. A nacionalistának és szeparatistának is nevezett N-VA (Új Flamand Szövetség) tarolt Flandriában, héttel növelte mandátumai számát. 2010-ben is ők végeztek az élen, de akkor másfél éves kötélhúzás után kihátráltak a kormányalakításból. Ilyen többséggel ezt most aligha tehetik meg. Szerény nyereséget könyvelhettek el a flamad kereszténydemokraták és liberálisok is, de együtt sem érik be az N-VA-t.
A flamand szocialisták megtartották 13 mandátumukat, és bejutott a parlamentbe a tőlük balra álló Munkáspárt is. A nagy vesztes a szélsőjobboldali Flamand Érdek (a korábbi Flamand Blokk), amely kilenc mandátumot vesztve csak három képviselői helyet kapott. Ez világosan jelzi, hogy a flamandok elutasítják a rasszizmust, de jelentős részük az eddiginél sokkal önállóbb akar lenni, egyfajta perszonálunióvá vagy laza konföderációvá alakítva az országot. Az N-VA karizmatikus vezetője, a 44 éves Bart de Wever nem nevezhető szélsőséges politikusnak, gazdaságilag erősen liberális, hosszú távú stratégiája van Flandria önállóságának fokozatos megteremtésére.
A franciaajkú oldalon a legerősebb erő a Szocialista Párt (PS) maradt, de némi veszteséget könyvelt el, amiből a liberálisok profitáltak. A PS-t ellenfelei "Európa utolsó kommunista pártjának" nevezik erős szociális profilja és a vallón iparvidéken való, sok évtizedes hatalomgyakorlása miatt. Vezetője, Elio di Rupo azonban ügyesen vezeti a koalíciós kormányt, amelynek három franciaajkú pártja a vallon részen és Brüsszelben együttesen továbbra is hatalmas többséggel rendelkezik. Új fejlemény viszont, hogy két mandátumot szereztek a franciaajkú nacionalisták.
A nyelvi ellentéteket eddig csak a flamand oldalon lehetett voksokra váltani, a vallonok a nekik kedvező "status quo" hívei voltak, most ez is változóban, számukra sem szentség az egységes Belgium fikciója. A 2010-es csapda most még mélyebb. Az N-VA nélkül és vele együtt egyformán szinte lehetetlennek tűnik a kormányalakítás, dehát Belgium a kompromisszumok igazi hazája.