Washington lehetőségei korlátozottak

Obama eleve kizárta annak lehetőségét, hogy ismét szárazföldi erőket vessenek be Irakban. A washingtoni kormányzaton belül erős a kételkedés, hogy – két és fél évvel az iraki háború lezárása, az amerikai erők kivonása után – tanácsos-e újra katonai szerepet vállalni, különösen, hogy a közvélemény sem támogatna újabb háborúkat.

Barack Obama amerikai elnök megerősítette, fontolóra veszik, milyen segítséget tudnak nyújtani az iraki kormánynak az iszlamista kalifátus megteremtésére törekvő lázadók elleni harcban. Amerikai illetékesek a Reutersnek ugyanakkor elismerték, Washington lehetőségei meglehetősen korlátozottak.

 Név nélkül nyilatkozó tisztviselők szerint a bagdadi kormányzat ellen fordult szunnita lázadó erők elleni légicsapások jöhetnek szóba, fegyverszállítás a síita Nuri al-Maliki vezette kormánynak, illetve az iraki hadsereg kiképzésének kiterjesztése. Az amerikaiak által kiképzett iraki kormányerők azonban összeomlottak az északi országrészben, s a lázadók könnyűszerrel haladnak Bagdad felé.

Legvalószínűbb, hogy a fokozatosság mellett döntenek, mondta el a fehérházi gondolkodást jól ismerő illetékes. Először csak megnövelik az iraki kormányerők anyagi támogatását, s ha tovább súlyosbodik a helyzet, akkor fontolóra veszik a légitámadások lehetőségét. Az amerikaiak már most is bevetnek felderítő drónokat Irak felett, s megosztják a hadszíntéri adatokat Bagdaddal. A légicsapásokat a törökországi Incirlik amerikai légibázisról vagy a térségbe vezényelt USS George H.W. Bush repülőgéphordozóról felszálló gépek hajthatnák végre.

Szerző

Az egyetnemértés hangjai

Publikálás dátuma
2014.06.14. 08:13
Fotó: Vajda József/Népszava
Jeges téli éjszaka Budapesten. Egy csapat fiatal a hideggel dacolva a magyar főváros budai oldalán található Millenáris Teátrum mellett gyülekezik. A Budapesti Fesztiválzenekar éjféli hangversenyére, a Midnight Musicra várnak. Az immár harminc éves együttes nem csupán hatásos és tartalmas muzsikálásával szerzett nemzetközi ismertséget és rangot, hanem azzal is, ahogy hangversenyeit rendezi. 

A BFZ hangversenyein hagyományosan furcsa dolgok történnek. A zenekar ülésrendje gyakran változik, mondjuk a hegedűsök között feltűnik egy fuvolista - meg persze fordítva is. A műsort sem mindig közlik előre. Bizonyos estéken a műsoron szereplő műveket az dönti el, hogy a véletlenszerűen kiválasztott néző, éppen milyen papírt húz elő a tuba tölcséréből.

Stravinsky Tangója közben pedig ne lepődjünk meg, ha a zenekar két tagja táncra perdül, vagy ha Beethoven Pastorale szimfóniája közben egyszer csak megjelenik a pódiumon egy fa. És rengeteg minden történik ezeken az éjféli hangversenyeken, amelyek célközönsége a fiatalság, célja pedig az, hogy megszabadítsák a zenét a rutin szürkeségétől, és hagyják a műveket közvetlenül hatni. A főszervező és főkolompos e szisztematikus őrületben Fischer Iván karmester, zeneszerző, operarendező, és kormánykritikus polgár, a BFZ társalapítója.

Belépve a Teátrumba Fischer éppen végigjárja a termet, ahol az utolsó előkészületeket végzik. A teremben egy sor olyan dologgal találkozom, amit soha korábban nem láttam. A muzsikusok pultjai előtt sorokban egy tucat babzsák és szivacs ülőalkalmatosság várja a nézőket. Akik persze, ha úgy hozza a kedvük, ülhetnek a tér másik oldalán lévő tribünökön is. Az elrendezés alapötlete az, hogy a szabálytalan ültetéssel lebontsák az akadályokat a zenekar és a közönség között és, hogy a fiatalokat a lehető legközelebb hozzák a történéshez, a zenéhez. Fischer elgondolkodó arckifejezéssel próbálgatja a babzsákokat, ide-oda tologatja, rendezgeti őket, mintha valami szürreális sakkjátékot folytatna.

"Ülj talán oda"- szól oda hozzám, mutat rá a csellók mögött egy babzsákra. Lírai könnyedséggel beszél angolul, enyhe akcentussal, kicsit elhúzva a szavakat. - "De tulajdonképpen mindegy, ülhetsz bárhova. Ha van kedved, akár a zongora alá is befekhetsz."
Amikor látja, hogy inkább az előbbi ajánlatával élek, enyhén felvonja a szemöldökét. "Ragyogó", jegyzi meg "be leszel ágyazva a csellók közé."

A Vörös Tehén

Fischer fiatalos hatvanhárom éves. Közepes termetű, zömök alkatú, fürge mozgású; karmesterkollégáihoz hasonlóan ő is előszeretettel kommunikál a szemével, tekintete röpköd és ragyog. A haja elég korán kihullott, és mint oly sok férfin, aki fiatalon megkopaszodott, rajta sem nagyon látszik az évek múlása. Elnézve őt, szembeötlő az ellentmondás: miközben alapos, pedáns muzsikus, aki amolyan régi vágású szigorral és pontossággal vizsgálja a partitúrákat, már-már anarchista megvetéssel fütyül a külsőségekre. Tavaly nyáron, amikor a Mostly Mozart Fesztiválon a maga rendezte Figaro házassága előadást vezényelte, az előadás megkezdése előtt, már a zenekar előtt ülve, beszélgetni kezdett az első sorban ülő nézőkkel.

E közvetlen, a formákat felrúgó magatartás esetében szokatlan politikai szókimondással társul. Egy olyan korban, amikor illusztris dirigensek tekintélyelvű rezsimekkel szövetkeznek - ahogy teszi azt például Valery Gergiev, Vlagyimir Putyin prominens támogatója, vagy Gustavo Dudamel, aki nem sok hajlandóságot mutat rá, hogy elhatárolódjon Nicolás Maduro venezuelai elnöktől - Fischer határozott és szókimondó ellenzéke a jobboldali Fidesznek, amely 2010-es és 2014-es elsöprő választási győzelme óta mindinkább autoriter módon gyakorolja hatalmát. Fischer a közelmúltban maróan szatirikus operát írt. A Vörös Tehén című darab témája a magyarországi antiszemitizmus, amely az utóbbi években szemlátomást újra felerősödött.

Lassanként szállingózni kezdenek hangszereikkel a muzsikusok. Többségük magyar, de azért jó néhány külföldi is akad köztük. A BFZ a nemzetközi rangú zenekaroknál szinte egyedülálló módon szabadúszókból áll. A zenészek nem a hagyományos zenekari szervezetben dolgoznak, viszont több függetlenséget és önállóságot élveznek és ezzel élnek is. Látom, ahogy egyikük-másikuk, akiket érintett, ahogy Fischer elrendezte a babzsákokat, lábukkal minden további nélkül odébb tolják az üléseket. A csellisták közül, akik közé Fischer "megágyazott" nekem, az egyik az iraki Kousay Mahdi volt, aki 1985-ben tinédzserként jött Magyarországra tanulni, a másik pedig a harmincnégy éves bolgár Antoaneta Emamuilova, aki Németországban nevelkedett és a Juilliardon tanult.

"Jól van?" - kérdezi Emamuilova, amikor belesüppedek a babzsákfotelbe. Amikor megtudja, hogy New Yorkból jöttem, pontosan elmondja, melyik volt a kedvenc csirkeétterme Brooklynban, ahol lakott, amikor a Juilliardra járt.
A hangverseny műsorán két szám szerepelt, Prokofjev harmadik zongoraversenye, a szólista az Indianában élő grúz zongora-virtuóz, Alexander Toradze, és a kórus közreműködésével megszólaló Polovec-táncok Borogyin Igor herceg című operájának jól ismert részlete. A színpadon elöl a kedves, mackós zongorista, dzsesszes akkordokkal melegít. Fischer a mikrofont próbálgatja, aztán instrukciókat ad a kórusnak, amelynek tagjai a közönség soraiban foglalnak helyet. Az énekkar Csehországból érkezett, Fischer németül szól hozzájuk: Közép-Európában a német a közös nyelv, ez a lingua franca, amely vetélkedik az angollal.
"Nicht zusammen" - mondja az énekeseknek, ami ez esetben azt jelenti, hogy ne üljenek mind egymás mellé, szóródjanak szét a teremben.

Varázsos előadás

Hamarosan a közönség tagjai is elfoglalják babzsákfoteljeiket, székeiket és a tribün padjait. Éjféltájban Fischer fogja a mikrofont és bevezeti a koncertet.
"Mondj el néhány fontos dolgot Prokofjevről" - kéri fel Toradzét angolul. Toradze válaszol:

"Ez egy nagyon kozmopolita darab. A világ minden tájáról vannak benne témák." - Kiemeli a második tétel főtémájának hallhatóan zsidós kontúrját. Amikor később megkérdezem Toradzét, volt-e valamiféle politikai üzenete annak, hogy a kozmopolita jelzőt használta, azt válaszolja: a szóval a világon semmi szándéka nem volt. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy azok a szélsőséges jobboldali erők, amelyek a közelmúltban lezajlott választások óta olyan erőteljesen jelen vannak a magyarországi politikában, sokat támadják a páneurópai és kozmopolita tendenciákat, nem ritkán azzal is érvelve, hogy a zsidókból, cigányokból, homoszexuálisokból és egyéb kisebbségi csoportokból hiányzik a Magyarország iránti igazi odaadás.

Ami az akusztikát illeti, a Prokofjev darab hagy némi kívánnivalót maga után, mi, akik a babzsákokon ülünk, helyenként nem sokat hallunk a zongorából, akik meg a másik oldalon, a tribünön ülnek, alighanem ugyancsak valami mást hallanak. Mindazonáltal revelációnak éreztem, hogy ilyen sajátos közelségből hallgathatom a zenét: közvetlen közelről hallhatom, ahogy a csellók beilleszkednek a zene egészébe, ahogy az egyes kis részletek hozzájárulnak a hangzás tömegéhez. És úgy láthatok egy nagy karmestert vezényelni, ahogy muzsikusai látják őt, ahogy tekintetével olykor megsimogatja őket, ahogy ütemez, ahogy egy picit bosszúsan odanéz, ha úgy érzi, nem stimmel a balansz, ahogy elmosolyodik Prokofjev valamely ravasz fordulatán, vagy ahogy minden idegszálával a fortissimókra koncentrál.

Aztán Fischer ismerteti a Polovec-táncokat, részletes, aprólékos és ironikus összefoglalóját adva az Igor herceg című opera cselekményének; a főhős, Igor Szvjatoszlavics nevét nagy összpontosítással túl is hangsúlyozza. Az előadás varázsos. A közönség többi tagjával ellentétben engem nem ér váratlanul a meglepetést: a nézőtéren szétszórtan elhelyezett cseh kóristák helyeiken ülve dalra fakadnak, aztán talpra pattannak és ringatóznak - hangjuk mintegy körülöleli, körbefogja a közönséget, kellemes meglepetést okozva. A publikum feszült figyelemmel és elbűvölten hallgatja őket, amikor pedig - éjjel egykor - véget ért a koncert, a fiatalok tucatjával maradnak a helyszínen és beszélik meg a hallottakat.

"Ide csupa fiatal jár" - mondja Fischer a közönség nyüzsgő áradatában. - "Szeretnek a saját korosztályukba tartozók között lenni, az öregebbek társasága feszélyezi őket, idősebbek társaságában nem érzik magukat ilyen kényelmesen. Ez a koncert nekik szól. Kellett találnunk egy olyan órát, amikor a fiatalok még fent vannak, mások pedig már alszanak. Fischer terve az idősebbek távol tartására mindazonáltal nem jár teljes sikerrel: néhány méternyire tőlem a világhírű magyar származású opera-énekesnő, a hetvenkét éves Várady Júlia figyeli a műsort - láthatóan mindenkinél éberebben.

"Remélem, egy normális koncertre is eljön majd" - szól oda hozzám mosolyogva az ünnepelt szoprán.
Ami azt illeti, én igazán mindent megpróbáltam, de a BFZ egyik általam látott rendezvénye sem volt "normális": sem a MÜPA Bartók hangversenytermében rendezett koncertek, sem Csajkovszkij "Patetikus" szimfóniájának lemezfelvétele, sem a gyerekkoncertek, amelyek végén a közönség egy-egy bögre kakaót kap.

Fischer nem ragaszkodik mindenáron a szokatlan megoldásokhoz. A BFZ június eleji, a New York-i Lincoln Centerben rendezendő hangversenyei például, amelyeken Dvořák szimfóniák szólalnak meg, semmi furcsaságot sem ígérnek: semmi különcségre nem készül - válaszolja Fischer, amikor arról kérdezem, van-e a tarsolyában valami meglepetés New York számára. Mindenesetre mindenben, amit csinál, érezni egy csöpp feszültséget. Míg Nyugaton a klasszikus zenei hangversenyek sok tekintetben békés, nyugodt, konzervatív ügynek számítanak, addig a Budapesti Fesztiválzenekar munkáját a független, sőt, itt-ott a radikális gondolkodás jellemzi.

Szerző
Témák
Fischer Iván

Az egyetnemértés hangjai

Publikálás dátuma
2014.06.14. 08:13
Fotó: Vajda József/Népszava
Jeges téli éjszaka Budapesten. Egy csapat fiatal a hideggel dacolva a magyar főváros budai oldalán található Millenáris Teátrum mellett gyülekezik. A Budapesti Fesztiválzenekar éjféli hangversenyére, a Midnight Musicra várnak. Az immár harminc éves együttes nem csupán hatásos és tartalmas muzsikálásával szerzett nemzetközi ismertséget és rangot, hanem azzal is, ahogy hangversenyeit rendezi. 

A BFZ hangversenyein hagyományosan furcsa dolgok történnek. A zenekar ülésrendje gyakran változik, mondjuk a hegedűsök között feltűnik egy fuvolista - meg persze fordítva is. A műsort sem mindig közlik előre. Bizonyos estéken a műsoron szereplő műveket az dönti el, hogy a véletlenszerűen kiválasztott néző, éppen milyen papírt húz elő a tuba tölcséréből.

Stravinsky Tangója közben pedig ne lepődjünk meg, ha a zenekar két tagja táncra perdül, vagy ha Beethoven Pastorale szimfóniája közben egyszer csak megjelenik a pódiumon egy fa. És rengeteg minden történik ezeken az éjféli hangversenyeken, amelyek célközönsége a fiatalság, célja pedig az, hogy megszabadítsák a zenét a rutin szürkeségétől, és hagyják a műveket közvetlenül hatni. A főszervező és főkolompos e szisztematikus őrületben Fischer Iván karmester, zeneszerző, operarendező, és kormánykritikus polgár, a BFZ társalapítója.

Belépve a Teátrumba Fischer éppen végigjárja a termet, ahol az utolsó előkészületeket végzik. A teremben egy sor olyan dologgal találkozom, amit soha korábban nem láttam. A muzsikusok pultjai előtt sorokban egy tucat babzsák és szivacs ülőalkalmatosság várja a nézőket. Akik persze, ha úgy hozza a kedvük, ülhetnek a tér másik oldalán lévő tribünökön is. Az elrendezés alapötlete az, hogy a szabálytalan ültetéssel lebontsák az akadályokat a zenekar és a közönség között és, hogy a fiatalokat a lehető legközelebb hozzák a történéshez, a zenéhez. Fischer elgondolkodó arckifejezéssel próbálgatja a babzsákokat, ide-oda tologatja, rendezgeti őket, mintha valami szürreális sakkjátékot folytatna.

"Ülj talán oda"- szól oda hozzám, mutat rá a csellók mögött egy babzsákra. Lírai könnyedséggel beszél angolul, enyhe akcentussal, kicsit elhúzva a szavakat. - "De tulajdonképpen mindegy, ülhetsz bárhova. Ha van kedved, akár a zongora alá is befekhetsz."
Amikor látja, hogy inkább az előbbi ajánlatával élek, enyhén felvonja a szemöldökét. "Ragyogó", jegyzi meg "be leszel ágyazva a csellók közé."

A Vörös Tehén

Fischer fiatalos hatvanhárom éves. Közepes termetű, zömök alkatú, fürge mozgású; karmesterkollégáihoz hasonlóan ő is előszeretettel kommunikál a szemével, tekintete röpköd és ragyog. A haja elég korán kihullott, és mint oly sok férfin, aki fiatalon megkopaszodott, rajta sem nagyon látszik az évek múlása. Elnézve őt, szembeötlő az ellentmondás: miközben alapos, pedáns muzsikus, aki amolyan régi vágású szigorral és pontossággal vizsgálja a partitúrákat, már-már anarchista megvetéssel fütyül a külsőségekre. Tavaly nyáron, amikor a Mostly Mozart Fesztiválon a maga rendezte Figaro házassága előadást vezényelte, az előadás megkezdése előtt, már a zenekar előtt ülve, beszélgetni kezdett az első sorban ülő nézőkkel.

E közvetlen, a formákat felrúgó magatartás esetében szokatlan politikai szókimondással társul. Egy olyan korban, amikor illusztris dirigensek tekintélyelvű rezsimekkel szövetkeznek - ahogy teszi azt például Valery Gergiev, Vlagyimir Putyin prominens támogatója, vagy Gustavo Dudamel, aki nem sok hajlandóságot mutat rá, hogy elhatárolódjon Nicolás Maduro venezuelai elnöktől - Fischer határozott és szókimondó ellenzéke a jobboldali Fidesznek, amely 2010-es és 2014-es elsöprő választási győzelme óta mindinkább autoriter módon gyakorolja hatalmát. Fischer a közelmúltban maróan szatirikus operát írt. A Vörös Tehén című darab témája a magyarországi antiszemitizmus, amely az utóbbi években szemlátomást újra felerősödött.

Lassanként szállingózni kezdenek hangszereikkel a muzsikusok. Többségük magyar, de azért jó néhány külföldi is akad köztük. A BFZ a nemzetközi rangú zenekaroknál szinte egyedülálló módon szabadúszókból áll. A zenészek nem a hagyományos zenekari szervezetben dolgoznak, viszont több függetlenséget és önállóságot élveznek és ezzel élnek is. Látom, ahogy egyikük-másikuk, akiket érintett, ahogy Fischer elrendezte a babzsákokat, lábukkal minden további nélkül odébb tolják az üléseket. A csellisták közül, akik közé Fischer "megágyazott" nekem, az egyik az iraki Kousay Mahdi volt, aki 1985-ben tinédzserként jött Magyarországra tanulni, a másik pedig a harmincnégy éves bolgár Antoaneta Emamuilova, aki Németországban nevelkedett és a Juilliardon tanult.

"Jól van?" - kérdezi Emamuilova, amikor belesüppedek a babzsákfotelbe. Amikor megtudja, hogy New Yorkból jöttem, pontosan elmondja, melyik volt a kedvenc csirkeétterme Brooklynban, ahol lakott, amikor a Juilliardra járt.
A hangverseny műsorán két szám szerepelt, Prokofjev harmadik zongoraversenye, a szólista az Indianában élő grúz zongora-virtuóz, Alexander Toradze, és a kórus közreműködésével megszólaló Polovec-táncok Borogyin Igor herceg című operájának jól ismert részlete. A színpadon elöl a kedves, mackós zongorista, dzsesszes akkordokkal melegít. Fischer a mikrofont próbálgatja, aztán instrukciókat ad a kórusnak, amelynek tagjai a közönség soraiban foglalnak helyet. Az énekkar Csehországból érkezett, Fischer németül szól hozzájuk: Közép-Európában a német a közös nyelv, ez a lingua franca, amely vetélkedik az angollal.
"Nicht zusammen" - mondja az énekeseknek, ami ez esetben azt jelenti, hogy ne üljenek mind egymás mellé, szóródjanak szét a teremben.

Varázsos előadás

Hamarosan a közönség tagjai is elfoglalják babzsákfoteljeiket, székeiket és a tribün padjait. Éjféltájban Fischer fogja a mikrofont és bevezeti a koncertet.
"Mondj el néhány fontos dolgot Prokofjevről" - kéri fel Toradzét angolul. Toradze válaszol:

"Ez egy nagyon kozmopolita darab. A világ minden tájáról vannak benne témák." - Kiemeli a második tétel főtémájának hallhatóan zsidós kontúrját. Amikor később megkérdezem Toradzét, volt-e valamiféle politikai üzenete annak, hogy a kozmopolita jelzőt használta, azt válaszolja: a szóval a világon semmi szándéka nem volt. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy azok a szélsőséges jobboldali erők, amelyek a közelmúltban lezajlott választások óta olyan erőteljesen jelen vannak a magyarországi politikában, sokat támadják a páneurópai és kozmopolita tendenciákat, nem ritkán azzal is érvelve, hogy a zsidókból, cigányokból, homoszexuálisokból és egyéb kisebbségi csoportokból hiányzik a Magyarország iránti igazi odaadás.

Ami az akusztikát illeti, a Prokofjev darab hagy némi kívánnivalót maga után, mi, akik a babzsákokon ülünk, helyenként nem sokat hallunk a zongorából, akik meg a másik oldalon, a tribünön ülnek, alighanem ugyancsak valami mást hallanak. Mindazonáltal revelációnak éreztem, hogy ilyen sajátos közelségből hallgathatom a zenét: közvetlen közelről hallhatom, ahogy a csellók beilleszkednek a zene egészébe, ahogy az egyes kis részletek hozzájárulnak a hangzás tömegéhez. És úgy láthatok egy nagy karmestert vezényelni, ahogy muzsikusai látják őt, ahogy tekintetével olykor megsimogatja őket, ahogy ütemez, ahogy egy picit bosszúsan odanéz, ha úgy érzi, nem stimmel a balansz, ahogy elmosolyodik Prokofjev valamely ravasz fordulatán, vagy ahogy minden idegszálával a fortissimókra koncentrál.

Aztán Fischer ismerteti a Polovec-táncokat, részletes, aprólékos és ironikus összefoglalóját adva az Igor herceg című opera cselekményének; a főhős, Igor Szvjatoszlavics nevét nagy összpontosítással túl is hangsúlyozza. Az előadás varázsos. A közönség többi tagjával ellentétben engem nem ér váratlanul a meglepetést: a nézőtéren szétszórtan elhelyezett cseh kóristák helyeiken ülve dalra fakadnak, aztán talpra pattannak és ringatóznak - hangjuk mintegy körülöleli, körbefogja a közönséget, kellemes meglepetést okozva. A publikum feszült figyelemmel és elbűvölten hallgatja őket, amikor pedig - éjjel egykor - véget ért a koncert, a fiatalok tucatjával maradnak a helyszínen és beszélik meg a hallottakat.

"Ide csupa fiatal jár" - mondja Fischer a közönség nyüzsgő áradatában. - "Szeretnek a saját korosztályukba tartozók között lenni, az öregebbek társasága feszélyezi őket, idősebbek társaságában nem érzik magukat ilyen kényelmesen. Ez a koncert nekik szól. Kellett találnunk egy olyan órát, amikor a fiatalok még fent vannak, mások pedig már alszanak. Fischer terve az idősebbek távol tartására mindazonáltal nem jár teljes sikerrel: néhány méternyire tőlem a világhírű magyar származású opera-énekesnő, a hetvenkét éves Várady Júlia figyeli a műsort - láthatóan mindenkinél éberebben.

"Remélem, egy normális koncertre is eljön majd" - szól oda hozzám mosolyogva az ünnepelt szoprán.
Ami azt illeti, én igazán mindent megpróbáltam, de a BFZ egyik általam látott rendezvénye sem volt "normális": sem a MÜPA Bartók hangversenytermében rendezett koncertek, sem Csajkovszkij "Patetikus" szimfóniájának lemezfelvétele, sem a gyerekkoncertek, amelyek végén a közönség egy-egy bögre kakaót kap.

Fischer nem ragaszkodik mindenáron a szokatlan megoldásokhoz. A BFZ június eleji, a New York-i Lincoln Centerben rendezendő hangversenyei például, amelyeken Dvořák szimfóniák szólalnak meg, semmi furcsaságot sem ígérnek: semmi különcségre nem készül - válaszolja Fischer, amikor arról kérdezem, van-e a tarsolyában valami meglepetés New York számára. Mindenesetre mindenben, amit csinál, érezni egy csöpp feszültséget. Míg Nyugaton a klasszikus zenei hangversenyek sok tekintetben békés, nyugodt, konzervatív ügynek számítanak, addig a Budapesti Fesztiválzenekar munkáját a független, sőt, itt-ott a radikális gondolkodás jellemzi.

Szerző
Témák
Fischer Iván