Férges lelkek

A nyilas Testvér kisfia nem tudta, hogyan kell nyilaskodni. Apuka nappal végezte a dolgát, belelőtte a napi obligát zsidómennyiséget a Dunába, majd hazaballagott, leült a konyhaasztal mellé és tökfőzeléket eszegetett tükörtojás feltéttel. Legalábbis a kisfia így emlékszik rá.

Arra nem emlékszik, hogy Apuka mesélt volna arról, hogy a zsidóknak vörös volt-e a hajuk, vagy elállt-e a fülük.

Teltek, múltak a hónapok, bejöttek az oroszok, Apuka valami szocdemekről mesélt, hogy ő oda belépne, aztán valami egyesülésről is szó volt, egyszer Apuka egy piros könyvecskét is mutogatott Anyukának.

Egy tavaszi éjszakán jött két bőrkabátos bácsi és Apuka elment velük. Anyuka még sírdogált egy darabig a sámlira kuporodva, de aztán az élet ment tovább. Apukát többé nem látták.

Sok év telt el, a kisfiú élemedett korú úrrá vált, építgette a szocializmust, hát, egyszerre csak, mit ad Isten, megváltozott a rendszer. Az élemedett korú kisfiú erre elkezdett minden létező fórumon ordítozni, hogy az ő apukáját meggyilkolták azok a rohadt kommunisták. És egyre több élemedett korú kisfiú ordítozott, hogy az ő apukáját is.

És akkor fiatal férfiak és nők, akiknek úgy látszik, halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mi történt ebben az országban a század közepén, szintén ordítozni kezdtek, hogy azok a rohadt féreg kommunisták mennyi kisfiúnak gyilkolták meg az apukáját!

De hiába ordítozzák a képembe, hogy nekem is utálnom kell a kommunistákat, ha egyszer az én apukámat nem gyilkolták meg a kommunisták. Akiknek az apukájuk volt az, akit meggyilkoltak, azok persze, hogy gyászolják őt, mert hiszen az apukájuk volt. De nekem az nem volt az apukám, az nekem csak egy rohadt nyilas volt, aki a honfitársait a Dunába lőtte.

Amikor az új rend elérkezettnek látta az időt, fabrikált egy Terror Házát, ahol most azokat az apukákat kellene sajnálnunk. Vagy ha nem, hát kapunk a pofánkra?

Elképzelem, ahogy a nyilas Testvér élemedett korú kisfia ünneplőbe öltözteti nagy magyar lelkét, kitűzi szíve fölé a csak őt és a vele rokon lelkűeket megillető nemzetiszín szalagocskát, karon fogja hitvesét, és látogatóba indul. Már az első szobában, megpillantván az oly rég nem látott fekete egyenruhát, kedves gyermekkori emlékek tolulnak a lelkébe. Istenem, mondja hitvesének, mintha tegnap lett volna. Apuka ette a tökfőzeléket tükörtojás feltéttel, Anyuka megszegte a friss kenyeret, keresztény család voltunk, Anyuka a kés hegyével mindig keresztet karcolt a kenyér aljára, mielőtt megszegte. Apuka szája szegletében kicsurrant egy cseppnyi tojássárgája, tépett gyorsan egy darabot a sercli még meleg beléből és azzal itatgatta fel, nehogy a kabátjára cseppenjen.

Az emléktől elpárásodik a szeme, halkan, férfiasan szipog egy aprót, majd újra hitveséhez fordul: talán épp ebben a szobában verte ki Apuka annak a komcsinak a félszemét. Tudod, annak a szemétnek, aki aztán beköpte szegényt, Anyuka legalábbis így mesélte. Az emlékek súlya alatt meggörnyedve ballagnak tovább a rémes szobák felé, ahol Apuka talán az utolsó, halálos ütéseket szenvedte el azoktól a férgektől.

A kultúrnépek az ilyen létesítményeket lerombolják (lásd Bastille), nehogy a férges lelkűek azért látogassák, hogy gyűlöletmirigyeiket időnként feltölthessék. A mi férges lelkű nemzettársainkat pedig még beteges történelemlátásuk szoborba merevítésétől sem lehet eltántorítani!