Civil beszéd? Vagy politikusi? A szerepek ezekben a drámai napokban összekeverednek. Azok közül sokan, akik eddig civilként inkább nézői voltak a politikai színháznak, most bekiabáltak: Elég! Ne így, ne erre, ne ez legyen a vége! Megszűnt a baloldali színpadon játszó profikat és közönségüket egymástól biztonságosan elválasztó zenekari árok. Ahogy a közönség fogyatkozni kezdett, mert nem érdekelte, sőt taszította az előadás, az ottmaradó hűségesek úgy érezték: vége a hallgatásnak. Nem akarták, hogy ilyen csúfosan érjen véget a darab, hogy a függöny érdeklődés hiányában gördüljön le. Bekiabálással, lábdobogással jelezték: ne az előre megírt szerepeket mondják fel, változtassanak!
Nem végjátékot akartak, hanem folytatást, de jobbat. Nekik kell, hogy igazuk legyen. Csak egy felvonásnak van vége, most új felvonás jön. Új remény, új lehetőség a javításra, de a rontásra is. Hogy az új felvonásra egyáltalán sor kerülhetett, ahhoz a közönség hangos jelzésén túl kellett egy színpadi szereplő is. Az, aki eddig a reflektorfényben állt, és most önként arrébb lépett: a leköszönő elnök. Ha a politikusoktól megszokott módon ragaszkodott volna főszerepéhez, kínos, elhúzódó, közönségriasztó huzakodás kezdődhetett volna. A főszerep megszerzéséhez olykor elég csak ügyesnek, gyorsnak és persze valamiben tehetségesnek is lenni. A társulat közös sikere érdekében a szerepet visszaadni, a színpadon hátrébb húzódni - ehhez több kell. Nemcsak politikusi, hanem emberi erények is. Megbecsülés járt érte és az eddigiekért is. Így elkezdődhet a második felvonás, a jobb folytatás ígérete. De ez még önmagában nem a siker. A darab vége, a társulat sorsa nyitott. Most jön a neheze.
Sok feladat van, köztük olyanok is, amelyekkel tényleg nem a közönséget kell terhelni. Intézzék el gyorsan a profi politikusok a kulisszák mögött. Ne traktáljanak minket alapszabályvitákkal, technikai részletekkel, oldják meg. A civil énemet nem fogja érdekelni az sem, hogy az új felvonáshoz hogyan sakkozzák ki a szövetséges pártokkal a legjobb arányokat és szereposztást az önkormányzati választásokra. Ez sem könnyű, politikusi énem maradványai hosszan tudnának panaszkodni erről, meg persze élvezkedni is benne. De kéretik az élvezetet rövidre szabni!
Mert a most kezdődő második felvonás természetesen az önkormányzati választásokról szól. De ami a közönséget ebből érdekli, az az: mit változtat az ő életükön, ha városukban a baloldali pártok és civilszervezetek kapnak komoly szerepet? Ugye azt, hogy az önkormányzat szó visszakapja eredeti jelentését, és az ott élőket nem felülről kormányozzák, hanem a közösség önmagát kormányozza? Ugye azt, hogy mindenki számíthat a közösség segítségére? Ugye azt, hogy megjelenhetnek a szabadság, a szolidaritás, a védelem szigetei a kormánykurzus rideg és gőgös világában?
Ehhez persze olyan szocialista vezető - és mellé egy csapat kell -, akik nem kezdenek el rögtön azon huzakodni a lehetséges partnerekkel, hogy ki legyen majd 2018-ban a miniszterelnök-jelölt, az osztályvezető és a portás, hanem segítenek eljutni odáig, hogy egyszer majd egyáltalán legyen értelme ilyesmiről is gondolkodni. Mert most még nincs.
A harmadik felvonás a jövőről szól. A baloldal teljes reformjáról és újraszervezéséről. Új tartalomról, új struktúráról, új kapcsolatrendszerről kifelé és új, demokratikus működésmódról párton belülre. Azt az EP-választásokon megtanulhattuk, hogy a demokratikus pártok minden eddiginél jobban egymásra vannak utalva. Lehet akár pártszövetséget tervezni, hiszen a CDU-CSU példája azt mutatja, ez is működhet tartós sikerrel. Vagy lehet a karakterkülönbségeket megmutatva barátságban, de külön haladni, majd 2018-ra alkalmi választási pártot alkotni. A megfelelő szerkezet nem cél, hanem eszköz, arra való, hogy az ország számára új politikai ajánlatot lehessen tenni.
Van olyan, amit csak az MSZP tud beletenni ebbe az ajánlatba. Ezért kell, hogy megmaradjon, és nem azért, hogy a kádereink nyomtathassanak valamilyen sarzsit a névjegyükre. Mert kell olyan párt, amelyik a többi demokratához hasonlóan elkötelezett a haladás, a modernizáció, a szabadság és a méltóság értékei iránt, de külön felelősséget érez azokért, akiket megfosztottak kenyerüktől vagy jogaiktól, akik nem támaszkodhatnak nagy vagyonra, komoly tartalékra, jó összeköttetésekre. Kell olyan párt, amelyik minden politikai tervet előbb mérlegre tesz azt vizsgálva, növeli, vagy csökkenti-e a társadalmi különbségeket. És a lehetséges lépések közül azt választja, amelyik csökkenteni képes. Új program is kell tehát, ami egyszerre szociális és szabadságpárti.
Az ilyen program a szempontok és érdekek előzetes ütköztetésével, vitával jár. A vita nem szitokszó, nem azonos a marakodással. Ezért az MSZP-ben újra kell alkotnunk a vitázó, sokszínű, új megoldásokat kereső párt működési rendjét, a személyes érdekeken alapuló hierarchia helyett. Hogy ez egy sok felvonásos darab? Persze. De éppen ez a lényeg. Hogy a függöny nem gördül le egy kínos fiaskó után. Hogy van tovább, van izgalmas és érdekes folytatás, amire a közönségnek érdemes odafigyelnie.
