Van-e aki hajlandó meghalni értünk, érünk-e valakinek ennyit? Fogós kérdés, ha netán a valóságban válaszolni kell rá, kiélezett drámai helyzet. Ez az alapszituációja a Székely Csaba által átírt, maira fogalmazott Euripidész drámának, az Alkésztisznek, amit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában láthattunk a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjaként. A kezdetekkor a színen látszólagos családi idill. Polgári jólét, inassal, cselédlánnyal, gyerekek, nagyszülők, tágas szalon. És látszatcselekvések.
Mindenki inkább csak tipródik, mint valójában tesz valamit. Tengés-lengés folyik, unalmas rutintársalgás, ami alatt gyakran esik szó a családfőről, akiről úgy beszélnek, mint fölöttébb fontos emberről, akinek mindig temérdek a dolga, lót-fut ügyintéz, fel kell nézni rá, ő aztán valaki! Amikor megérkezik Bányai Kelemen Barna alakításában, sebtében kiderül, hogy egy felfújt hólyag. Menő öltönyös, a tüchtig kinézetre, mint minden látszatra, aggályosan adó, nagyképűen a levegőbe frázisokat pufogtató, az óráját rendszeresen, idegesen néző pasas, politikus, magas rangú hivatalnok, vagy éppen király, mindegy is, ő az a jelentős fickó, aki azt képzeli magáról, hogy nélküle megáll a világ, és színleg mások is ezt állítják róla. Még akkor is, amikor Sebestyén Aba alakításában, némileg flegma, de azért érdeklődő értelmiségiként, megjelenik Thanatosz, a halál.
Csakúgy bejön a szalonba, mint nem várt vendég, és a lehető legtermészetesebb módon közli, hogy akkor ez a fenemód fontos ipse, némi búcsúzkodás után, de lényegében azon nyomban tartson vele. Felbolydul a méhkas, lesz tanakodás, sírás-rívás, rimánkodás. Végül a derék halál nagyvonalúan felajánlja, ha ennyire elképzelhetetlen az élet Admétosz nélkül, nagy kegyesen elvihet ő a családból mást is. És azok, akik eddig csak nyüglődtek a léttel, szenvedtek a semmittevő unalomtól, hirtelen magukat is fontosnak kezdik felhazudni, és buzgón bizonygatják, hogy ők nem lehetnek azok, akik a halállal karöltve elsétálnak a netán boldog megsemmisülésbe.
Ekkor mindenki, úgy istenigazából, kimutathatja a foga fehérjét, elemükben vannak a színészek, szélsőséges érzelmek tobzódhatnak, nagy kiborulásokat, és álságos kikészüléseket rendezhetnek, vásári elemeket is használva, de magabiztos társulati összmunkával. A rendező, Sorin Militaru is érezhetően élvezi a borotvaélen táncoló szituációt, nem ad helyet a csaknem kínálkozó ripacskodásnak, de abszolút engedi harsány elemek használatát. Végül a Tompa Klára által játszott feleség, Alkésztisz áldozza fel magát, és tart a halállal, akinek a földiénél egyáltalán nem rosszabb birodalmát, szürrealitásba hajló álomvilágként látjuk a nagy tetszést arató produkcióban.
Tulajdonképpen fesztiválon belül beszélhetnénk külön Székely Csaba fesztiválról, mert olyan még nem volt a Poszton, hogy ugyanabban az évben öt produkció is kötődjön valaki nevéhez. Márpedig ennek a magyar színházi életbe berobbant erdélyi fiatalembernek, a mind híresebb Bányatrilógiájából a Bányavakság pécsi és kaposvári koprodukcióban készült előadását is beválogatták a versenyprogramba. Az off programban pedig szerepelt a Szeretik a banánt, elvtársak? című monodrámája. A Bányavirágot a Pécsi Harmadik Színház adja, az új darabját, a Vitéz Mihályt felolvasó-színházi verzióban mutatták be.
Ez utóbbi is meglehetősen ütős szöveg. Erdély meghódításáról van szó, és közben arról, hogy egy szimpatikus, tehetséges ember hogyan torzul el egyenesen a diktátorságig. Annak a folyamatát is látjuk, hogy ennek érdekében hazugságokat kezd propagálni, kudarcokat fényes sikernek beállítani, először maga sem bízva az eredményben. Aztán mind inkább ráérez a szemenszedett hazugságok ízére, és a maga szempontjából való hasznosságára. A darab a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatán nyert, ott lesz az ősbemutatója.
A Bányavirág marosvásárhelyi előadása pedig két éve a legjobb produkciónak bizonyult a Poszton. A darabot a Pinceszínház és a pesti Nemzeti után, decemberben a pécsi Harmadik Színház is a műsorára tűzte, Vincze János rendezésében, aki a kortárs drámairodalom régi szakértője, Nádas Péter Találkozásának máig legjobb rendezője, de például több Örkény mű emlékezetes színre vivője. A Bányavakságot, amelyben igencsak összefonódik a tragikum és a komikum, nagy röhögések közepette, akár belénk szorul a szusz, úgy érezzük, gyomorszájon vágnak minket, az eddigi verzióknál komorabban rendezte meg. Iszonyú fojtott légkörrel mutatja be annak a községnek az életét, ahol bezárták a bányát, emiatt nincs munkalehetőség, idült alkoholizmusba és öngyilkosságba menekülnek a magánéleti szempontból is zilált sorsú emberek. A darab éppen attól izgalmas, hogy rendszeresen hidegből melegbe ránt, a nevetések összefonódnak a megrázkódtatásokkal.
Ha a gigantikus röhögések jelentős része elmarad, ha szinte egyfolytában a saját dugájukba dőlő, reménytelen helyzetbe került vergődőket látjuk, az egyfajta monotóniát idéz elő, ami már csökkenti a feszültséget, és ezért a figyelmet is. Miközben áldozatosan nagy energiát igénylő a szereplők, László Csaba, Bánky Gábor, Tamás Éva, Németh János, Bacskó Tünde munkája. És a siker is igen nagy. Nem is láttam még lagymatagon érdektelen produkciót Székely Csaba írásaiból. Igencsak eltalálja, mi van a levegőben, mi az, ami kínzóan foglalkoztat bennünket.
A Csipke című produkció, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, viszont egyáltalán nem akar foglalkozni a rögvalóval. Éppen arról szól, hogy egy kislány menekülni próbál a szürkén unalmas, fárasztóan érdektelen hétköznapoktól, és színesen izgalmas álomvilágot teremt magának. Víziók, már-már festői képek sorát látjuk a Mezei Kinga által rendezett, Máté Angi Mamó című regénye nyomán írt produkcióban, amit kellemes nézni, gyönyörű a nyelvezete, de az nem állítható, hogy igazán ütős. Kolozsváron is minden bizonnyal lehetett volna jobbat találni. Hiszen például, a Viktor, avagy a gyermekuralom, Silviu Purcarete rendezésében, egész Romániában a legjobb előadásnak bizonyult. Egyébként éppen a jövő héten vendégszerepel a Vígben. A sepsiszentgyörgyi társulat által játszott Hamlet, Bocsárdi László rendezésében, pedig már járt a Katona József Színházban, és igazán méltán lett a legjobb rendezés Romániában. Mindkettő nagy magyar dicsőség, egyik se került be a POSZT-ra, ahol azért közel sem volt ennyire erős a mezőny.
Néha ott talál viszont az ember, ahol nem keres. Meskó Zsolt Szerelmem, Sárdy című zenés naplójára a szarvasi Cervinus Teátrum produkciójára, tulajdonképpen azért ültem be, mert abban az időben nem volt, amit még nem láttam, és különösen vonzott volna. Roppant kellemes meglepetés ért. Derzsi György, Harangi Mária rendezésében, igen erőteljes színésznek mutatkozott, aki még jól is énekel, és Sárdy György, a 40-60-as évek népszerű bonvivánja életén keresztül kort festett. Megmutatta egy lányból asszonnyá váló nő szemszögéből, hogyan lehet vonzódni, sőt, elszakíthatatlanul kötődni egy sztárhoz. Egyáltalán, hogy vannak olyan emberek az életünkben, akikkel ha nem is alakul ki reális kapcsolatunk, mégis örökre fontossá válnak a számunkra.
Vitéz László sokak számára ilyen lehet, és szerencsére tovább él, annak ellenére, hogy zseniális alakítója, aki édesapjától már gyerekkorában tanulta a mesterséget, Kemény Henrik, évek óta nincs közöttünk. De a jelentős bábművész, Pályi János régóta egyéni stílusban játszik Vitéz Lászlót, és most jó volt látni, hogy a Jókai téren, ahol a fesztivál alatt rendszeresen gyerekeknek szóló programok vannak, egy fiatal művész, Takács Dániel, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház színeiben, mennyire vonzó Vitéz László, Kovács Géza értő rendezésében. Valóságos tömeg gyűlt össze, gyerekek, felnőttek láthatóan nagyon örültek, hogy megint itt van a kedvenc népi, vásári bábhős, és Takács bírta szuflával, abszolút lekötötte a nézőket, ha még nem is mindig fergeteges a tempó, olykor döccen a ritmus, improvizáció pedig alig-alig adódik. De mindenképpen bíztató a tehetség és az ügyszeretet, a gyakorlat pedig megjön az évek folyamán.
A POSZT mindig is lehetőséget biztosított fiataloknak, például végzős színi növendékeknek. Amennyire olykor "cseppfolyós" a versenyprogram, az off-okat régóta biztos ízléssel szemlézi Máté Péter. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzős úgynevezett fizikai színházi osztály, amelyből koreográfusok is kikerülnek, erősen mozgásközpontú, egyénien markáns formanyelvet dolgozott ki Horváth Csaba szellemi vezetésével. A Zárlat című produkció, ami a Trafóval koprodukcióban jött létre, két egyfelvonásost, a Nulla és a Bűnös természet címűt tartalmazza.
Rendező-koreográfus vizsga is, az elsőt Widder Kristóf állította színpadra, mozgástól és tehetségtől villódzó jelenetfűzért látunk, jelentést az ifjúság elveszettség érzéséről, kallódásáról, tombolni vágyásáról, és arról, hogy olykor saját magával sem találja a kapcsolatot, hogy más korosztályokról már ne is beszéljünk. A más korosztályokat Takács Kati, az egyik fiú anyjaként jelképezi, nem érti, mit csinál a fia, aki ugyanúgy nem érti, mit akar tőle az anyja. Kényszeredett családi összejövetelt is látunk, tipródást, agyonhajszolt, értelmes cselekvés helyetti örökös bulizást.
A második, fanyar humorú, de ugyanakkor sok tekintetben sokkoló produkció a hús szaváról szól. Van benne egy srác meg egy lány, és bejön még egy eszméletlen kövér nő, kis tangában, kis melltartóban, valószerűtlen méretekben, elképesztő formákban folyik le róla a háj, és közben magabiztos. Érződik rajta, hogy szépnek is tartja magát, és a zsigerek mentén tulajdonképpen beszippantja a másik két embert. Ő válik a középponttá, különös vonzást gyakorol, miközben persze taszító ereje is van. Csaknem olyan tébolyult táncba kezdenek vele, mint Bartók táncjátékának, A csodálatos mandarinnak a címszereplője az utcalánnyal, pusztító és felemelő is ez egyszerre. Hegymegi Máté koreográfiája, s mindhármuk - Nagy Viktória, Balogh Melinda és a produkció férfi szerepét is alakító Hegymegi - lefegyverző kitárulkozása a deszkákon, elementáris.
Nem meglepetés az sem, hogy Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor végzős osztályának tagjaira is érdemes figyelni. Ők sem lefúrt lábú színészek, nekik is örvendetes a mozgáskultúrájuk. Fehér Balázs Benő rendező a nézőket is megmozgatja, előttünk meg mögöttünk is játszódik Boris Vian Tajtékos napok című kultusz regényének az adaptációja, és miután nincs elég szék, meg nagy a zsúfoltság, mi, a földön kucorgók, amikor hátunk mögött zajlanak az események, fölpattanunk az addig a terem másik végében ácsorgók pedig lekucorodnak, hogy a többiek is lássanak.
Ilyen vibráló az egész produkció, egy hatalmas szerelem görbe tükörben mutatott, virgonc humorral teli története, ami a lány halálával végződik. Bach Kata és Bán Bálint az életben nehezen kiigazodó két főhős. A rendező a temetést kiviszi a játéktérből a szabadba, és eljátszat egy olyan lidérces temetést, ami akár napjaink valósága lehet. Colin pénzhiány miatt maga cipeli szerelme koporsóját, és ássa a sírját. A kezdetben igencsak vidám fiatalember eljut a teljes elmagányosodásig.
Kesernyés végkifejlet. Miközben több keményen társadalomkritikus produkció nem került be a versenyprogramba, a fiatalok markánsan megmutatják, hogy milyennek látják ezt a világot.
