A hoppmester bajban volt. Közeledett a nagy nap és ő még mindig nem találta ki, miképpen lehet igazán emlékezetessé tenni. Úgy érezte, a fejével játszik. Nem akarta, hogy az is a porba hulljon, akárcsak eredeti ötlete. Amely pedig kezdetben nagyon is jónak látszott. Megépül egy hatalmas emlékmű, amelyet éppen a születésnapon avatnak nagy csinnadrattával. Mindenki elégedett. De a hisztis, akarnok ellenzékiek nyilvános aknamunkájukkal ezt meghiúsították.
Mást kellett kitalálni. A hoppmester lázasan kutatott a naptárban, hogyan lehet az ünnepelt számára mégis emlékezetessé tenni a nagy napot. Olyan esemény kellett, ahol sokan gyűlnek össze, éltetik a jelenlévőket, úgy szereplői tehát a fényes alkalomnak, hogy valójában nem is tudják, egy másik ünnepnek is részesei. A nép is boldog, miközben a kedves vezető igazán örül, mert egészen egyedi ajándékot kap.
Aztán megtalálta a megoldást. Hiszen éppen a nagy napon avatják a kedvenc játék bajnokát. Az ünnepség fényét tehát azzal emelik meg, hogy a kedves vezető adja át a győzteseknek az aranyérmeket, meg a kupát. Az emberek éltetik majd kedvenceiket és a dicsfényből jelentős rész vetül a születésnaposra anélkül, hogy bárkinek megmondanák, ez nem is a győztesek estéje, hanem kizárólag az övé. És nem szabad akadékoskodni amiatt, hogy egy ilyen kupaátadáshoz semmi köze nem lenne neki, sőt, inkább megtiszteltetésnek kell venni, hogy az ország vezetésének ezernyi teendője közepette a miniszterelnök még ezt is vállalja.
Így is lett. Mindent jól meg is szerveztek. A hoppmester elégedetten dőlt hátra, egészen addig, míg rá nem jött, mindenütt akadnak, akik a legszebb ötleteket is el tudják rontani. Hát persze, kellett volna szólni az ellenfélnek, nehogy győzzön, meg a játékvezetőnek, hogy lehetőleg a szabályok szellemében bíráskodjon. De végül minden jóra fordult, a szurkolók meccs végi dühe elszállt, hiszen csapatuk bajnok lett. A kedves vezető születésnapját így méltó módon ünnepelhették.
Hihetetlen történet? Persze, az. Valóban, ilyen csak a mesében fordulhat elő.
