előadás;Művészetek Palotája;Magyar Állami Operaház;Szikora János;Budapesti Wagner Napok;Az árnyék nélküli asszony;

2014-06-04 07:47:00

A visszaszorított pusztító erők

Aki netán több balett premier kapcsán úgy gondolta, hogy a Magyar Állami Operaházban már egy poroló sincs, hogy leporolják, ami avítt és giccsbe hajló, Az árnyék nélküli asszony előadása esetében csodálkozhat, hogy jé, ez meg már-már világszínvonal. Gigantikus vállalkozás gigantikus eredménnyel.

A Budapesti Wagner Napokon a Művészetek Palotájában idén sajnálatos módon nincs premier, de az Andrássy úti palotában megtartották a wagneri méretű Richard Strauss mű magyarországi ősbemutatóját, Szikora János értően ütős rendezésében.

A hatalmas méretű zenekar kilóg az árokból, Halász Péter vezénylete alatt megrengeti a falakat és a lelkeket, de finom, halk kamerazenei hangzásra is képes.

Ha nehezen is követhető olykor Hugo von Hofmannsthal szövevényes, álomszerű története, a döbbenetesen erőteljes zene szinte mindent elmesél.

Mesések Zoób Kati fantáziát szabadjára engedő jelmezei, Horesnyi Balázs díszlete pedig rafináltan több helyszínt is megjelenít, akár nagyon lent a pokolban, de a fellegekben is érezhetjük magunkat a segítségével.

Sok a párhuzam A varázsfuvolával, Strauss remekművében is két pár keresi a boldogságot, csak ebben az esetben ők már egyszer megtalálták, de elveszítik, és sok küzdelem, szenvedés árán újra rá kell lelniük.

És rá is lelnek, ez pedig bámulatos felmagasztosulás, zeng a zene, zengenek a fantasztikus énekhangok, zsigerekbe hatol mindez, olyan beteljesülés, mint amikor az Örömódát hallgatjuk.

A Komlósi Ildikó alakította dajka hosszú ideig próbálja gátolni ezt, női Mephisto, a szellemvilágból a földre száműzött ősgonosz. Sátánian mosolyog, aljasan kétszínű, Komlósi élvezettel vérbeli emberbőrbe bújt pokolfattya, akiből az érzelmek sem hiányoznak.

Ha Kovácsházi István csak fele ennyire élvezné, hogy császár lehet, már jó alakítást nyújtana, de színészi szempontból akkor is a kővé dermedtség állapotában leledzik, amikor nem ez a feladata, miközben vokális teljesítményére sok panasz nem lehet.

Sümegi Eszter császárnéként viszont abszolút érthetővé teszi az iránta való tébolyult szerelmet, igézően nőies, fenemód állhatatos.

Rálik Szilvia a kelmefestő feleségeként unott, megfásult asszonyból izgalmas nővé válik ismét. Heiko Trinsinger kelmefestőjéről hihető, hogy gyilkolni is képes féltékenységében.

De ehelyett győz a humánum, az I. Világháborút követően Strauss hinni akart abban, hogy a palackból kiszabadult dermesztően pusztító erők visszaszoríthatók.

És persze fél vagy akár mindkét szemünket behunyva, némiképp önámító módon, mi is szeretnénk hinni ebben. Tán ezért is van tomboló sikere ennek a hozzánk méltatlan nagy késéssel eljutott, megrendítő és felemelő operának.