A mértékadók hallgatása

Ezúttal már megkímélnénk az Olvasót Kerényi Imre legújabb, borzalmas mondatainak idézésétől; bennünket most nem az a kérdés foglalkoztat, miként minősíthetnénk bővebben mindazt, ami minősíthetetlen. Kerényi egész "szellemi" munkássága, minden "nemzetmentő" szólama és homofób követelése önmagáért beszél. Vele magával sem érdemes törődni, hiszen egyedül magasságos főnöke személyének köszönheti a közfigyelmet. Kizárólag az a tény értékeli fel megnyilatkozásait, hogy a kormányfő afféle különmegbizottjaként tevékenykedik és beszél, s ennélfogva a kulturális élet megannyi szereplője kénytelen azt hinni, mégiscsak munkál valami felsőbb politikai szándék gyalázatos hangú értekezései mögött.

És csakugyan van is, noha Kerényi kirohanásai nem feltétlenül vallanak rá Orbán Viktor konkrét terveire; egyebek között valószínűleg arra sem, hogy például a színészképzést kivenné a "buzilobbi" által úgymond eluralt Színművészeti Egyetem feladatköréből, és átplántálná a Ludovika tanrendjébe. Azt sem hisszük, hogy a miniszterelnök egy erre a célra tartott lakáj szájával óhajtja megtámadni amúgy általában a világ művészeti intézményeit, műhelyeit és alkotóit, mert ebből az abszurdumból azért nehéz akkora politikai hasznot húzni, ami megérné, hogy jobbára mindenütt háborodottnak tekintsék.

Nem, felkent komisszárja rendszeres botránykeltéseivel Orbán csak azért provokálja újra meg újra a kultúra tőle még független - vagyis nem hozzá kötődő - reprezentánsait, mert úgy kalkulál, hogy a "liberálisok" kiszámítható, menetrendszerű tiltakozásai aztán felhergelik, azaz karbantartják törzstábora harci kedvét. Nem mellesleg ezek a megrendelt balhék a média kényszerű közreműködése révén remekül lekötik a nyilvánosságot, és ezáltal elveszik a teret egy sor, a kormányzat számára kínos téma elől.

Eléggé primitív mechanizmus ez ahhoz, hogy tökéletesen átlátható legyen. Ám ettől a Kerényi-jelenség - vagyis az a kétségtelen tény, hogy egy magát jobbközép, konzervatív és keresztényi elvek követőjének tekintő kormánypárt vezetője ilyen obskúrus eszközöket használ hatalmi praxisában - mindenképp dermesztő, és természetesen méltatlan is volna a Fidesz-KDNP szellemiségéhez, ha az csak valamennyire is közel állna a konzervativizmushoz. De hát éppenséggel oly messze van attól, mint Makó Jeruzsálemtől; és persze ebben sincs semmi új, hiszen az orbánista úzus más vonatkozásokban is nap mint nap bizonyságot tesz róla.

De azért van itt egy bökkenő. Mert noha a kormánypártnak semmi köze a konzervatív értékekhez, ezt a governatúrát hol egyértelműen, hol csupán hallgatólagosan támogatja az értelmiségieknek egy olyan rétege, amelyik a baloldaltól és a liberálisoktól való, csökött irtózásában minden nyilvános kritika nélkül tűri, hogy a saját politikai otthonában félresöpörjék állítólagos mentalitásbeli és kulturális normáit. Miben volna hát mérték- és példaadó ez a magyar polgári világ, ha a huszonegyedik század Európájában szó nélkül hagyja az elvetemült uszítást mindazok ellen, akiknek alkotói tevékenysége - a politika minden gyalázatossága ellenére - legalább a művészet világában megóvta az ország presztizsét?

Hogyan térhet napirendre ez a konzervativizmusára oly rátarti értelmiség a legalpáribb hangok folyamatos kormányzati reciklálása fölött? Miért, hogy éppen a kereszténység zászlaja alatt tömörülő különféle jobboldali körök és egyletek közönyösen avagy gyáván hallgatnak, ha a nevükben becsmérlik azokat, akiknek egyébként a koncerttermekben és a színházakban, a kiállításokon és a mozikban ők is tapsolnak?

Csak nem azért, mert nekik van egy másik kultúrájuk; egy - úgymond - nemzetibb, magyarabb, politikailag komilfóbb, mint amilyen a "kozmopolitáké"? Persze, létezik az "egészséges" művészet rettenetes ideológiákon edzett, szélsőséges közönsége, amely kirekesztene mindent, ami nem illik bele rasszista világképébe. Ez a megveszekedett csoport azonban nem azonos a hazai kulturális élet kiterjedt publikumával. Nem a radikálisok töltik meg a színes és széles választékot kínáló produkciók nézőterét, és sem a klasszikus, sem a kortárs irodalmat nem ők olvassák.

De nem is csak a baloldaliak és a liberálisok, mert egyedül ők kevesen volnának a telt házas rendezvényekhez, a könyvesboltok eltartásához. A nrmális kultúrafogyasztó társadalom szerencsére nem pártpolitikai alapon orientálódik, és túlnyomó része a valóban magas színvonalú "termékeket" semmiképp sem zárja ki érdeklődési köréből. Nem hihetjük, hogy a csakugyan konzervatív jobboldali néző azért nem jár el némely színházba, mert amúgy kitűnő, kedvelt színészeit nem látja feltűnni pártgyűlések tribünjein. Aki mégis így szelektál, az nem kultúrember.

Szóval, miért övezi szégyenletes csend az úgynevezett mainstream jobboldalon a Kerényi-féle műsort? Miközben az aktuális barbárok már a kapun belül vannak, a derék konzervatívok mintha nem hallanának, nem látnának semmit.

Nem volna itt az ideje, hogy némi polgári önbecsülést mutassanak?