Tíz esztendővel ezelőtt, 2004. május elsején lett hazánk az Európai Unió tagja. S noha ez a dátum már történelem, sokan vagyunk, akiknek személyes élményei is kötődnek ehhez a naphoz, és ahhoz a hosszú csatlakozási folyamathoz, amely azt megelőzte. Az 1994-ben megválasztott parlament képviselőjeként én is tagja voltam annak az európai integrációs bizottságnak, amelynek vezetését Horn Gyula egy fiatal ellenzéki politikusra, Orbán Viktorra bízta. Orbánt akkor sem találtam rokonszenves személyiségnek, de a bizottságot ügyesen vezette, s az uniós tárgyalópartnerekkel is megtalálta a megfelelő (bár elég karcos) hangot. Egészében megfelelt Horn Gyula várakozásnak, hogy az integrációs folyamat a kormánypártok és az ellenzék közös, ciklusokon átívelő vállalkozása legyen.
A mai Orbán Viktor nyilatkozatai viszont azt jelzik, hogy az Európai Unióval kapcsolatban elvesztette a realitásérzékét, tisztánlátását, s kalandor politikája még sok kárt okozhat az országnak. Személy szerint nem hiszem, hogy valóban ki akarná léptetni Magyarországot az unióból. Ez a lépés olyan súlyos és kiszámíthatatlan következményekkel járna, amelyek őt is elsodorhatnák. Két alapvető kérdésben azonban láthatóan egyre inkább elszakad a realitásoktól, s az igazi tragédiák mindig akkor szoktak bekövetkezni, amikor a vezető politikusok maguk is elhiszik, amit hajdan csak propagandaként mondogattak.
Orbán Magyarország és a nyugati tagállamok viszonyát úgy képzeli, mintha hazánk és személy szerint ő óriási szívességet tenne Nyugat-Európának azzal, hogy kegyeskedik az unió tagja lenni. Ez a hozzáállás akkor is túlzás volt, amikor a nyugati cégeknek még fontos volt a magyar piacok megszerzése, s a nyugati politikusok számára prioritásnak számított Európa újra egyesítése. Ma azonban egyre többen úgy látják, hogy a kontinens nyugati és keleti fele közti különbség nemcsak a negyven éves szovjet megszállás következménye, hanem sokkal mélyebb és súlyosabb is az örökség.
A nyugati euroszkepticizmus nem azért erősödik, mert a hollandok vagy a britek csalódtak mondjuk a belgákban, esetleg a dánokban, hanem mert félnek a keleti bővítés következményeitől. A fideszes politikusok és sajtójuk örömmel idézik a nyugati euroszkeptikus jobboldaliakat, épp csak azt nem teszik hozzá, hogy ez utóbbiak lenézik és megvetik a kelet-európai népeket, köztük minket, magyarokat is. A brit konzervatív sajtó ezt egészen durva és uszító hangnemben teszi. A nyugat-európai jobboldali politikusok visszafogottabbak, de ők is egyre nyíltabban csak nemzeti és sajátosan nyugati érdekekben gondolkodnak.
Orbán saját európai pártja, a Néppárt Jean-Claude Junckert jelöli az Európai Bizottság elnökének. Juncker néhány napja világosan megfogalmazta prioritásait. A következő öt évben nem tervez további bővítést, erősíteni kívánja az eurózónát, és "fair deal"-re törekszik a britekkel. Ez azt jelenti, hogy lényegében leírja az euró bevezetésére éretlen, szegény kelet-európai tagállamokat és balkáni szomszédaikat, akiknél sokkal fontosabbnak tartja a City bankáraival való kiegyezést.
Orbán euroszkeptikus kijelentései azt erősíthetik az uniós közvéleményben, hogy az általa vezetett Magyarország is elfogadja: hazánk csak afféle távoli rokonként, segélycsomagok haszonélvezőjeként lehet része a nyugati országok uniójának. Holott ha van ma egységes nemzeti érdek, akkor az éppen ennek a Kelet-Európa-ellenes euroszkepticizmusnak a legyőzése, a huszonnyolc tagállam egyenjogúságának és szolidaritásának elismertetése. Erről is szólnak az európai parlamenti választások, ahol a progresszív erők a szolidáris Európában gondolkodnak.
A magyar jobboldali közvélemény és Orbán Viktor azt sem érzékeli, hogy térségünk nemzetei között éles verseny folyik azért, hogy kit és milyen mértékig fogad be Nyugat-Európa. Mivel az egész térség teljes felzárkóztatása illúziónak bizonyult, a volt szocialista országok politikai elitje saját országának integrációjára összpontosít. Akik bevezették az eurót, azok maguk is tapasztalhatják, hogy az uniós klubban ezzel - minden gazdasági gondjuk ellenére - bekerültek a belső szalonba.
Akik nem, azok közül Lengyelország és részben Románia geopolitikai súlyának és hagyományos nyugati barátainak köszönhetően számíthat tekintélyre, Csehország pedig társadalmi gyökereiben "fél-nyugati" ország. Magyarország így sajnos egyre inkább Bulgária szintjére süllyed a kelet-európaiak nem hivatalos, de annál kegyetlenebb versenyében. Az orbáni euroszkepticizmus kifelé ebből a versenyből való kiszállás, a kódolt lemaradás beismerésének hat, és ezért rendkívül sokat árt a nemzeti érdekeknek.
Északi szomszédunk példája mindennél fényesebben igazolja ezt. Húsz éve abszurdnak tűnt volna a gondolat is, hogy Szlovákia az euró bevezetésében, gazdasági teljesítményben, életszínvonalban, demokráciájának megítélésében valaha megelőzheti Magyarországot. Ha így haladunk, húsz év múlva az lesz hihetetlen, hogy egykor csodálkozni tudtunk ezen. Pedig a szlovák politikusok sem mentesek a nacionalizmustól, de azt ügyesen ötvözni tudják az európai normák követésével. Ha magyarfóbiától szenvedő szlovák nacionalista lennék, biztos Orbán Viktornak szurkolnék, hiszen vele csak nőhet Szlovákia európai versenyelőnye.
