Csodára várva

A Godot-ra várva című kultikus Beckett darabot mutatta be a Katona József Színház, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezésében. A reménnyel és reménytelenséggel teli, végeérhetetlen várakozás dermesztően tragikomikus.

Vladimir és Estragon csak dekkolnak és dekkolnak Beckett Godot-ra várva című kultikussá lett művében. Egy talpalatnyi helyen próbálják valahogy agyonütni az időt. Elkopott, elrongyolódott a ruhájuk, Szakács Györgyi olyanra tervezte ezeket, mintha ősidők óta rajtuk lennének, már-már olyanok, mint a testük részei.

Khell Csörsz pedig leszűkíti a színpadot, vészesen lecsökkenti a mozgásteret, egy körszerű alkalmatosságot teremt számukra, ez várakozásuknak, és létezésüknek tere, ami ráadásul imbolyog, így még labilisabbá teszi a helyzetüket, némi mozgás is akár veszéllyel járhat. Ahogy Beckett előírja, egyetlen vézna, riasztóan kiszáradt fa a fő látnivaló ezen a lúdbőröztetően kietlen helyen.

A Kocsis Gergely által játszott Vladimir és az Elek Ferenc által játszott Estragon, fura, szomorú bohócpáros. Elek örök nyughatatlant, állandó elégedetlent, javíthatatlan kíváncsit, érdeklődve kotnyeleskedőt játszik, Kocsis a megfontoltabb, az elmerengő, a várakozás szükségességére a társát rendszeresen figyelmeztető ember.

Persze megkérdezhető, hogy mennyire emberek még, nem egy világpusztulás utáni állapot éppen hogy még élő véglényei inkább? Az interjúktól amúgy is elzárkózó Beckett soha, semmi ilyen kérdésre nem adott választ. A már több mint hatvan éve bemutatott darab sok tekintetben ma is talány. Bele lehet látni temérdek mindent, mint Beckett más műveibe is, nagy létkérdéseket.

Ráadásul tragikus és komikum szinte szétszálazhatatlanul, érzékenyen összefonódik. Amikor évtizedekkel ezelőtt Ascher először színpadra állította Kaposváron, majd több mint tíz évre rá felújította a Beckett darabot, azt is érzékeltette, hogy ez a két földönfutó csavargó mennyire szerethető.

Hogy tétova elesettségük, kitörni vágyásuk lehetetlen helyzetükből, és cselekvésképtelenségükből, mennyire emberi. Megmutatta, hogy a sokak által zordon, zárkózott különcnek tekintett Beckett milyen humánus szerző, még akkor is, ha ezt titkolni igyekezett. Éreztette, hogy a várakozás, bármire is, akár egy életen keresztül tarthat, és ebbe bizony beteljesületlen szerelem ugyanúgy beleérthető, mint nagyon várt hatalomváltás, vagy sorsunk jobbá fordulása.

Amikor Darvas Iván a Thália Színházban rendezte a darabot, jobban hangsúlyozta a csaknem féktelen játékosságát, azt, hogy két nagy színész, Darvas és Garas elszabadul, és egymást határtalanul inspirálva, tulajdonképpen széthancúrozzák a színpadot, miközben azért persze megmutatnak egy lidérces léthelyzetet.

Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi és kevésbé sikerült budapesti rendezése elvontabb, áttételesebb, költőibb volt.Vidnyánszky Attila Beregszászon szikár, célratörő, a világ ridegségét középpontba állító előadást vitt színre. De Zsámbékiből és Ascherből most is kibukik a humanista.

A két csavargó náluk óhatatlanul két szétválaszthatatlan barát. És bár a kettős magányukba betörő Pozzo és Lucky között úr és szolga viszony van, Kulka János és Keresztes Tamás azt is megmutatják, hogy bármennyire is basáskodik Pozzo Luckyn, ők is elválaszthatatlanok. Valami lelki kapcsolat is van közöttük.

Egymásra utaltságuk bármennyire is figyelmetlennek tűnnek, egymásra hangoltságot is jelent. Kulka öntetszelgő, fölényeskedő, magát a világ közepének tekintő Pozzo, aki a második felvonásban megvakulva, végletesen kiszolgáltatott.

Keresztes elborult tekintettel, ziláltan hosszú hajjal őrültnek tűnő Lucky, akinek azonban a monológjában, bármennyire is összefüggéstelen mondatfoszlányokból áll, értelem is megmutatkozik, csak ennek ebben a világban már semmi haszna.

Ez a világ már a várakozásról szól. Csodavárásról, istenvárásról, az elfogadható életkörülmények reméléséről. Minél inkább távol kerülünk ezek valós lehetőségétől, annál inkább kénytelenek vagyunk csalfa önámítással várni. És így Beckett darabja, pedig sokan jósolták már az abszurd drámák idejétmúltságát, megint és megint szomorúan húsbavágó.