Az áprilisi, országgyűlési választásokra összevajúdott együttműködés, ha nem is egeret szült, de bizonyos értelemben torzóra sikeredett. A végeredmény, így utólag, semmiképp nem igazolta az őszinte szándékot, vagy azt az akaratot, hogy az amúgy, természetes, versenytársak mindenképpen meg akarnak szabadulni a Fidesz országlásától. Azt, hogy a partneri viszonyban az MSZP első volt az elsők között, mindenki magától értetődőnek tekintette, a parlamenti helyfoglalást azonban már kevésbé. Nem tartom tehát kizártnak, hogy az EP-választásokon résztvevő választók megfontolásaiban ez is szerepet játszott; hiányzott a nagyvonalúság a szocialistákból. Illetve nem is nagyvonalúság ez: sokkal inkább a tisztánlátás.
Arra gondolok ugyanis, hogy a parlamentbe jutott, háromfelé szakadt csapatból a végén csak egy ütőképes frakció kerekedett; kilencen egyéni képviselőként, számos jogosítványtól megfosztva üldögélnek az országgyűlésben. Hogy ez miért alakult így, fogalmam sincs: lehet, hogy a DK-sok, esetleg az Együtt PM-esek nem voltak hajlandóak befogadni senkit a szocialisták közül, de az is lehet, hogy az MSZP nem akart átadni két embert – azok mégis csak mások, más politikát képviselnek.
Pedig nyilvánvaló: három frakció többszörös megszólalási lehetőséget jelent, ha már a kétharmad mellett amúgy is eltörpül mindenki. És ez az az eset, amikor sokkal fontosabb az ellenzéki szerep fölerősítése, mint a versenyzőtárs kiiktatása. Persze nincs még semmi veszve – illetve sok minden veszni látszik -: most, hogy amúgy is minden konfliktus, probléma rákerül a szocialisták asztalára, talán ezt is oda kellene tenni. Az önkormányzati választások sikere érdekében. No meg azt bizonyítandó, hogy az MSZP-ben igen is van nagyvonalúság…
