Vannak még, akik emlékeznek erre a kedves mesealakra. De ha rá nem is, gyermekeiknek arra a vészhozó korszakára, amikor miértek láncolatával érdeklődtek a világ jelenségei iránt. A bölcsebbé válás egyik legjellemzőbbje, hogy kérdezünk, és kérdéseinkre választ kapunk. Eddig legalább is így volt. Eddig. Most más szokás járja. Mielőtt feltennénk a kérdést, máris szigorúnak tekintenek: Pszt! Ez nem a te dolgod, majd én… A demokráciából így is marad el a démosz, a nép, és marad a titkosításokba, elhallgatásokba burkolódzó hatalom. Így aztán csak magunk elé mormolva kérdezzük: miért kellenek giccses, hamis tényeket sugalló emlékművek? Mi történik Pakson, miért nem lehet kertelés nélkül elmondani? Ennyibe kerül… ekkora térül meg… ennyi a törlesztés… ennyivel növeli az államadósságot… ennyi terhet rak az utódaink vállára… ha nem térül meg, ez és ez a felelős. Ennyit illenék elmondani, hogy az érdeklődő tisztán lásson, mert már akkora a köd, hogy csak tévelygünk benne. Még a kormányzó párt lelkes hívei is felkapták a fejüket, amikor értesültek, hogy Tőkés László, akinek sikerült viszályt szítani az erdélyi magyar politikai élet szereplői között, s akinek válása széltében-hosszában botrányt szült, miért a Fidesz listáján indult az EP-választáson?
S ami az örök nagy titok: miért két párt a Fidesz és a KDNP? Ennek megfejtését az alkotmányjogászokra bíznám. Már ha képesek rá.