Hét évtizeddel később a ma is álló házaknál tartanak megemlékezéseket szombaton, június 21-én, azon a napon, amikor a hatóságok elrendelték a kényszerű költözéseket. A Csillagos Házak Napját az OSA-archívum szervezi az egyes házak egykori és mai lakóival közösen.
Az emléknap ötletéről, az előkészületekről Tamási Miklóssal, az OSA munkatársával beszélgettünk.
-Ki akar itt emlékezni? – ez a mottója a programnak.
-Az ötlet onnan indult ki, hogy az idén év végén szeretnénk egy kiállítást nyitni a Centrális Galériában a budapesti gettó történetéről. Ez egy több éves programba illeszkedik: volt kiállításunk Észak-Erdély visszacsatolásáról, a Don-kanyarról, ezt folytatjuk a gettóval, majd jövőre egy felszabadulás-kiállítással. Eredetileg mi egy hidegháborús gyűjteményt gondozunk, amelynek alapja a Szabad Európa Rádió archívuma, de úgy éreztük a 40-es évekről is mondanunk kell valamit. Amikor elkezdtük gyűjteni az anyagokat, rájöttünk, hogy a budapesti gettó története alig másfél-két hónapos, 1944 novemberétől 1945 januárjáig. A holokauszt történetének legrövidebb ideig fennálló gettója és ez számunkra történelmileg indokolatlannak tűnt. De ott volt az előtörténet, a csillagos házak története, amely a deportálások megszervezésének első fázisa volt. Innen hajtották át a zsidókat az év végén a gettóba. Másfelől pedig részt veszünk a Budapest 100 programban, amelynek keretében megünnepeljük egy-egy budapesti ház 100. születésnapját. Tavaly a Teleki tér 1-3 számú ház volt százéves, a lakók nagyszerű lépcsőházi kiállítást rendeztek a ház történetéről, és ők is megemlítették, hogy 1944. júniusától csillagos ház volt. Kutatni kezdtük a csillagos házak intézményét, és rájöttünk, hogy milyen szerteágazó és bonyolult rendszer volt. Az első gondolatunk az volt, hogy felkutatjuk a még álló házakat és mindegyik kapjon egy „jelet” erről a sötét múltról. Aztán rájöttünk, hogy nem biztos, hogy ilyen drámai hatású eszközre van szükség, és így született meg a „Ki akar itt emlékezni?” mottó és megközelítés. Tudomásul veszem, hogy az érintettek közül vannak, akik nem akarnak emlékezni, de jóval szélesebb azoknak a köre, akik úgy érzik, hogy belefáradtak, belefáradtak a fájdalmas emlékezésbe. Végül 110 épületnél találkoztunk aktivitással, elfogadással.
Fotó: OSA-archívum
-Ez a kulcsmondat sokakban azt a kérdést is felteszi, hogy kell-e még emlékezni – és ez vonatkozik a túlélőkre, szemtanúkra és a mai emberekre – és hogy az idén a 70. évforduló kapcsán nem sok-e a megemlékezés, a szörnyűségek feltárása az embereknek, a közvéleménynek ?
-Mi azért nem emlékeztünk évtizedeken át, mert ez egy kibeszéletlen, feltáratlan történet volt. A budapesti holokauszt története tulajdonképpen egy „sikertörténetként” volt elkönyvelve, még a gimnáziumi tankönyvekben is, mintha „csak” annyi történt volna, hogy Dunába lőttek néhány száz embert…Most már látjuk, hogy mintegy 20 ezer pusztult el. Ezeknek az embereknek az intézményes, szervezett megsemmisítéséről volt szó. Bár csak egy részüket tudták Auschwitz-ba hurcolni, sokan a gettóban pusztultak el. Tehát sajnos van mire emlékeznünk. Hogy az elmúlt 25 évben miért nem sikerült ezzel szembenéznünk, ez a mi történészi-levéltárosi felelősségünk is. Abszurd dolog, hogy 25 évvel a rendszerváltás és 70 évvel a holokauszt után először kerül a budapestiek kezébe egy tárgyszerű lista a csillagos házakról. Ami megdöbbentő, hogy még mindig vannak, akik tudnak emlékezni: a csillagoshazak.hu oldalunkon van egy menüpont „reflexiók” címmel, ahová naponta érkeznek az egyes házakkal kapcsolatos gondolatok, a lakókat bemutató visszaemlékezések. Nemcsak túlélők szólalnak meg, hanem olyan „nem érintettek” is, akik kíváncsiságtól vezérelve interjúkat készítettek a lakókkal. Kétszázötven házhoz van történetünk, ha erre a programra néhány év múlva visszanézünk, ez lesz a legnagyobb értéke. Előkerültek az utolsó pillanatban konkrét, száraz, tényszerű történetek.
Ami a közvéleményt illeti, valóban nehéz lehet sokszor hallani ezekről a szörnyűségekről, amelyekben ott van a számonkérés sugallata is. Lehet, hogy azok, akiknek mesélniük kellene a nyilvánosság előtt személyes 1944-es történetükről, még a családjukban sem beszéltek róla. Ennek fényében valóban nagy dolog, hogy 110 ház lakóival szót tudtunk érteni. Vannak persze olyanok is, akiknek torz az emlékezete és ilyenkor ismét a történészeké a feladat, hogy ezeket a torzulásokat kijavítsák és a helyes, tényszerű történéseket ültessék el a köztudatban. Nem könnyű, mert egyrészt bizonyos „ellenszélben” dolgozunk, másrészt pedig 70 év telt el, és számos családban már e történet „megkövült”, és az ő szembenézésük, tudásuk, identitásuk már nem változtatható meg. A butaságot, az előítéleteket nagyon nehéz leépíteni, ez már az iskolák feladata lenne. Talán ezt a hosszú távú célt is szolgálhatja a gyűjtőmunkánk. Kérdés, hogy lesz-e, aki vállalja.
Fotó: OSA-archívum
-Lehet-e ennek a programnak olyan pozitív üzenete, hogy segítse az országot a történelmi szembenézések folyamatában, nemcsak a holokauszt, az antiszemitizmus témájában, hanem az egész 20. század megítélésében. Elvégre tele vagyunk kibeszéletlen történetekkel Trianontól 1956-on át a Kádár-rendszerig, féligazságokat tudunk és hajtogatunk.
-Minden ilyen munka segíthet, még a Terror Házának butaságai is, mert van mit kiigazítani. Magyarországon elindult egyfajta versenyfutás: ki szenvedett többet? Ezen nem tudunk túllépni! Azt nem értjük meg, hogy ezek a szenvedés-történetek egymásba érnek. A mi 20. századunk egy folyamatos szenvedés volt, és bizonyos korokban bizonyos körök jobban, többet szenvedtek. Ehhez jön még, hogy a felelősök arc nélküliek. Ezen még a csillagos házak programja sem segített. Csak elképzelésünk van arról, hogy hány hivatalnok közreműködött abban, hogy a csillagos házak rendszere működjön. Közülük összesen hármat tudtunk azonosítani. Azt be tudjuk mutatni, hogy mit tettek emberekkel, de azt nem, hogy kik azok az emberek, akik ezt tették. Még nagyobb a lyuk, amikor azt próbáljuk felmérni, hogy mai családok tisztában vannak-e azzal, amit felmenőjük tett. Az elkövetőknek is vannak elmondható emlékeik. Úgy gondolom, e téren jóval előttünk jár Németország, de talán még Lengyelország is. Ami ma történik kormányzati szinten, az éppen ezt a fajta emlékezést bénítja le teljesen. Csak az áldozatokról lehet beszélni, és akkor már megint ott vagyunk, hogy ki a nagyobb áldozat. Bénult a magyar társadalom és nagyon szűk az a kör, amely még befolyásolható. Nagyon nehéz a fiatal generációk történelmi tudatán is fogást találni, talán még középiskolában, vagy akár az általános iskolában kellene őket helyes útra terelni, amikor még nem gondolkodnak sarkosan, amikor még nem hat rájuk az ostobaság…