Felülről immár e tömeg is látható

Egy nagy embertömeg mindig lenyűgöző látvány, ha légi felvételről nézzük. Azon a napon, amikor a világot elkápráztatta az a sokadalom, amely betöltötte a római Szent Péter Bazilika terét és a hozzávezető utakat a két pápa szentté avatásán, Budapesten is volt egy hittel teli emberáradat, ami felülről hasonlóan megdöbbentő lehetett volna. Tizenkettedszer rendezték még az Élet Menetét, ezúttal az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől a Keleti pályaudvarig.

Már az odavezető villamoson is lehet érezni, hogy nagyon sokan leszünk. A Jászai Mari téren a várakozási idő duplájára nő, és hallani lehet olyan hangokat, hogy a BKK direkt késleltet, hogy elvegye a kedvét a helyszínre igyekezőknek. Végül megjön a 2-es, ideges vezetővel, aki láthatóan siettetné a nagy áradat szállítását.

A hídfőnél délután ¾ 4-kor már alig lehet megközelíteni a színpadot, ahol Székhelyi József színművész a néhány perc múlva felavatandó emlékműről, Kelemen Zénó alkotásáról szól, Radnóti Miklós soraira utalva: „Íme e kő és a kő immár föntről látható”, majd elismételteti háromszor az emlékezőkkel: „Soha többé Soát”. Az őt követő Hegedűs D. Géza a követ és a belőle kinyúló kanyargós „utat” úgy jellemzi, mint „a Holokauszt súlyát és az Élet Menetének örök feladatát: az emlékezést és az emlékeztetést”, a kőbe vésett számrengeteget pedig mint a „számmá változott” elpusztítandókat: „mindenkit, aki zavaró tényező volt a hatalom számára.”

Felhangzott az Élet Menetét indító sófár, és én csak akkor tudok az emlékmű közelébe férkőzni, amelynek aljára akkor már sokan letették az emlékezés köveit a melléje épített sövényekből. És elfog az iszonyat: a számrengeteg tölcsérszerű semmibe ömlik bele. Ilyen sokkot Holokauszt-emlékműnél utoljára a párizsinál éreztem, ahol a kőfalakba beépített foszforeszkáló kamrák között kell végigmennie a látogatónak.

Fotó: Népszava, Vajda József

Ismerős arcokat keresek a Menetben és találok is, mint mindig. Gyerekkori barátomat, akinek szülei túlélték a lágert és csakazértis megérték a 90 évet. Egykori kollégákat a hírügynökségi csapatból. Velem együtt öregedő egykori nagy koncertjárókat, néhány egyetemista társat, egy-két tanítványomat a főiskoláról. Egykori bajtársamat a Néphadseregből 40 évvel ezelőttről. Politikust csak egyet, őt is rangrejtve. Itt már alig érzek gyászt, feszültséget, inkább egy nagy felszabadító érzést, a tavaszi napfény örömét. Három, négy, öt nemzedék vonul békében, félelem nélkül. Hallok fiatal lányokat, akik kibeszélik egy fiú gyatra tánctudását, de egy idős asszonyt is, aki máig nem érti, hogyan hihették, hogy nem akarják őket elpusztítani. „Bárcsak a DK-nál lennénk ennyien” – sóhajt fel valaki.

Integetnek a menetnek a Rókus kórház betegei. Egy-egy nagy kivetítőnél az ifjak ugyanúgy örömkitörést produkálnak meglátván saját magukat, mint az futball-meccseken szokás. Vannak karon ülők, mások apjuk nyakában lovagoltak. Akad, aki tolókocsiban vesz részt a Menetben, akadnak, akik még sárga csillagot is kitűztek „A történelem nem írható át!” matricája mellé. Vannak, akik kipát, sokan a manapság divatos szürke simlis sapkát, mások punktarajt viselnek, „A történelem csupa mese, mindenki azt mesél, amit akar” – szólít meg a Blahánál egy magát másodosztályú kocsmai dobosnak nevező férfi, miközben néhány észrevételemet jegyzem fel noteszomba.

Már majdnem a Keletihez érünk, amikor feltűnnek az első árusok, akik vizet, óriás perecek, továbbá meggyes és mákos rétest kínálnak. Ennyit mindenkinek illik kibírnia. A pályaudvar oldalánál zongora-hegedűszó várja a vonulókat, Jávori Ferenc Fegya és Gazda Bence muzsikájának ritmusát még a színpad mellett felállított mécses kígyózása is átveszi. Vagy ezt akarom látni benne. Ördög Nóra köszöntése után csatlakozik hozzájuk Pajor Tamás, aki a „Ma is élsz” című dalt a „mai sturbmannführerek, gauleiterek és keretlegények” figyelmébe ajánlja. Mától ez az Élet Menetének dala.

Túl a Keletin. Még tartanak az útlezárások. A Zugló felé utazók tanácstalanul keresik a buszok ideiglenes megállóit, sem a rendőrök, sem a biztonságiak nem tudnak semmit. Végül sikerül meglelni a buszt, a békétlenkedők is megnyugszanak, bár 1-2 szitokszó elhangzik a BKK és a rendőrség irányába.

Úton a 8-as buszon a szerkesztőség felé. Két úr beszélget. „Rengeteg embert elpusztítottak. Nem is tudom, hogy lehet ezt feldolgozni” – mondja az egyik, aki nyakában hatalmas Fradi-sálat visel. „El van ferdítve a történelem. A fiatalok meg mindent bevesznek, amit mondanak nekik. De a tanárokat is felülről vezérlik. Ha nem azt tanítják, amit előírnak nekik, ki vannak rúgva” – feleli a másik. „A futball is el van ferdítve. Harminc éve nincs focink” – kontráz a Fradi-sálas, és hamarosan már a „Magyarország jobban teljesít”-en és a „rezsirizsán” ironizálnak. A Menetről senkinek nincs egy rossz szava sem.

Méltóságteljes, békés, szép délután volt. Mint Simon Peresz izraeli államfő az Élet Menetéhez küldött videóüzenetében hangsúlyozta: az emlékezés fájdalmát leckeként kell tovább adnunk a következő nemzedékek számára. Hogy nekik majd ne kelljen újabb fájdalmakra emlékezni.

Az Élet menetéről képek itt: Rengetegen voltak az Élet menetén