Sírás helyett röhögünk

Röhögünk az iszonyaton. A tarthatatlan állapotokon. Akár azon, hogy valaki öngyilkos lesz. Vagy élőhalottként, éppen csak vegetál. Szétissza az agyát. Munkanélküliként képtelen magával mit kezdeni, és jócskán a létminimum alatt tengeti az életét. Vagy szélsőségesen gyűlölködik, még gyilkol is. De a papi pedofília is lehet kegyetlenül mulatságos. Olyan, hogy a szék alá röhögjük magunkat, és közben elborzadunk. Ahogy fölöttébb szórakoztató a túlzott nemzetieskedés, Erdély hamiskásan édeskés megvilágításba helyezése, a politikai elvakultság.

Amikor két évvel ezelőtt a marosvásárhelyi színészek az akkor még mifelénk meglehetősen ismeretlen Székely Csaba Bánya-trilógiájának első részével, a Bányavirággal vendégeskedtek nálunk a Nemzetiben, szinte robbant az előadás. Sokan éreztük, hogy ez aztán igen, most valaki úgy istenigazából eltalálta a szarva közt a tőgyét.

Új időknek új dalaival jelentkezett. Képes volt megírni azt az abszurditáshalmazt, amiben kénytelenek vagyunk élni. Ráadásul fene jó szerepeket adott a színészeknek, akik ettől elképesztően beindultak. A fiatal erdélyi szerző megihlette a fiatal színész Sebestyén Abát is, akinek ezzel a produkcióval a rendezői karrierje is nekilódult. Az előadás abban az évben a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobbjának bizonyult.

Alföldi Róbert Sebestyént kapásból meghívta megrendezni ugyanezt a darabot a pesti Nemzetibe, és ez a produkció akkor sem szűnt meg, amikor Vidnyánszky Attila mindent levett a régi repertoárról, a Bányavirág változatlanul látható a Játékszínben. Ott is sikere van, ahol bulvárdarabok mennek, mert annyira elementáris, és fölöttébb szórakoztató. Sírás helyett röhögünk.

Aztán Sebestyén megrendezte a Bányavakságot is, az szintén kapott színészi díjat a POSZT-on. Csizmadia Tibor pedig a teljes trilógiát színre vitte a Pinceszínházban, illetve a Szkénében.

Most eljutott hozzánk, monodráma formájában, Székely első darabja, a Szeretik a banánt, elvtársak? A BBC drámapályázatára adta be, angolul írta. És nyert vele. Aztán a belőle készült hangjáték is díjat kapott. Sebestyén Aba pedig az általa vezetett marosvásárhelyi Yorick Stúdió színeiben, monodrámaként adja Sorin Militaru ütős rendezésében. Ezúttal a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjén láthattuk.

A darabbeli Robert már ott ácsorog a színen, amikor bemegyünk. Ránk se hederít, nyugtalanul toporog, úgy, hogy meg sem szólal, görcsösen összeszorítja a száját, látható rajta, hogy valami nem stimmel. Túlzottan szorong, feltehetően valamennyire be is kattant. Aztán miután leültünk kényszeresen mesélni kezd.

Hamar kiderül, hogy a borzadályos Ceausescu diktatúra egykori főelvtársának a fia ő, aki a mából visszatekintve regéli el, és ezzel éli át újra az eseményeket. Beszél az iskoláskori kivételezett helyzetéről, amire rá is játszott, kihasználta, emiatt féltek tőle a társai. Elmondja, hogy az otthon mindig bőrkanapén terpeszkedő, iratait búvó, ádáz focidrukker apja rá se hederített. Ahogy az anyja se, aki csaknem folyamatosan sírt, és alig jött ki a szobájából. A bátyja pedig már akkor annyira bekattant, hogy meg akarta ölni a testvérét.

A totális széthullottság képe. A társadalmi válság magánéletivel társul. Kívül a többség igyekszik azt mutatni, és hazudni, hogy minden rendben, ez felel meg a diktatúra katonás drilljének, miközben lelkileg, és ezzel összefüggésben fizikailag, teljes az összeomlás. És a bizonytalansággal vegyes félelem.

Sebestyén érzékletesen megmutatja az ezzel kapcsolatos torzulásokat, a kényszeres, ideges mozgásokat, a szűnni nem akaró szorongást, ami már annyira zsigerivé válik, hogy akkor sem múlik, amikor éppen nincs rá ok. De a félelem már megette a lelket, és az agyat is jócskán megtámadta. Így az amúgy is eltorzult világ torz szemüvegen keresztül látszik.

És a forradalom után sem tisztul ki a kép. Ekkor a főelvtárs persze megpróbál a letűnt idők ellenzékének mutatkozni.

Fennhangon szónokolva hirdeti az abszolút ellentétét annak, mint amit addig képviselt. Nem véletlen, hogy belezavarodik, az sem, hogy akad, aki elkezdi felgöngyölíteni az ügyét, a vége összeomlás és halál. A fia pedig ott marad a reménytelen értetlenségben. Képtelen kiigazodni az új világban, egyfolytában hat rá a régi is, és ebből rémisztő katyvasz alakul ki a fejében. Sterilen fehér, rideg falakból áll a díszlet. Őrültek házát, kórtermet idéz. Itt végzi a fiú, és nem biztos, hogy jobb irányba tart az a társadalom, ami őt idáig juttatta.

Székely Csaba viszont tisztán lát, és görbe tükörben mutatja meg az elfajzott világot. Sikertörténete folytatódik. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház műsorra tűzte Euripidész Alkésztisz című ókori műve alapján írt drámáját. A produkciót beválogatták az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra. Székely nyilván az orrunk alá dörgöli, hogy a sátánfattya ember nem sokat változott a hosszú-hosszú évezredek alatt.