Kedves Juliska!

Furcsa dolgokat rejtenek egy-egy család szekrény aljába dugott iratai. Van úgy, hogy évekig elő sem vesszük a megsárgult papírokat, aztán egyszer lekuporodunk a földre és... Néhány héttel ezelőtt Szabó Gábor írását közöltük, amelyben édesanyja deportálásának történetét írja le. Egy "1943. aug. sütemények" feliratú füzetben bukkant rá a naplóra, amelyről azelőtt sosem hallott. Aztán Sárdi Mária visszaemlékezéseit közöltük, s most két újabbat adunk közre azokról a megrázó történetekről, amelyeket 1944-ben ártatlanul meghurcolt zsidó családoknak kellett átélniük. A holokauszt 70. évfordulója van.

Az alábbi levélnek kalandos története van. Kozma László írta a családjának egy munkaszolgálatos táborból. Már nincs kitől megkérdezni a részleteket, de úgy tudom, ő édesapám idősebb nővérének a férje volt, valamelyik nagy gyár - talán a Weisz Manfréd, vagy a Goldberger - egyik részlegének főmérnöke. Elszakították a feleségétől, őt munkaszolgálatra vitték, Kató nénit pedig az óbudai téglagyárba.

Az alábbi levél már nem juthatott el a postára, mert a századot bevagonírozták és Ukrajnába vitték megállítani a szovjet csapatok előretörését. Laci bátyám a tintaceruzával írt és könnyeivel áztatott levelet, a megcímzett borítékkal kidobbta a vonatból. Egy arra járó ukrán asszony találta meg, majd postára adta.

A címzettek - másik néném és nagyanyám - a háború után, hónapokkal később kapták meg, akkor, amikor Budapest már felszabadult. A téglagyári menetet Kató néném nem élte túl, el sem jutott a koncentrációs táborig. Holttestét kidobták valahol a vagonból, nem tudni kik és hol temették el. Kozma László sem tért haza a munkaszolgálatból. Flekktifuszban halt meg valahol Ukrajnában.

Íme a levél:

"Kedves Juliska!

Érdeklődő lapotokra nem tudtam válaszolni, mert - amint látjátok - magam is be vagyok vonulva és véletlenül sem tudtam szabad mozgási lehetőséget szerezni. Rab életem van. Sajnos ez nem volna baj, minden szenvedést zokszó nélkül bírnék, ha Katókámat nem vitték volna el. Minden pillanatom könny és szomorúság, nem tudok viszont semmit tenni, mert még telefonhoz is csak ritkán és lopva jutok. Munka közben, viszont így elintézni semmit nem tudok.

Unokabátyám - Földes Sándor Királyhágó u. 38. II.6. alatt lakott, vagy talán lakik és - megszerezte mindkettőnk részére a svájci Schutzpasst. Engem utolért vele, én azonban Katikámat nem értem el, mert addigra elvitték. Én erről még 16-ikán nem tudtam, elküldtem valakivel a Schutzpasst az óbudai téglagyárba, 500 pengőt kifizettem neki és kisült, hogy a lelkiismeretlen fráter becsapott, és a Schutzpasst is elsikkasztotta.

Most aztán nem tudom, mit tegyek. Jó barátommal, Bánáty Károllyal, ki a Petőfi Sándor utcai Szücs és Márkus cég üzletvezetője (tel: 188-032, lakik: Hajós u. 26/b zsidó ház,az Opera mögött), aki árja ember, beszéltem vele telefonon, mert az ő felesége Katókámmal együtt van. Lapot kapott, amelyben Katóról is említés van. Az a lap 12-én kelt Győrben. Most tehát Moson-Magyaróváron vannak, de az is lehet, hogy a német hatóságok átvették és tovább elvitték őket. A Schutzpassról díjmentesen adnak másolatot, ha keresztény ember odamenne. Száma valószínűleg 4938/XVII/1944, mert az enyém 4937 számú.

Ha valahogy meg lehetne tudni - esetleg Bánáty már megtudta - miután ő a svéd védettséget utána menesztette, hogy talán még ott vannak Moson-Magyaróváron, és esetleg még a század számot is meg tudja. Akad talán valami nyilas vagy más ismerőstök, aki autón, motorbiciklin vagy gyorsvonaton megbízhatóan utána viszi és átadja, mert ezzel biztosítani lehetne, hogy nem viszik tovább, sőt, hazaengedik. Könyörgöm, tegyetek valamit! Mindenemet rááldozom, ne maradjon semmim, csak Katókámat ismét láthassam! Az illető meg lesz elégedve velem, ha eredményesen intézkedik.

Nagyon kérlek, próbáljatok valamit tenni, mert most még egy telefonra sincs alkalmam. Állandó letargiában élek, teljesen megöregedtem, legszívesebben eldobnám magamtól az életem, ha erre valami eszközöm volna. Sokáig nem bírom idegekkel, de mindez nem fontos, csak Katókám hazakerüljön.

Jelenleg a Csáky (? Olvashatatlan) iskolában vagyok, a 27. munkás csoport 1. szakaszában. Ide levél nem írható, üzenet nem küldhető. Lehet, hogy ki fog alakulni valami üzenet mód, de tegnap jöttünk csak ide, és még nem ismerem a lehetőségeket. Jó német összeköttetéssel talán még a németek is kiadják a Schutzpasst, bár ez már nehezebb. Ezen ügyben már kezdtem beszélni Gottschlig néval (II. Káplár u. 3. tel: 357-538) vissza kellett volna hívnom, de erre már nem volt alkalmam. Beszélni akartam a régi lakóházunkban a Szinnyei Merse u. 27-ben fsz. 2 Weros (?) Ernőnével, akinek a mérnök ura a németeknél autós mérnök, hátha ő tud valamit tenni. Nem voltam azonban képes odaszólni, bár ez talán járható volna. Az ezzel járó minden kockázatot vállaltam volna, miután …(olvashatalan) nem volna szabad.

Nagyon szerettem volna veletek beszélni, de erre sem volt alkalmam, és nem is tudom, hogy hol laktok. Próbáljatok minden lehetőségeteket kihasználni, hátha sikerül Katókámat visszahozni a Schutzpassal. Bármilyen Schützpassal (svéd, svájci, portugál, pápai), a nőket hazaengedik.

Miért vagyunk mi ennyire sújtottak? Nem ismernétek rám. Öreg, összetöpörödött ember lettem, de semmi nem számít, csak Katókám bírja a megpróbáltatásokat és egészségesen térjen vissza. Semmink ne maradjon, legyünk koldusok, csak őt tudnám kimenteni, mert a gondolat is marcangol, hogy ő milyen sorsban van!

Könyörgöm, tegyetek valamit! Esetleg hivatalosan lehet 1/2 6 után beszélgetési engedélyt kapni ilyen fontos ügyben velem, ha erre mégis szükség volna.

Legjobb volna valamilyen német katonai összeköttetés. Az esetleges közbenjárást nagyon tisztességesen fogom honorálni.
Könyörgöm, tegyetek valamit és vigyázzatok magatokra is!

Kézcsók, csókollak.

Laci"

Nagypapa

A Szabadság téren egy rettenetes, felháborító és a történelmet meghamisító szobrot állít fel a jelenlegi kormányzat. Sárdi Mária gyönyörű és megható története inspirált arra, hogy megírjam a nagypapa történetedet, aki szintén Bergen-Belsenben szabadult fel.

1923-at írunk. A helyszín Boba, egy Szombathelyhez közeli, Vas megyei falu. Nagypapám, Fürst Gyula negyedik, legkisebb gyerekként itt látta meg a napvilágot. Legfiatalabbként dédnagymamám kedvence volt. Ugyanakkor szeretette volna kivívni a nála négy évvel idősebb, 1919-ben született István bátyja tiszteletét. Mindig azt mondta, hogy ha a Pista nem hal meg 1943 januárjában a Don-kanyarban munkaszolgálatosként, biztos, hogy Nobel-díjas lett volna, olyan tehetséges volt. (Megjegyzem, ez még jóval a német megszállás előtt történt, Jány Gusztáv és Szombathelyi Ferenc parancsnoksága alatt!)

Irma nővére szépségéről és jóságáról is ódákat zengett a nagypapa. Sajnos ő is a Shoah áldozata lett. Papa úgy emlékezett, hogy a felszabadulás előtt pár nappal a németek kivitték Őt és társait az Északi-tengerre egy hajón, amit elsüllyesztettek. A Jad Vasem honlapjának információja alapján Irma 1944-ben a Stutthofi koncentrációs táborban vesztette életét. A dédszüleim, Fürst Jenő és Krausz Ella, Auschwitzban haltak meg, a szombathelyi gettóból hurcolták el őket. A háborút a papán kívül Frida nővére élte túl. Egyikük se tudta magát soha túltenni a veszteségeken.

1944. március 19. A német megszállás már Budapesten érte a nagypapát. Rögtön, már április elején igazoltatták a magyarok, és a kistarcsai internáló táborba került. Először Auschwitzba deportálták. Többekkel együtt fogalma sem volt róla, hová fog kerülni, csak ott szembesült a rettenetes valósággal. Szerencséje volt. Nemsokára egy barátja, Kürschner Roland segítségével Wüstegiersdorfba került.

Roli jól tudott németül, így sikerült ott mindkettőjüknek a szakmájukban, villanyszerelőként dolgozni. Innen Bergen-Belsenbe deportálták. Mikor az angolok felszabadították a tábort, a 178 centi magas nagypapa mindössze 37 kiló volt és tífuszos. Remélve, hogy életben találja családját, elindult Magyarországra. Na, nem mintha itthon "szívélyes fogadtatásban" részesült volna! Azt mesélte, a határon a magyarok megverték és elvették tőle az angol katonáktól kapott bakancsát.

Sajnos a családból Frida nővérén kívül nem élte túl senki a borzalmakat. Papa újrakezdett mindent. A Jointnál kapott villanyszerelői állást. Itt ismerkedett meg a nagymamámmal, Licával, egy csinos, művelt, jó humorú nővel, aki titkárnőként dolgozott a Jointnál. 1947-ben házasodtak össze a Dohány utcai zsinagógában. Hét évvel később, 1954-ben született meg lányuk, az édesanyám.

Mint oly sok holokauszt-túlélőt, papát is gyötörte az állandó lelkiismeret-furdalás: miért éppen én éltem túl? Főleg, miért nem Pista bátyja, akit magánál sokkal tehetségesebbnek tartott. A háború után ezen indíttatásból végezte el a Műszaki Egyetem villamosmérnöki, majd mérnök-közgazdász szakát. Hátha ő is ugyanolyan tehetséges. Hátha édesanyja látja őt odafentről és büszke lesz rá... Szerencsére nagymamám mindenben támogatta a papát, éjszakánként, amíg tanult, fent maradt vele, hiszen pontosan tudta, nem kis erőfeszítés lehetett neki egyszerre dolgozni és egyetemre járni.

Nagypapa így lett első generációs értelmiségi, akitől mind édesanyám, mind öcsém és én a tudás vágyát és szeretetét örököltük. Papa egész életében tevékeny, szorgalmas ember volt. Miután nyugdíjba ment az Egyesült Villamosgépgyártól, szeretett volna továbbra is dolgozni. A Hitközség Szertartási Osztályának lett a vezetője, még halála előtt két héttel is bejárt dolgozni. A Hitközségnél szívügyének tartotta a mártír megemlékezések minél tökéletesebb megszervezését. Bárki, aki betért hozzá, rendkívül szívélyes fogadtatásban részesült, azt mondják, mindig nagyon segítőkész ember volt.

Drága nagypapám két hét híján 89 évet élt. Egy hete volt a halála második évfordulója. Még mindig nagyon-nagyon, elmondhatatlanul hiányzik, mégis, úgy érzem, jó, hogy nem kellett megélnie azt, hogy olyan szobrot építenek Budapest egyik legszebb terén, amely ártatlan, Gábriel arkangyalként ábrázolja Magyarországot. Áldozatként tünteti fel a magyarokat, akik már jóval a német megszállás előtt az aknamezőre hajtották a tehetséges testvérét, akire a Szombathelyről elhurcolt túlélők még évtizedekkel később is emlékeztek és szuperlatívuszokban beszéltek.

Papa, remélem, büszke vagy Ránk. Testvéremre, aki Pista bátyádhoz hasonló tehetséggel bír. Két diplomája van, nem sokkal halálod után Londonba költözött. A Szabadság téri munkálatokat elnézve néha bennem is felmerül a kérdés: angol nyelvtanárként nem kellene-e nekem is odaköltöznöm? Legalábbis addig, amíg a magyar ismét egy befogadó, toleráns nép nem lesz….