Belépésre jogosító cédula

Tudja-e még a hatvanadik életévét be nem töltött honfitársaink közül valaki is, hogy mi volt az a belépőcédula? Jobb helyeken manapság pult vagy íróasztal mögött trónoló, lehetőleg mosolygós recepciós hölgy kérdezi ki és irányítja el az irodákba tartó ügy- és üzletfeleket, miközben a bejövő telefonokat is kezeli. Annál is jobb helyeken az említett fél kap egy "Vendég" feliratú műanyag belépőkártyát, amelyet az intézményben töltött teljes idő alatt zsinóron kell a nyakában vagy csíptetőn a zakója hajtókáján viselni.

Dehát ez már nem az a belépőcédula, amelyet a '40-es évek végétől kezdve kapott kötelezően a - talán az utcai illemhelyeken kívül - bárhová belépni szándékozó állampolgár. Óh nem, az valami egészen más volt! Üvegablak mögött egy mogorva elvtárs vagy elvtársnő üldögélt: jobb esetben leszázalékolt rokkant, rosszabb esetben egy olyan személy, akit még a "szervtől" is kénytelenek voltak alkalmatlansága miatt elküldeni, mindamellett bokros érdemeire való tekintettel mégsem akarták teljesen mellőzni. Csupán két dolgot kellett tudnia: pár kérdést feltennie és néhány szót leírnia.

Honnan jött?

Én valamikor 1948 körül ütköztem az első ilyen kikérdezőbe. Máig is tisztán emlékszem, a Szabad Nép szerkesztőségébe tartottam egy tél eleji délelőttön, ahol Fehér Klára, a lap akkor talán legnépszerűbb riportere várt rám, a 16 éves gimnazista újságíró-tanoncra. Korábban senki sem állított meg, amikor be akartam lépni a Blaha Lujza téri sajtóházba. Ez alkalommal azonban egy cerberus visszaküldött a kapuból, azzal, hogy amott, a kis fülkében kérjek belépőcédulát. (Akkoriban tört ki az országban az általános éberség. Talán azért, mert a bulvárlapok alvilági hősének, a gyilkos Hekus Döncinek sikerült megszöknie a bíróságról, talán, mert déli határainkon már elkezdett ólálkodni a korábbi évek hőse, Tito elvtárs.) Hát jó, odaálltam a kis ablak elé, és közöltem jövetelem célját.

A túloldali írnok maga elé húzott egy aprócska papírtömböt és előbb a nevem után érdeklődött, majd a következő keresztkérdést tette fel: "Honnan jött az elvtárs?" Nem akartam hazudni, elvégre mondhattam volna akár azt is, hogy jöttem a Gangesz partjairól, de én az igazsághoz híven azt feleltem, hogy a Nemzeti Sportuszodából jövök. Ez is került rá a cédulára. A cédulakiállító bizonyára úszómesternek nézett. Csak később értesültem róla, hogy a korabeli kincstári tolvajnyelvben a "honnan jött?" azt jelentette: milyen vállalat, szervezet képviselője. A belépés óráját és percét is rögzítő papírkát felmutattam a kapuban strázsáló security-nak, majd dolgom végeztével kaptam a cetlire egy aláírást meg egy pecsétet, amely viszont arra jogosított fel, hogy kilépjek az épületből.

Soha sem felejtem el azt a belépőcédulát, amely a Főtefu irodáiba való belépésre jogosított fel. Budapestet az 50-es évek derekán lómentesítették (istenbizony, hivatalosan ez volt a neve), amikor is a Főszefu (Fővárosi Szekérfuvarozási Vállalat) helyére a tehergépkocsikat üzemeltető Főtefu (Fővárosi Teherfuvarozási Vállalat) lépett. Riporton jártam a cég józsefvárosi telepén, amelyet e célból több ízben is fel kellett keresnem. Az első alkalommal szabályosan kiállított belépőcédulával mentem be, de Martis Béla, az igazgató hozott ki gépkocsiján. A portás természetesen megsüvegelte, és persze nem állította meg, ezért nem volt módon az amúgy már aláírt és lebélyegzett cédulát a portán leadni.

Másnap, az újabb belépéskor elmagyaráztam ezt a kapu éber őrének, aki nem adott újabb belépőt, hanem csak átjavította a régin a dátumot. Megint az igazgató hozott ki. Amikor aztán harmadnap újólag visszatérve megkértem a portást, hogy ismét írja át a cédula keltezését, azt mondta, azt nem lehet, és elvette tőlem a papírt. De újat sem volt hajlandó adni, és arra a kérdésemre, hogyan jussak akkor be, arra utasított, hogy szóljak be az üzemőrséghez, onnan majd felkísérnek az igazgatóhoz. Ennek a szervnek a bejárata azonban a portásfülkétől távol, méghozzá az épület túlsó oldalán helyezkedett el, ahova a derék férfiú már nem láthatott el, és így nem is ellenőrizhette, hogy engedelmeskedem-e az ukázának.

Naná, hogy fütyültem rá és az üzemőrségre. Egyenesen felmentem az igazgatóhoz és nekiszegeztem a kérdést: tudja-e, hogy egy idióta ül a vállalatának a portásfülkéjében. Elmeséltem neki a történteket, mire elmagyarázott valamit, amit én azóta is alapvető tanításként tartok számon. "Az a portás havonta 400 forintot visz haza. (Ez kb. 40 ezer mai forintnak felelt meg.) Idióta, mondod. Mit gondolsz, ki áll be ennyiért hozzánk portásnak? Akinek én a tízszeresét tudnám fizetni, az nem nálunk portás, hanem a Roosevelt téren akadémikus."

Belépésre jogosult

Aki dolgozója, alkalmazottja, állandó ügyfele volt egy intézménynek, annak nem kellett minden alkalommal belépőcédulát váltania, mert állandó belépésre jogosító fényképes igazolvánnyal rendelkezett, amely tudatta, miszerint X.Y. (kézzel kitöltve) ....elvtárs (az utóbbi szó viszont oda volt nyomtatva, hiszen más, mint elvtárs, értelemszerűen nem jöhetett számításba) jogosult az intézménybe való belépésre. Mivel hat és fél évtized telt el azóta, és különös tekintettel arra, hogy a transzneműekre már nem illik görbén nézni, talán elárulhatom, hogy amikor az Asszonyok című képeslapnak (a Nők Lapja elődjének) voltam a gyakornoka, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének és egyben a szerkesztőségnek helyet adó Szerb utcai épületbe nap nap után egy olyan fényképes igazolvánnyal léptem be, amelyet - becsületszavamra! - Kulcsár István asszonytárs nevére állítottak ki.

Később persze, már az 1960-70-es években lazult az éberség. Akkori munkahelyemen, a Magyar Rádióban például a belső karhatalom kiskatonái helyett civil biztonsági őrök vették át a stúdiók őrzését. Akinek a meghívó fél (riporter, zenei szerkesztő) leadta a nevét, annak a Bródy Sándor utcai épület kapualjában percek alatt kiállították a belépőcéduláját, amelyet dolga végeztével, mint említettem, alá kellett iratnia és le kellett pecsételtetnie. Később már a pecsétet is mellőzték, és elegendő volt, ha a vendég cetlijét a fogadó fél aláírta. Erre a portás csak egy pillantást vetett, és a kartárs/úr/hölgy (mert akkor többnyire már ez a módi járta) távozhatott. Bennem azonban felébredt a gyanú, hogy nem is igazán ellenőrzik, hogy valóban az én aláírásom szerepel a tőlem távozó belépőcéduláján, és egyszer úgy írtam alá, hogy Csajkovszkij Péter.

Az illetőt simán kiengedték. Ettől vérszemet kaptam, és azontúl hol Mozart Farkas, hol Verdi József aláírása szerepelt a külpolitikai rovatból távozó külső személyek céduláján. Egyiküket sem zavarták vissza. Mindössze egyszer próbáltak megfogni, pedig akkor történetesen ártatlan voltam. Belépőcédula és állandó belépő ugyanis kétféle volt. Az egyik, amelyik a kapun való belépésre jogosított, és egy másik, egy piros, átlós vonallal áthúzott afféle szuperbelépő, amelyikkel a stúdiófolyosóra lehetett bemenni. (Érthető, hiszen onnan már csak egy lépés kell addig, amg az illetéktelen beront egy adóstúdióba és belerikkantja az élő adásba, hogy "Hajrá Fradi!", vagy ne adj' isten, a Nagy Testvérre nézve dehonesztáló jelszót kiált az éterbe.) A stúdiófolyosó bejáratánál ezért külön biztonsági ember ellenőrizte a belépőket.

Valódi és ál-ezredesek

Egyszer, már a 80-as évek második felében Máté László vegyifegyver-szakértővel készítettem interjút. Elfelejtettem külön-belépőt kérni számára, de amikor az elbocsátott légiónak a stúdiók előtt strázsáló veteránjával közöltem, hogy vendégem alezredes, bemondásra elhitte és beengedte. Attól fogva nem kértem interjúalanyaimnak különbelépőt, hanem valamennyiüket (még azokat az őscivileket is, akik a tartalékos őrvezetőségig sem jutottak el), alezredesként mutattam be a biztonsági őröknek. Azok pedig hozzászoktak, hogy én mindig ilyen rendfokozatú főtiszteket kísérek, és nem alkalmatlankodtak.

Egyikükben is csak akkor ébredt fel a gyanú, amikor Szentesi György rakéta- és leszerelési szakértőt azzal a felkiáltással akartam bevinni a stúdióba, hogy "az ezredes elvtárssal megyek interjút készíteni". A Magyar Honvédség főtisztjeit mindaddig tiszteletben tartó éberségi szakember nyilván azt hitte: annyira elszemtelenedtem, hogy immár elő is léptetem riportalanyomat. Felugrott a helyéről és igazolványt kért, de nem járt szerencsével. Szentesi ugyanis valóban ezredes volt.

Az éberség talán csak a pártközpontban nem lazult. Hegedűs Géza, az író mesélte el egyszer kalandját, amely az MSZMP Akadémia utcai székházában esett meg vele akkoriban, amikor még nem létezett mágneses kapu. Miután a kellő fényképes iratellenőrzést követően kézhez kapta a bűvös cédulát, majd a kapuban felmutatta azt, a kormányőrség tiszthelyettese (a pártközpontra ugyanis ez a szerv vigyázott) felszólította, hogy adja le a fegyverét. H. G. nem igazán értette, hogy mit is akarnak tőle, hiszen életében nem volt pisztolya, fegyvere legfeljebb a töltőtolla lehetett. A kormányőr viszont azt nem értette, hogyan lehet az, hogy a raccsoló látogató képtelen ezt a természetes, mindennapi dolgot felfogni.

Hát ilyen volt a belépőcédula, amelyet a Magyar Nyelv Értelmező Szótára úgy magyaráz, hogy "belépésre jogosító cédula". Tartok tőle, hogy a mai fiatal szótárhasználó nem lesz ettől sokkal okosabb. Némileg talán segítene ezen a helyzeten, ha egy a kor szokásait, jellemző tárgyait felvonultató múzeumi kiállításon be lehetne mutatni egy hamisítatlan, korabeli belépőcédulát. De sajnos ez lehetetlen, mert a kilépéskor mindig le kellett adnunk.

Ha akár egyet is megtartottunk volna, alighanem máig is ott bolyonganánk egy korabeli vállalat, szakszervezeti székház, kerületi tanács vagy az útlevélhivatal folyosóin.