Előfizetés

Új felvonás kezdődik

Civil beszéd? Vagy politikusi? A szerepek ezekben a drámai napokban összekeverednek. Azok közül sokan, akik eddig civilként inkább nézői voltak a politikai színháznak, most bekiabáltak: Elég! Ne így, ne erre, ne ez legyen a vége! Megszűnt a baloldali színpadon játszó profikat és közönségüket egymástól biztonságosan elválasztó zenekari árok. Ahogy a közönség fogyatkozni kezdett, mert nem érdekelte, sőt taszította az előadás, az ottmaradó hűségesek úgy érezték: vége a hallgatásnak. Nem akarták, hogy ilyen csúfosan érjen véget a darab, hogy a függöny érdeklődés hiányában gördüljön le. Bekiabálással, lábdobogással jelezték: ne az előre megírt szerepeket mondják fel, változtassanak!

Nem végjátékot akartak, hanem folytatást, de jobbat. Nekik kell, hogy igazuk legyen. Csak egy felvonásnak van vége, most új felvonás jön. Új remény, új lehetőség a javításra, de a rontásra is. Hogy az új felvonásra egyáltalán sor kerülhetett, ahhoz a közönség hangos jelzésén túl kellett egy színpadi szereplő is. Az, aki eddig a reflektorfényben állt, és most önként arrébb lépett: a leköszönő elnök. Ha a politikusoktól megszokott módon ragaszkodott volna főszerepéhez, kínos, elhúzódó, közönségriasztó huzakodás kezdődhetett volna. A főszerep megszerzéséhez olykor elég csak ügyesnek, gyorsnak és persze valamiben tehetségesnek is lenni. A társulat közös sikere érdekében a szerepet visszaadni, a színpadon hátrébb húzódni - ehhez több kell. Nemcsak politikusi, hanem emberi erények is. Megbecsülés járt érte és az eddigiekért is. Így elkezdődhet a második felvonás, a jobb folytatás ígérete. De ez még önmagában nem a siker. A darab vége, a társulat sorsa nyitott. Most jön a neheze.

Sok feladat van, köztük olyanok is, amelyekkel tényleg nem a közönséget kell terhelni. Intézzék el gyorsan a profi politikusok a kulisszák mögött. Ne traktáljanak minket alapszabályvitákkal, technikai részletekkel, oldják meg. A civil énemet nem fogja érdekelni az sem, hogy az új felvonáshoz hogyan sakkozzák ki a szövetséges pártokkal a legjobb arányokat és szereposztást az önkormányzati választásokra. Ez sem könnyű, politikusi énem maradványai hosszan tudnának panaszkodni erről, meg persze élvezkedni is benne. De kéretik az élvezetet rövidre szabni!

Mert a most kezdődő második felvonás természetesen az önkormányzati választásokról szól. De ami a közönséget ebből érdekli, az az: mit változtat az ő életükön, ha városukban a baloldali pártok és civilszervezetek kapnak komoly szerepet? Ugye azt, hogy az önkormányzat szó visszakapja eredeti jelentését, és az ott élőket nem felülről kormányozzák, hanem a közösség önmagát kormányozza? Ugye azt, hogy mindenki számíthat a közösség segítségére? Ugye azt, hogy megjelenhetnek a szabadság, a szolidaritás, a védelem szigetei a kormánykurzus rideg és gőgös világában?

Ehhez persze olyan szocialista vezető - és mellé egy csapat kell -, akik nem kezdenek el rögtön azon huzakodni a lehetséges partnerekkel, hogy ki legyen majd 2018-ban a miniszterelnök-jelölt, az osztályvezető és a portás, hanem segítenek eljutni odáig, hogy egyszer majd egyáltalán legyen értelme ilyesmiről is gondolkodni. Mert most még nincs.

A harmadik felvonás a jövőről szól. A baloldal teljes reformjáról és újraszervezéséről. Új tartalomról, új struktúráról, új kapcsolatrendszerről kifelé és új, demokratikus működésmódról párton belülre. Azt az EP-választásokon megtanulhattuk, hogy a demokratikus pártok minden eddiginél jobban egymásra vannak utalva. Lehet akár pártszövetséget tervezni, hiszen a CDU-CSU példája azt mutatja, ez is működhet tartós sikerrel. Vagy lehet a karakterkülönbségeket megmutatva barátságban, de külön haladni, majd 2018-ra alkalmi választási pártot alkotni. A megfelelő szerkezet nem cél, hanem eszköz, arra való, hogy az ország számára új politikai ajánlatot lehessen tenni.

Van olyan, amit csak az MSZP tud beletenni ebbe az ajánlatba. Ezért kell, hogy megmaradjon, és nem azért, hogy a kádereink nyomtathassanak valamilyen sarzsit a névjegyükre. Mert kell olyan párt, amelyik a többi demokratához hasonlóan elkötelezett a haladás, a modernizáció, a szabadság és a méltóság értékei iránt, de külön felelősséget érez azokért, akiket megfosztottak kenyerüktől vagy jogaiktól, akik nem támaszkodhatnak nagy vagyonra, komoly tartalékra, jó összeköttetésekre. Kell olyan párt, amelyik minden politikai tervet előbb mérlegre tesz azt vizsgálva, növeli, vagy csökkenti-e a társadalmi különbségeket. És a lehetséges lépések közül azt választja, amelyik csökkenteni képes. Új program is kell tehát, ami egyszerre szociális és szabadságpárti.

Az ilyen program a szempontok és érdekek előzetes ütköztetésével, vitával jár. A vita nem szitokszó, nem azonos a marakodással. Ezért az MSZP-ben újra kell alkotnunk a vitázó, sokszínű, új megoldásokat kereső párt működési rendjét, a személyes érdekeken alapuló hierarchia helyett. Hogy ez egy sok felvonásos darab? Persze. De éppen ez a lényeg. Hogy a függöny nem gördül le egy kínos fiaskó után. Hogy van tovább, van izgalmas és érdekes folytatás, amire a közönségnek érdemes odafigyelnie.

Bojkottot!

Bár az ellenzék mostanában leginkább csak saját magával van elfoglalva, azért csak eljő az a szép fényes nap, amikor széles homlokára csap és azt mondja, hijnye, meg kellene megpróbálni elnyerni a fővárosi önkormányzati választásokon a fontosabb posztokat. És ezen az alapon újratervezni az életet.

De természetesen népünk szorgos elöljárói, a kis vezető bölcs útmutatásaival már megint előrébb járnak. Előállnak egy olyan törvénnyel, amely garantálja, hogy a Fidesznek döntő többsége legyen a fővárosi közgyűlésben, akkor is, ha nincs neki amúgy. (A részleteket lásd lapunk belpolitikai rovatában.)

A trükk lényege annyi, hogy nézzük meg az adatokat, a közvéleménykutatásokat és szabjuk a rendszert olyanná, hogy a Fidesznek a lehető legjobb legyen. E törvény ellen – kétharmad a parlamentben – az ellenzék semmit sem tehet, bármilyen igazságtalan, csaló, erkölcstelen.

Most akkor majd – ha túljutottunk a baloldali ki kit győz le férfias küzdelmén – újra nagy lendülettel bele lehet szaladni egy óriási nagy pofonba. Ismerve a – jogos – ellenérvek sokaságát, a kockázatokat és a mellékhatásokat, mégiscsak felvetem: nem kellene akkor ezt inkább bojkottálni az ellenzéknek? Igen, az LMP és még egy két gyárilag létrehozott kamupárt talán indulni fog. És akkor?

Egy komolyan megszervezett, végiggondolt, jól megindokolt bojkott talán mégiscsak jelezhetné országnak-világnak, hogy itt önkényuralom esete forog fent.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell! 

A mértékadók hallgatása

Ezúttal már megkímélnénk az Olvasót Kerényi Imre legújabb, borzalmas mondatainak idézésétől; bennünket most nem az a kérdés foglalkoztat, miként minősíthetnénk bővebben mindazt, ami minősíthetetlen. Kerényi egész "szellemi" munkássága, minden "nemzetmentő" szólama és homofób követelése önmagáért beszél. Vele magával sem érdemes törődni, hiszen egyedül magasságos főnöke személyének köszönheti a közfigyelmet. Kizárólag az a tény értékeli fel megnyilatkozásait, hogy a kormányfő afféle különmegbizottjaként tevékenykedik és beszél, s ennélfogva a kulturális élet megannyi szereplője kénytelen azt hinni, mégiscsak munkál valami felsőbb politikai szándék gyalázatos hangú értekezései mögött.

És csakugyan van is, noha Kerényi kirohanásai nem feltétlenül vallanak rá Orbán Viktor konkrét terveire; egyebek között valószínűleg arra sem, hogy például a színészképzést kivenné a "buzilobbi" által úgymond eluralt Színművészeti Egyetem feladatköréből, és átplántálná a Ludovika tanrendjébe. Azt sem hisszük, hogy a miniszterelnök egy erre a célra tartott lakáj szájával óhajtja megtámadni amúgy általában a világ művészeti intézményeit, műhelyeit és alkotóit, mert ebből az abszurdumból azért nehéz akkora politikai hasznot húzni, ami megérné, hogy jobbára mindenütt háborodottnak tekintsék.

Nem, felkent komisszárja rendszeres botránykeltéseivel Orbán csak azért provokálja újra meg újra a kultúra tőle még független - vagyis nem hozzá kötődő - reprezentánsait, mert úgy kalkulál, hogy a "liberálisok" kiszámítható, menetrendszerű tiltakozásai aztán felhergelik, azaz karbantartják törzstábora harci kedvét. Nem mellesleg ezek a megrendelt balhék a média kényszerű közreműködése révén remekül lekötik a nyilvánosságot, és ezáltal elveszik a teret egy sor, a kormányzat számára kínos téma elől.

Eléggé primitív mechanizmus ez ahhoz, hogy tökéletesen átlátható legyen. Ám ettől a Kerényi-jelenség - vagyis az a kétségtelen tény, hogy egy magát jobbközép, konzervatív és keresztényi elvek követőjének tekintő kormánypárt vezetője ilyen obskúrus eszközöket használ hatalmi praxisában - mindenképp dermesztő, és természetesen méltatlan is volna a Fidesz-KDNP szellemiségéhez, ha az csak valamennyire is közel állna a konzervativizmushoz. De hát éppenséggel oly messze van attól, mint Makó Jeruzsálemtől; és persze ebben sincs semmi új, hiszen az orbánista úzus más vonatkozásokban is nap mint nap bizonyságot tesz róla.

De azért van itt egy bökkenő. Mert noha a kormánypártnak semmi köze a konzervatív értékekhez, ezt a governatúrát hol egyértelműen, hol csupán hallgatólagosan támogatja az értelmiségieknek egy olyan rétege, amelyik a baloldaltól és a liberálisoktól való, csökött irtózásában minden nyilvános kritika nélkül tűri, hogy a saját politikai otthonában félresöpörjék állítólagos mentalitásbeli és kulturális normáit. Miben volna hát mérték- és példaadó ez a magyar polgári világ, ha a huszonegyedik század Európájában szó nélkül hagyja az elvetemült uszítást mindazok ellen, akiknek alkotói tevékenysége - a politika minden gyalázatossága ellenére - legalább a művészet világában megóvta az ország presztizsét?

Hogyan térhet napirendre ez a konzervativizmusára oly rátarti értelmiség a legalpáribb hangok folyamatos kormányzati reciklálása fölött? Miért, hogy éppen a kereszténység zászlaja alatt tömörülő különféle jobboldali körök és egyletek közönyösen avagy gyáván hallgatnak, ha a nevükben becsmérlik azokat, akiknek egyébként a koncerttermekben és a színházakban, a kiállításokon és a mozikban ők is tapsolnak?

Csak nem azért, mert nekik van egy másik kultúrájuk; egy - úgymond - nemzetibb, magyarabb, politikailag komilfóbb, mint amilyen a "kozmopolitáké"? Persze, létezik az "egészséges" művészet rettenetes ideológiákon edzett, szélsőséges közönsége, amely kirekesztene mindent, ami nem illik bele rasszista világképébe. Ez a megveszekedett csoport azonban nem azonos a hazai kulturális élet kiterjedt publikumával. Nem a radikálisok töltik meg a színes és széles választékot kínáló produkciók nézőterét, és sem a klasszikus, sem a kortárs irodalmat nem ők olvassák.

De nem is csak a baloldaliak és a liberálisok, mert egyedül ők kevesen volnának a telt házas rendezvényekhez, a könyvesboltok eltartásához. A nrmális kultúrafogyasztó társadalom szerencsére nem pártpolitikai alapon orientálódik, és túlnyomó része a valóban magas színvonalú "termékeket" semmiképp sem zárja ki érdeklődési köréből. Nem hihetjük, hogy a csakugyan konzervatív jobboldali néző azért nem jár el némely színházba, mert amúgy kitűnő, kedvelt színészeit nem látja feltűnni pártgyűlések tribünjein. Aki mégis így szelektál, az nem kultúrember.

Szóval, miért övezi szégyenletes csend az úgynevezett mainstream jobboldalon a Kerényi-féle műsort? Miközben az aktuális barbárok már a kapun belül vannak, a derék konzervatívok mintha nem hallanának, nem látnának semmit.

Nem volna itt az ideje, hogy némi polgári önbecsülést mutassanak?