Csak éppen egyikük földrészeken átívelő sztár lett. Magyar pedig vitathatatlan tehetsége ellenére, vagy tán éppen ezért, nem boldogult hazájában, Magyarországon. Fellépett Kaposváron, volt saját társulata, a Sámán Színház, jól táncol, jól énekel, jól játszik.
És valószínűleg nem feltétlenül illeszkedik be jól, az biztos, hogy végképp nem törleszkedik, kiharcolja magának a szabad munkát, vagy éppen nem dolgozik.
Gyakran mondtak nálunk neki nemet, és újra meg újra nemet. Ha valamit izgalmasan megcsinált, esetleg nem szervezték rá megfelelően a közönséget, amelyik nem mindig tódult a produkcióira, mert Magyar bár a szakmában meglehetős elismertségre tett szert, nem lett sztár, nem lett az a művész, akitől az utcán autogramot kérnek.
Úgy érezte betelt a pohár, vagy tíz évvel ezelőtt elment, a lányával együtt, szerencsét próbálni Londonba. Kényszerűen egyetlen szobában szorongtak.
De Magyar a maga állhatatos szívósságával eljutott odáig, hogy már többször játszott az ottani Nemzetiben, színészként, koreográfusként tudott dolgozni, nem csak Angliában, hanem Amerikában is, és világsztárokkal is kamera elé léphetett.
A Marlene, amit a Katona József Színház Sufnijába hívtak meg, az elmúlt tíz év históriája. Nem meséli el se a legendás dizőz, se saját maga históriáját. Esze ágában sincs dalok közé spékelni egy kis sztorizást. Bár persze énekel, és táncol. És ezzel, ahogy monológtöredékeivel ugyancsak, önvallomást tesz, élve boncolja magát.
Megmutatja kellemetlen, elviselhetetlen, idegzsába énjét is. Közszemlére teszi önpusztító gyötrődéseit. Megviselt lelke imponálóan edzett, hajlékony testben rejtőzik. Lemegy spárgába. Kellő gúnyossággal, mint cirkuszi produkciót, szórakoztató varieté számot mutogatja magát. Vaskos és átszellemült egyszerre. Olykor modoros.
Akár befeszül, netán riasztóan görcsösnek tűnik, és nem tudhatjuk, hogy ez most az általa életre keltett dívához tartozik, vagy Magyar Évához. Egymásba olvadnak. Kellemetlenül, mégis vonzóan őszinték.
Tömören, lényeget látóan elmondják a magukét, tudatosítják, hogy "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni." És vagányul megmutatják a poklot. Íme, lássátok! És mi pedig nem csak látjuk, hanem igencsak érezzük is.
