Egyre rosszabb passzban van a magyar társadalom

Van Budapest szívében egy hangulatos kis étterem, ami könnyen megtévesztheti a gyanútlan vendéget. Bár afrikai és karibi specialitásokat ígér az oda betérőknek, ennél sokkal többre képes: a vendéglő egyben kulturális központ is, és egy érdekvédelmi egyesület működési helye. A Savannah étterem egyik tulajdonosa, egyben az Ebony Egyesület elnöke egy törékeny fiatalasszony, Ekiudoko Miriam, aki az interjú közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a betérő vendégeiről, és az őket kiszolgáló munkatársairól. Az Európai Unióban legalább 10-12 millió afrikai, vagy afrikai származású ember él, tehát több, mint Magyarország teljes lakossága. Már csak ezért sem szabad lebecsülni ennek a közösségnek a jelentőségét – mondja Miriam, akivel a munkájáról, a nálunk élő afrikaiakról és az egyre indulatosabb hazai közhangulatról beszélgettünk az „irodájában”, vagyis az étterem egyik sarkában.

- Minél többet olvastam a Savannah étteremről, annál bonyolultabbnak tűnt a helyzet: vendéglő, night club, multikulturális központ, és egy egyesület működési helye. Valójában mi a Savannah?
- Mindaz, amit felsoroltál. Tizenkét éve hoztuk létre az Ebony Afrikai Kulturális, Művészeti és Emberi Jogi Egyesületet, ami Magyarországon a legnagyobb diaszpóra szervezet. Ennek az elődje az Afrika Centrum volt, egy kis kulturális központ, amit, sajnos, nem tudtunk fenntartani, mert sem akkor, sem azóta nem érett meg a helyzet arra, hogy legyen Magyarországon egy ilyen intézmény.

- Nem tudtatok elég pénzt előteremteni a működéshez, vagy nem volt rá igény?
- Igény lett volna, de sem az itteni afrikai nagykövetségek nem támogatták, sem pályázatokkal nem tudtuk fenntartani a szervezetet. Viszont az itt élő afrikaiakat össze kellett fogni, segíteni kellett őket, programokat akartunk szervezni a számukra, és mindazoknak, akik érdeklődnek az afrikai kultúra iránt, ezért hoztuk létre később az Ebony-t.

- Hány emberről beszélsz most?
- Ezt nehéz megmondani, ezres nagyságrend, legalábbis ennyi embernek küldjük el a hírlevelünket, a közösségi oldalakon meg vagy kétezer követőnk van. Eleinte műsorokat, fesztiválokat szerveztünk a számukra, felléptünk - én például táncoltam is -, de rendszeresen volt népviselet bemutató, játszóház és más gyerekprogram. Nagy volt az igény ezekre, és így nemcsak a családomat tudtuk ebből fenntartani, hanem az egyesületet is.

- És akkor jött a nagyszerű üzleti ötlet.
- A gazdasági válság miatt egyre kevesebb fellépésünk volt, viszont elkezdtünk főzni a vendégeinknek, és az évek során ebből nőtte ki magát az étterem. Azt akartuk elérni, hogy ne kiírt pályázatokhoz kelljen igazítani, amit csinálunk, hanem azt nyújthassuk az embereknek, amit ők kértek.

- Tehát az egyesület létrehozott egy éttermet, azzal a céllal, hogy az eltartsa őt magát. Bejött az ötlet?
- Igen, annak ellenére, hogy Magyarországon ez egy egyedülálló modell. Viszont láttam hasonlót Németországban és az Egyesült Államokban, ahol non profit civil szervezetek úgy finanszírozzák a tevékenységüket, hogy „for profit” munkát is végeznek. Az ottani példák megerősítettek minket abban, hogy jó úton járunk, és hogy a finanszírozást illetően ezt az irányt kell követni.

- Mi a fontosabb: hogy jól menjen a Savannah, vagy az, hogy sok legyen a program?
- Mindkettő fontos. Ez a helyiség most étteremként működik, és számítunk a vendégekre, de egyben állandó ismeretterjesztő programjaink is vannak ugyanitt. Van filmklubunk, szervezünk gasztronómiai bemutatókat, aztán ott a Közel Afrikához Klub, amelynek keretében a meghívott vendégek a kontinenssel kapcsolatos élményeikről mesélnek, és van játszóházunk is. Minden ingyenes, legfeljebb a kézműveskedés során felhasznált anyagokért fizetnek a résztvevők. Nagyon fontos feladatunk a tanácsadás, leginkább jogi problémák esetében: ha kell, lefordítjuk a határozatokat, vagy fellebbezéseket írunk. Vagyis mindennel foglalkozunk, ami az itt tartózkodással, az úgymond integrációval kapcsolatos. Mindemellett jogi projektjeink is vannak, és mostanában leginkább a gyűlöletbeszéddel, a gyűlöletcselekményekkel foglalkozunk.

- Ha már ezt említed, szeretnék idézni egy öt évvel ezelőtti interjúdból. Úgy fogalmaztál 2009-ben, hogy „a magyarok alapvetően befogadók lennének, de most rossz passzban van a társadalom”. Eléggé elhúzódik ez a rossz passz…
- Sőt, egyre rosszabb passzban van a magyar társadalom. De nemcsak a magyarországi helyzet ad okot az aggodalomra, hiszen az európai parlamenti választás megmutatta, hogy sok helyen megerősödött a szélsőjobb.

- A vendégeiteken, az ügyfeleiteken tapasztaljátok azt, hogy a korábbinál több atrocitás éri őket?
- Azt látjuk, hogy nagyon sokan elköltöztek már Magyarországról Nyugata-Európába, illetve Skandináviába, és nem csak azért, mert ott magasabb az életszínvonal, hanem azért is, mert nem szeretnék ilyen körülmények között nevelni a gyerekeiket. Ez nem lesz jó így, mert előbb-utóbb csak azok maradnak, akik meg akarják határozni, hogy ki a „kívülálló”, vagyis ki maradhat, és kinek kell elköltöznie.

- Akkor, ha jól sejtem, az utóbbi időben az egyesületnek inkább a jogvédelemmel kellett foglakoznia, sem mint a kulturális programok szervezésével.
- Sajnos, ez a tendencia. A magyar hatóságok megpróbálják elrettenteni azokat, akik idejönnének, hogy ne jelentsenek idegenrendészeti problémát. Ma nehezebb papírokhoz jutni, mint mondjuk tíz éve, és nemrég újra bevezették, hogy az idegenrendészeti eljárás keretében fogdába csukják az ide érkező menedékkérőket. De a legszomorúbb az, hogy már szinte minden nap találni példát a gyűlöletbeszédre. Az afrikaiaknál is rosszabb a helyzetük a hazai romáknak. Talán nemcsak többen vannak a gyűlölködők, hanem fel is bátorodtak, mert azt látják, hogy ma már büntetlenül lehet bármit mondani azokra – külföldiekre, zsidókra, cigányokra -, akiket nem kedvelnek.

- A hazai roma kulturális rendezvények szervezői gyakran arra panaszkodnak, hogy bár sokan kíváncsiak rájuk, kevés közöttük a cigány. Nálatok mi a helyzet: az itt élő afrikaiak adják a közönség javát, vagy az érdeklődő magyarok?
- Ez attól függ, hogy miről szól az az adott esemény. A kulturális és ismeretterjesztő programokon valóban többségben vannak azok, akik nem kötődnek közvetlenül Afrikához, és nehéz az afrikai közösséget megmozgatni, motiválni, összefogni. Az egyelőre talány, hogy ennek mi az oka.

Miriam az "irodában". Fotó: Népszava.

- Miközben beszélgettünk, megtelt az étterem, és csak elvétve lehet afrikai vendéget látni.
- Az étterem nemcsak az afrikaiaknak készült, és sok nem afrikai, vagyis sok magyar és idelátogató turista is jár hozzánk a közeli szállodákból, ifjúsági szállókból. Ez is egy ilyen turistacsoport, amelyik éppen megtölti az éttermet.

- Amikor olvastam rólad, csak a nevedet ismertem, és ezért egészen egyértelmű volt, hogy te is Afrikából származol. Aztán amikor megbeszéltük telefonon ezt az interjút, elbizonytalanodtam, mert azt hallottam, hogy tökéletesen beszélsz magyarul. Most pedig, hogy találkoztunk is, már teljesen össze vagyok zavarodva: egy világos bőrű, kicsit szeplős, törékeny nővel beszélgetek. Honnan származol valójában?
- Itt születtem, és itt nőttem fel, félig magyar és félig afrikai vagyok. Ha kérdezik, hogy pontosan mi, akkor azt szoktam felelni, hogy „afro-magyar”. Az Egyesült Államokban használatos afro-amerikai mintájára kezdték el Európában is használni ezt a kifejezést. A párom, akivel együtt működtetjük az egyesületet és az éttermet, nigériai, és van három gyönyörű lányunk. Igyekszem a gyerekeknek a lehető legtöbbet átadni az afrikai értékekből, kultúrából és identitástudatból, természetesen az európai és zsidó hagyományok és értékrend mellet. Meggyőződésem, hogy minél több forrásból táplálkozik az ember, annál több és gazdagabb lesz. Szerintem nem az a lényeg, hogy honnan jött valaki, hanem az, hogy milyen értékeket ismer és vall magáénak, és hogy végül mit hagy az utókorra.