolnék, hiszen vele csak nőhet Szlovákia európai versenyelőnye.

Szerző
Hegyi Gyula

Vitázzunk a zsidózókkal?

 „A kormánypárt érdekből, a baloldal elvi megfontolásból kerülte a vitát a Jobbikkal” – mondta Bajnai Gordon szombaton, pártja kampánynyitóján. A megállapítás, remélem, pontos és fontos. A remélem szócskát csak azért fűztem be két vessző közé, mert tényleg erősen remélem, hogy a baloldalon szereplők mindegyike ezen az elvi állásponton van; ami a kormánypárt érdekhallgatását illeti, abban nincsenek bennem kérdőjelek.

Most azonban nem erről akarok írni, hanem a mondat, mármint Bajnai kijelentésének folytatásáról. A volt miniszterelnök ugyanis a fent idézettekhez azt is hozzátette: a struccpolitika nem vált be. Ezért helyesebb vitatkozni a szélsőjobbos párt képviselőivel, tudomásul venni, hogy húsz százalékos tömegtámogatottságuk van, azaz a karantén, amelybe a baloldal akarta zárni gárdistákat nem vált be. Az Együtt PM ezért meg is hívta a jelölti vitára a Jobbik képviselőjét, amelyet Vona legott el is fogadott és ki is jelölte partnernek Morvai Krisztinát. (A Fidesz továbbra sem vitatkozik senkivel, ily módon próbálva meg egyenlőségjelet tenni a szélsőjobb és a baloldal közé…)

A kérdés most persze az, hogy föladunk e valamit az elveinkből, ha vállaljuk a közös nyilvánosságot a Jobbikkal, vagy épp ellenkezőleg: akkor tudjuk csak igazán képviselni értékrendünket, ha vállaljuk a megmérettetést a nyílt színen. Bajnai – és úgy látom az MSZP szerint is – ez utóbbi a járható és járandó út. Szerintem viszont nem. Az országgyűlési választás kudarca nem ragadható meg ezen a ponton, hiszen ha így volna a szélsőjobb se növekedhetett volna látványosan. A bajok nem itt vannak -  hogy hol, annak boncolgatására e helyütt nincs elég felület -, de ott biztosan, ha feladunk valamit elveinkből. Azt például, hogy a szélsőséges, rasszista, zsidózó  eszméket hirdetőkkel nem ülünk egy asztalhoz, nem használunk közös mikrofont. A mondandónkat, a hitelességünket,  az embereket, a saját közösségünket kell megtalálnunk, felépítenünk. A Jobbik nélkül.

Szerző
Németh Péter

Magyar sorstalanság

Annak az "emlékműnek", amely a Szabadság téren hamarosan állni fog, csak akkor lenne, s mint tapasztaljuk, van - megtagadandó - köze a zsidókhoz, ha a zsidó származású magyarokat "magyarországi zsidóknak" (ld. még "magyar honfitársak és zsidó polgártársak") tekintve a nemzetből elszublimáljuk. Ha sorstalanságukat zsidó sorsnak, s nem magyar sorstalanságnak gondoljuk. Nem a zsidókról van szó, még ha a tiltakozás élvonalába éppen egy zsidó gyűjtőszervezet (a Mazsihisz) keveredett is, hanem a magyarokról, és általában a polgárságról.

Azt a világháborút, amelynek magyarországi végjátékát a hatalom minden háborús bűn alól feloldozást kínálva a náci megszállással,az ország szuverenitásának 1944. március 19-i elvesztésével (a "szoborral") akarja letudni nem a holokauszt miatt harcolták meg. Annak ellenére nem, hogy a polgári világ tudott az 1938-as Kristallnachtról, az elenyésző létszámú német zsidóság elleni központilag megtervezett és irányított, országos pogromokról, s nem feltétlenül értesülhetett ugyan az 1942. januári wannseei konferenciáról, de az Auschwitzi Jegyzőkönyvekből 1944 kora nyarán már tudhatott az európai zsidóság elleni Endlösungról, amelynek valóságával aztán szembesülhetett a felszabadított táborokban.

Auschwitz (itt: mint valamennyi náci és bolsevik tábor gyűjtőneve) a totalitárius rendszer-felvilágosodás - "az értelem kora" -, a polgári civilizáció világa ellen-hitleri és -sztálini forradalmának a lenyomata. A második világháborúban valójában az egyetemes polgárság küzdött a polgári szabadságért, az emberi autonómiáért. Az már csak a történelem furcsa fintora, hogy ebben a nemzeti szocializmus ellen vívott küzdelemben természetellenes szövetségesre kellett találjon másik, az antifasizmusban sokáig látensnek mutatkozó, de valóságos áldozatokat hozóellenfelében, Sztálinban.

Kertész Imre pontosan fogalmaz, amikor azt mondja: a holokausztot sosem német-zsidó háborúnak látta, hanem egy totalitárius rendszer módszerének, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már saját magát és az életét sem ismeri fel. Az auschwitzi krematóriumokban nagyipari módszerekkel az emberi autonómiát égették füstté a totalitárius ideológia által a polgárság eszenciájának megnevezett zsidók megsemmisítésével. Ezért írhatta Adorno: Auschwitz után nem lehet verset írni. Auschwitz után minden antiszemitizmus az általános emberi autonómia el- és megvetése lett. A zsidók sorstalansága az ember sorstalansága. Nem a holtakról, hanem a túlélőkről van szó, akiknek sorsában minden polgár magáénak tudhatja a túlélhetetlen túlélésének terhét: a meggyilkoltak krisztusi halála levetkőzhetetlen felelősséggé oldozta az ember önmaga szabadsága ellen elkövetett bűneit.

A Szabadság téri "szoborral" most ez a valóságos feloldozás, megtisztulás és felelősség tagadtatik meg - az önfelmentési láz, politikai mítoszáért cserébe. A hatalom az Alaptörvényben a nemzet történelméből kitörölt kommunista mítosz helyett - amely a francia forradalom nyakába ültetve magát, 1917 bolsevik forradalmában találta meg szellemi-morális folytonosságát -, a Horthy-korszakban virulens harmadik utas magyar mítoszt rögzíti "emlékműbe". A sorscsapásos magyar sors mítoszát, amely mindig külső erők által kényszerítve élte meg önmaga szeplőtelen történelmét.

Ezzel a közhatalommal nincs miről beszélgetni.

Szerző