Lehet csodálkozni, értetlenkedni minden alkalommal, amikor egy-egy kormányzati intézkedésnél világossá válik, mit is jelent az, ha az állam felfalja a társadalmat. Így például a közelmúltban ocsúdtak fel arra a pedagógusok, hogy az új szabályok szerint a jövő évtől nem gyűjthetnek pénzért papírt az iskolások, s ezért nem tudják összekapargatni a kiránduláshoz, a jutalmazáshoz szükséges filléreket. A nevelési aspektusa azért ennek a tevékenységnek megmaradhat, mert ingyen össze lehet szedni a hulladékot, s át lehet adni az állam felelős szervezetének.
Ez a momentum jól tükrözi a lejátszódó eseményeket, az oktatás terén minden elveszett, ami a szabad iskolához kötődött: a tanítás szabadsága éppúgy, mint a tanulás szabadsága. A tankönyvpiacot például két nap alatt felszámolták. A gyermek mindenek felett álló érdeke helyébe, az állam mindenek felett álló érdeke lépett. Legnagyobb visszhangja mégis annak lett, hogy jövőre csak rongyot lehet különös engedély nélkül összeszedni és pénzért továbbadni.
Négy éve folyik az állam terjeszkedése, jórészt a társadalom asszisztálása, esetenkénti csodálkozása, néhány tucat bolond dohogása, szájtépése mellett. Szép lassan, mint a szürke köd beborít mindent az állam, rátelepszik a gazdaságra, a szolgáltatásokra. Belopódzik mindennapjainkba, a konyhába és a hálószobába. Az állam ugyanis olyan, mint a ragályos betegség. Ha nem állják útját, terjed. Azért találták ki a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy megfékezze az államot, amely természetéből következően mindig feszegeti a kereteit.
Az állam a néptől kap felhatalmazást arra, hogy képviselje az érdekeit. A baj akkor kezdődik, amikor az állam önmaga érdekeit megbízói érdekei fölé helyezi. Ez történhet erőszakosan és történhet furmányos módon. Nálunk ez az utóbbi folyamat vette kezdetét 2010-ben. Az állam lépésről lépésre araszol előre, építi önmagát, s ehhez becenevet is talált saját magának: "Jó Állam". Mára az állam - a nemzet nevében, a saját érdekében - lerázott magáról minden kötőféket, s lényegében azt csinál amit akar. Úgy néz ki, egyetlen erő állíthatja meg, a fizetésképtelenség.
Az állam persze nem egy elvont fogalom. Az állam mögött emberek állnak, akik elsajátítják a politika fortélyait, megszerzik azt a képességet, hogy felismerjék a társadalmi folyamatok lehetséges irányát, és vitorlájukba fogják a szelet. Minél ügyesebb a kapitány, annál jobban tud navigálni. A kérdés csupán az, hogy helyes-e az az irány, amerre tart a hajó? Ez az, amit ritkán szoktak előre látni azok, akik a megbízást adják a kormányzásra. A megbízók csak vágyaikat, óhajaikat, reményeiket tudják elmondani. A politikával foglalkozók pedig felvázolják, mit tennének annak érdekében, hogy azok megvalósulhassanak. Az ország akkor jár jól, ha találkoznak a remények a lehetőségekkel, és akad, aki valóra váltja azokat. Ha őszinték akarunk lenni, be kell ismerni, hogy talán nem is volt olyan szakasza történelmünknek, amikor megvalósult ezeknek a "csillagoknak" az együttállása. Mert a vágyak, óhajok, remények sokszor, nagyon sokszor teljesíthetetlenek.
Akik pedig ennek ellenére a megvalósításukra vállalkoznak, felelőtlenek. Nálunk általában a teljesíthetetlen vágyak találkoztak a felelőtlen politikai kalandorsággal. A politikai kalandorság fakadhat gondatlanságból és fakadhat gátlástalanságból. A közelmúltig a kormányzást a gondatlanság jellemezte, hol a tudatos, hol a hanyag gondatlanság. Mára azonban a gátlástalan politikai kalandorság vált jellemzővé. Gátlástalan politikai kalandorok jutottak uralomra, kihasználva elődjeik súlyos tévedéseit és a tömegeknek azt a vágyát, hogy teljesítmény nélkül jussanak be a mennyországba.
Kétségtelen, a baloldal nagyot bukott, de nem rántotta magával az országot. Vajon a kalandor jobboldal bukása meddig várat magára, s ha bukik, talpon marad-e az ország?