A visszaszorított pusztító erők

Aki netán több balett premier kapcsán úgy gondolta, hogy a Magyar Állami Operaházban már egy poroló sincs, hogy leporolják, ami avítt és giccsbe hajló, Az árnyék nélküli asszony előadása esetében csodálkozhat, hogy jé, ez meg már-már világszínvonal. Gigantikus vállalkozás gigantikus eredménnyel.

A Budapesti Wagner Napokon a Művészetek Palotájában idén sajnálatos módon nincs premier, de az Andrássy úti palotában megtartották a wagneri méretű Richard Strauss mű magyarországi ősbemutatóját, Szikora János értően ütős rendezésében.

A hatalmas méretű zenekar kilóg az árokból, Halász Péter vezénylete alatt megrengeti a falakat és a lelkeket, de finom, halk kamerazenei hangzásra is képes.

Ha nehezen is követhető olykor Hugo von Hofmannsthal szövevényes, álomszerű története, a döbbenetesen erőteljes zene szinte mindent elmesél.

Mesések Zoób Kati fantáziát szabadjára engedő jelmezei, Horesnyi Balázs díszlete pedig rafináltan több helyszínt is megjelenít, akár nagyon lent a pokolban, de a fellegekben is érezhetjük magunkat a segítségével.

Sok a párhuzam A varázsfuvolával, Strauss remekművében is két pár keresi a boldogságot, csak ebben az esetben ők már egyszer megtalálták, de elveszítik, és sok küzdelem, szenvedés árán újra rá kell lelniük.

És rá is lelnek, ez pedig bámulatos felmagasztosulás, zeng a zene, zengenek a fantasztikus énekhangok, zsigerekbe hatol mindez, olyan beteljesülés, mint amikor az Örömódát hallgatjuk.

A Komlósi Ildikó alakította dajka hosszú ideig próbálja gátolni ezt, női Mephisto, a szellemvilágból a földre száműzött ősgonosz. Sátánian mosolyog, aljasan kétszínű, Komlósi élvezettel vérbeli emberbőrbe bújt pokolfattya, akiből az érzelmek sem hiányoznak.

Ha Kovácsházi István csak fele ennyire élvezné, hogy császár lehet, már jó alakítást nyújtana, de színészi szempontból akkor is a kővé dermedtség állapotában leledzik, amikor nem ez a feladata, miközben vokális teljesítményére sok panasz nem lehet.

Sümegi Eszter császárnéként viszont abszolút érthetővé teszi az iránta való tébolyult szerelmet, igézően nőies, fenemód állhatatos.

Rálik Szilvia a kelmefestő feleségeként unott, megfásult asszonyból izgalmas nővé válik ismét. Heiko Trinsinger kelmefestőjéről hihető, hogy gyilkolni is képes féltékenységében.

De ehelyett győz a humánum, az I. Világháborút követően Strauss hinni akart abban, hogy a palackból kiszabadult dermesztően pusztító erők visszaszoríthatók.

És persze fél vagy akár mindkét szemünket behunyva, némiképp önámító módon, mi is szeretnénk hinni ebben. Tán ezért is van tomboló sikere ennek a hozzánk méltatlan nagy késéssel eljutott, megrendítő és felemelő operának.

Szerző

Fekete Szalonja

Publikálás dátuma
2014.06.04. 07:45
A milánói expó magyar pavilonjának első díjas, de Szőcs Géza kormánybiztos által megvalósíthatatlannak talált terve is szerepel
Megnyílt tegnap este az első Fekete Györgynek tetsző tárlat a Műcsarnokban, a 100 % minőség alcímet viselő I. Építészeti Nemzeti Szalon. A modernista logót viselő kiállításból az derül ki, hogy az organikus irányzat a honi építészet legértekesebb és leginkább a 19. századi hagyományból kinövő strílusa. Lehet vitatkozni!

Fekete György a Magyra Művészeti Akadémia (MMA) elnökének legnagyobb fájdalma az volt, hogy holmi jött-ment kurátorok kiszorítják a magyar képző-, ipar- és építőművészetet a legpatinásabb honi kiállítótermekből, a művészek, illetve a közönség igényei helyett saját maguk tolakodnak előre.

Ezzel a gyakorlattal szemben 150 éves fegyvert, a szalonkiállításokat szegezte szembe az agg belsőépítész. Ezeken az egykor Magyarországon is honos tárlatokon a művészek beadhatták friss alkotásaikat, melyeket zsüri bírált el, ítéletével persze senki nem volt elégedett.

Való igaz, hogy maga a Műcsarnok is ezért jött létre a 19. század végén, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megbízásából, hogy ily módon közönséget és piacot szerezzen az akkor még a külföld versenyével nehezen boldoguló magyar művészeknek.

A millennium évében megnyílt kiállításon mindenki ott volt, aki számított: a termeket 335 művész 1200 munkája töltötte meg.

De az is igaz, hogy a minden koncepció nélkül egymás mellé halmozott, finoman szólva is változó minőségű művek özönével szemben már létrejöttekor erős ellenérzések fogalmazódtak meg.

A művészek önérvényesítése azonban legyőzte a tervet, mely szerint inkább egy válogatott művekből álló kiállítással nyíljon meg a Műcsarnok.

Az idő kerekét azonban nem lehetett visszaforgatni, a Műcsarnoknak erős konkurenciát jelentettek az Ernst Lajos (akinek nevét most vették ki az általa alapított múzeum nevéből) által vezetett Nemzeti Szalonban megvalósuló tematikus kiállítások.

Az ötvenes években aztán ismét szárba szökkentek az aktuális művészeteszményt demonstráló szalon kiállítások.

Fekete ezeket a beadásos kiállításokat szerette volna feléleszteni, mint emlékezetes ezért mondott le Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója.

Az immár az MMA-hoz tartozó intézményben tegnap este, az emberi erőforrásokért felelős miniszter, Balog Zoltán által megnyitott kiállítás mindenesetre nem ilyen. Nem az építészek által beadott tavalyi munkákat mutatja be.

Talán rájöttek, hogy az építőipar jelenlegi teljesítménye, az ország mérete következtében a magyar építészet egy éves termése elveszne a Műcsarnok 3000 négyzetméterében, s olyan kompromisszumokat kellene kötni, amik az egész ügyet nevetségessé tennék.

Ezért kérték fel a mindkét oldal számára elfogadott, nem épp legprogresszívebb, de jeles szakembert, Szegő Györgyöt, hogy válogasson a magyar építészet eredményei közül.

Szegő, mint elmondta, az elmúlt 10-15 évet jelölte ki, de itt-ott - például a mesterek termében - akár több évtizedre is visszanyúlik a merítés időintervalluma.

Fekete György koncepciója, és a Műcsarnokért való bejelentkezésének érve tehát mindjárt az első kiállítással megdőlt. Kiderült, nem a kurátori kiállítással van baj, csak a kurátorokkal. Most már, hogy ők válogatnak, elfogadható a szelekció.

Most tekintsünk el a kis házikókat idéző installációtól, s nézzük csak a kiállított műveket. Az összképben természetesen Makovecz Imre, Csete György és az organius iskola dominál, amivel nincs is semmi baj. Ez egy legitim olvasat.

Az organikusok mellett helyet kapnak más iskolák is, különösen ha szerették a szakrális épületeket, vagy Finta Józsefnek és Zoboki Gábornak hívják őket. (Mindketten MMA tagok.)

A posztmodern fájóan hiányzik, s nem kárpótol a csonka képért, hogy a Terror Házát is jegyző F. Kovács Attila hódmezővásárhelyi Emlékpontja főhelyet kapott.

Kiemelt helyen látható természetesen a felcsúti stadion, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia, a belsőépítészetet bemutató részben is említést kap, de itt van a még el nem készült Fradi stadion is, számos más presztízs beruházással, így a Kossuth térrel egyetemben.

Egy-egy terem a mérnöki építészet eredményeit (Rákóczi híd, 4-es Metró) is felvillantja, ahogy a tájépítészet és a belsőépítészet is kap egy-egy termet. S épp az egyetemességre törekvéstől válik a kiállítás felszínessé, unalmassá.

Nem emel ki sem stílust, épület típust, sem anyaghasználatot, vagy bármi más tematikát, így a második terem után, nincs ember, aki ne fáradna bele az egyébként zömében remek, ám ismert épületek fotóinak látványába.

Ugyanakkor a feladat, mármint bebizonyítani, hogy a magyar építészet legerősebb és legautentikusabb vonala nem a modernista, hanem az ornamentikától nem félő, organikus hagyomány, nem válik igazán meggyőzővé.

Szerző
Frissítve: 2014.06.03. 22:29

Fekete Szalonja

Publikálás dátuma
2014.06.04. 07:45
A milánói expó magyar pavilonjának első díjas, de Szőcs Géza kormánybiztos által megvalósíthatatlannak talált terve is szerepel
Megnyílt tegnap este az első Fekete Györgynek tetsző tárlat a Műcsarnokban, a 100 % minőség alcímet viselő I. Építészeti Nemzeti Szalon. A modernista logót viselő kiállításból az derül ki, hogy az organikus irányzat a honi építészet legértekesebb és leginkább a 19. századi hagyományból kinövő strílusa. Lehet vitatkozni!

Fekete György a Magyra Művészeti Akadémia (MMA) elnökének legnagyobb fájdalma az volt, hogy holmi jött-ment kurátorok kiszorítják a magyar képző-, ipar- és építőművészetet a legpatinásabb honi kiállítótermekből, a művészek, illetve a közönség igényei helyett saját maguk tolakodnak előre.

Ezzel a gyakorlattal szemben 150 éves fegyvert, a szalonkiállításokat szegezte szembe az agg belsőépítész. Ezeken az egykor Magyarországon is honos tárlatokon a művészek beadhatták friss alkotásaikat, melyeket zsüri bírált el, ítéletével persze senki nem volt elégedett.

Való igaz, hogy maga a Műcsarnok is ezért jött létre a 19. század végén, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat megbízásából, hogy ily módon közönséget és piacot szerezzen az akkor még a külföld versenyével nehezen boldoguló magyar művészeknek.

A millennium évében megnyílt kiállításon mindenki ott volt, aki számított: a termeket 335 művész 1200 munkája töltötte meg.

De az is igaz, hogy a minden koncepció nélkül egymás mellé halmozott, finoman szólva is változó minőségű művek özönével szemben már létrejöttekor erős ellenérzések fogalmazódtak meg.

A művészek önérvényesítése azonban legyőzte a tervet, mely szerint inkább egy válogatott művekből álló kiállítással nyíljon meg a Műcsarnok.

Az idő kerekét azonban nem lehetett visszaforgatni, a Műcsarnoknak erős konkurenciát jelentettek az Ernst Lajos (akinek nevét most vették ki az általa alapított múzeum nevéből) által vezetett Nemzeti Szalonban megvalósuló tematikus kiállítások.

Az ötvenes években aztán ismét szárba szökkentek az aktuális művészeteszményt demonstráló szalon kiállítások.

Fekete ezeket a beadásos kiállításokat szerette volna feléleszteni, mint emlékezetes ezért mondott le Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója.

Az immár az MMA-hoz tartozó intézményben tegnap este, az emberi erőforrásokért felelős miniszter, Balog Zoltán által megnyitott kiállítás mindenesetre nem ilyen. Nem az építészek által beadott tavalyi munkákat mutatja be.

Talán rájöttek, hogy az építőipar jelenlegi teljesítménye, az ország mérete következtében a magyar építészet egy éves termése elveszne a Műcsarnok 3000 négyzetméterében, s olyan kompromisszumokat kellene kötni, amik az egész ügyet nevetségessé tennék.

Ezért kérték fel a mindkét oldal számára elfogadott, nem épp legprogresszívebb, de jeles szakembert, Szegő Györgyöt, hogy válogasson a magyar építészet eredményei közül.

Szegő, mint elmondta, az elmúlt 10-15 évet jelölte ki, de itt-ott - például a mesterek termében - akár több évtizedre is visszanyúlik a merítés időintervalluma.

Fekete György koncepciója, és a Műcsarnokért való bejelentkezésének érve tehát mindjárt az első kiállítással megdőlt. Kiderült, nem a kurátori kiállítással van baj, csak a kurátorokkal. Most már, hogy ők válogatnak, elfogadható a szelekció.

Most tekintsünk el a kis házikókat idéző installációtól, s nézzük csak a kiállított műveket. Az összképben természetesen Makovecz Imre, Csete György és az organius iskola dominál, amivel nincs is semmi baj. Ez egy legitim olvasat.

Az organikusok mellett helyet kapnak más iskolák is, különösen ha szerették a szakrális épületeket, vagy Finta Józsefnek és Zoboki Gábornak hívják őket. (Mindketten MMA tagok.)

A posztmodern fájóan hiányzik, s nem kárpótol a csonka képért, hogy a Terror Házát is jegyző F. Kovács Attila hódmezővásárhelyi Emlékpontja főhelyet kapott.

Kiemelt helyen látható természetesen a felcsúti stadion, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia, a belsőépítészetet bemutató részben is említést kap, de itt van a még el nem készült Fradi stadion is, számos más presztízs beruházással, így a Kossuth térrel egyetemben.

Egy-egy terem a mérnöki építészet eredményeit (Rákóczi híd, 4-es Metró) is felvillantja, ahogy a tájépítészet és a belsőépítészet is kap egy-egy termet. S épp az egyetemességre törekvéstől válik a kiállítás felszínessé, unalmassá.

Nem emel ki sem stílust, épület típust, sem anyaghasználatot, vagy bármi más tematikát, így a második terem után, nincs ember, aki ne fáradna bele az egyébként zömében remek, ám ismert épületek fotóinak látványába.

Ugyanakkor a feladat, mármint bebizonyítani, hogy a magyar építészet legerősebb és legautentikusabb vonala nem a modernista, hanem az ornamentikától nem félő, organikus hagyomány, nem válik igazán meggyőzővé.

Szerző
Frissítve: 2014.06.03. 22:29