Képtelen érzelmi káosz

Ha egy performanszt egy elhagyatott gyárépületben mutatnak be, a néző már jó előre sejtheti, hogy amit látni fog, az mindenképpen szokatlan lesz. Pláne, ha az előadás kedvéért az ódon belső teret úgy rendezték be, mint egy polgári lakást. A nézők patyolatfehér kanapékon foglalnak helyet, előttük dohányzóasztalok, a kanapék mellett állólámpák. A tánc, a színház és a performansz műfaji határain mozgó Artus Társulat így várta a nézőket az Ulysses nappalija című előadásukra a Fonó Budai Zeneház mögötti gyárépületben.

Mikor helyet foglaltunk a kanapékon, az öltönyös színészek és a kiskosztümöt viselő színésznők már a színtéren voltak. Egy pincért alakító férfi eközben azon serénykedett, hogy mindenki elé kerüljön egy-egy pohár bor.

Bár a cím James Joyce klasszikusára utal, a Goda Gábor rendezte előadás se az Ulysses, se irodalmi előképe, a Homérosz alkotta Odüsszeia világát nem idézte meg. Annál inkább James Joyce ide-oda csapódó stílusát és az Ulysses követhetetlen történetét, pontosabban tudatfolyamát.

Már az első jelenetek is ezt éreztették: egy férfi és egy nő kezükben késekkel hadonásztak, egy másik pár egy asztalnál hadakozott, míg a harmadik páros táncolva küzdött egymással. Eközben egy alak egy nyílvesszővel járkált a kanapék között, miközben egy másik egy televíziót tolt maga előtt, melynek képernyőjén ő maga volt látható meztelenül. Nem beszélve arról, hogy az előadás teljes ideje alatt a rendezőről készült mozgóképet vetítenek a falra, amint Goda saját tengelye körül egy nap alatt megfordul.

A nézőben ilyenkor értelemszerűen felötlik a kérdés: lesz-e majd a káoszból rend? Lett is, egy idő után a tévét toló férfi mikrofonnal kezében műsorvezetőként jelent meg, hogy a közönséghez intézze napjaink legégetőbb kérdését: miért értik félre az emberek folytonosan egymást? A válasz igen egyszerű volt, képtelenek vagyunk az érzelmeinket pontosan kifejezni. A konferanszié ezért instrukciókat adott a színészeknek, hogyan mozgassák ajkukat, szorítsák össze fogukat, emeljék szemöldöküket, hogy az érzelmeket szabványszerűen kifejezhessék.

Noha egy időre tényleg úgy érezhettük, hogy a színészek között béke honol, a harc tovább folytatódott. Három nő tésztát hozott be, majd egymás testén passzírozták szét, egy szerelmes pár az étkezőasztalon kezdett a malackodásba, mások hintázva próbáltak vacsorázni és romantikázni, persze sikertelenül. E

gy kisebb helyiségben egy férfi jelent meg, aki fűrészgéppel vágott szét egy asztalt, hogy aztán a közönség sorai között csupaszra vetkőzve agyaggal bekent testtel hajózzon az asztallapon, majd egy meztelen, ugyancsak összekent testű nővel járja el dionüszoszi táncát. Gondolhatnánk, ez már a csúcspont, de ekkor betoltak egy szemetes konténert, amiből bohóc jelmezben, elmaszkírozva ugráltak ki a fellépők.

Hogy mit akart mondani Goda Gábor a performansszal, az többnyire homályban maradt. Lehet, hogy az emberi kapcsolatok elhidegülését, a mai világ irányvesztettségét, a kommunikáció képtelenségét kívánta szemléltetni. Valószínűleg ahány néző, annyi értelmezés születne. Két dolog azonban biztos: James Joyce jól szórakozott volna az előadáson, Homérosz viszont nem.