Az elnök embere

.

Megalakult a harmadik Orbán-kormány és vele együtt a Miniszterelnökség is, amely tulajdonképpen fekete lyukként magába szívta mindazokat a területeket, ahol Orbán Viktor nagyot akar alkotni. Gyanús, hogy a "kormányon belüli kormány" egyfajta miniszterelnöki gyakorlópálya Lázár Jánosnak, aki Orbán Viktor köztársasági elnöknek készíti elő az utat.

A június 6-i szimbolikusnak is mondható bejelentésen túl, amely szerint a Miniszterelnökség a Sándor-palotába fog költözni, Orbán Viktor kézzelfogható (és írásos) jelét adta annak, hogy komoly tervei vannak a magyar politikával és közjogi berendezkedéssel.

Megjelent ugyanis a Magyar Közlönyben a harmadik Orbán-kormány tagjainak feladat- és hatásköri leírása, amit a minisztériumok statútumának hívunk. Ez a kormányrendelet szabályozza azt, hogy egy-egy minisztériumnak "meddig ér a takarója", milyen tevékenységeket lát el, másként szólva, mit vár el a minisztertől és munkatársaitól Orbán Viktor. Amint láthatjuk, Lázár Jánostól igen sokat: a miniszterelnökséget vezető miniszter felelős a kormányzati tevékenység összehangolásától, a közigazgatás-szervezésén, az európai uniós források felhasználásán, a közbeszerzéseken és a polgári hírszerzési tevékenység irányításán át, a társadalompolitika összehangolásáig, amit folytathatunk az agrár-vidékfejlesztéssel és még számtalan fontos területtel, amelyeket máshol - és korábban nyálunk is - önálló minisztériumhoz integráltak.

A feladatkörében és ennek következtében személyi állományában is felduzzasztott Miniszterelnökség állam lesz tehát az államban, illetve kormány a kormányban. S ennek a "kormánynak" bizony - a most a média megkülönböztetett figyelmét "élvező" - Lázár János lesz a "miniszterelnöke".

Valóban felmerülhet a kérdés, hogy mi végre? Miért van szükség ilyen fokú centralizációra? Úgy látom, hogy Orbán Viktornak a fenntarthatónak bizonyult kétharmad meghozta a kedvét ahhoz (pontosabban mindig is ez volt a célja), hogy "nyomot hagyjon" a magyar politikában és a magyar társadalmon. Lázár ugyanis azokat a kulcsterületeket kapta meg, amelyek az elkövetkezendő időkben is óriási hatást gyakorolnak majd a magyar társdalomra. Gondoljunk az agrárkérdésre, közbeszerzésekre, uniós forrásokra, és persze az egész politika alakulására. Emellett ő felelős a kormányzati koordinációért és a kormány általános politikája megvalósításának stratégiai irányáért (milyen szép!) is. Vagyis nélküle semmi sem történhet a kormányzaton belül, mindenről tud és a "Főnök" akaratát képviseli majd a kormányon belül és azon kívül is.

Mindezek - plusz a startra kész és meglehetősen szervilis kétharmad - felvetik bennem azt a borongós gondolatot, hogy korántsem ért még véget a közjogi átalakítások korszaka. Az alkotó csak időlegesen pihent és gépen még meg kell majd húzni egy-két csavart. Mivel Orbán Viktor egyszerre kezdte centralizálni (még az eddigieknél is jobban) a hatalmat és a legfontosabb területeket, plusz ezzel párhuzamosan távolítja is magától a napi politikai ütközeteket, amelyek megvívását a kiszemelt jobb kezére bízza, ezért felvetődik az a jól ismert forgatókönyv: talán egy lehetséges köztársasági elnöki szerepre készülődik?

Ha ez így lenne, akkor a Lázár kontra civilek, plusz az egész sajtó nyilvánosság ügyének lehet egy olyan olvasta is, hogy Orbán Viktor most próbálgatja Lázár politikai tehetségét és egy esetleges miniszterelnöki szerepre való alkalmasságát. Hiszen Lázár egyik legfontosabb küldetése az lesz a jövőben, hogy egyfajta "közéleti testőrként" minden Orbán Viktornak szánt politikai "golyó" elé odavesse magát. Erre tett már finom utalást a miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy minden Lázár elleni támadást ellene irányuló támadásként kell felfogni. Ha pedig ez így lesz, akkor Orbán Viktor, aki egy egész nemzet által (ugye három harmad!) elfogadott államférfi akar lenni, foglalkozhat majd azzal, amit mindig is szeretett volna: beírni magát a nemzet történelemkönyveibe.

Az "elnök emberének" tehát az a feladata, hogy Orbánnak biztosítsa az államférfivá válás körülményeit. Fenn áll a lehetősége annak, hogy tévedek (bár úgy lenne), de őszintén szólva kétlem, hogy mindezt ne gondolta volna végig a miniszterelnök és stábja. A politikai és közjogi lehetőség pedig adott a megvalósításhoz.

Szerző

Brutálisan abszurd világ

Lendületben vannak a határon túli magyar teátrumok, az Opera Ultima végső elkeseredést szellemesen, és lenyűgöző látványvilággal megfogalmazó újvidéki előadása a legjobb produkciónak bizonyult, és színészi díjakat érdemelt, tervezői babért ugyancsak aratott az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón. Bocsárdi László elementáris sepsiszentgyörgyi Hamlet verziója pedig a legjobb rendezésnek minősült Romániában.

A legjobb előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház Viktor, avagy a gyermekuralom című produkciója lett egész Románia-szerte, ami tekintve a román színjátszás igen magas színvonalát, meglehetős büszkeséggel tölthet el bennünket. És miközben a délvidéki magyar színjátszás felől erőteljes vészjelek érkeznek, mind Újvidéken, mind Szabadkán olyan, a mieinkre emlékeztető igazgatóváltás történt, ami miatt sokan veszélyeztetve látják az eddigi nívót, szabad, kreatív szellemiséget, az erdélyi színjátszás egy része meglehetősen jó formában van.

Amit mutat a marosvásárhelyi műhely megerősödése, idén is beválogatták a POSZT-ra az Alkésztiszt, két éve pedig a Bányavirág elhozta a fődíjat, és tavaly a Bányavakság is kapott színészi elismerést. Hogy a Bocsárdi László által színre vitt, sepsiszentgyörgyi, a Gyulai Várszínházzal közösen bemutatott Hamlet, és a most a Vígszínházban vendégszerepelt Viktor, avagy a gyermekuralom nem jutott el a POSZT-ra, az nem a produkciókat, hanem a hazai, több okból eltorzult értékrendet minősíti. De örüljünk, hogy most láthattuk a remek kolozsvári produkciót.

Roger Vitrac 1928-ban bemutatott, de 1909-ben játszódó, szűrrealitásba hajló darabja kaján és elkeseredett polgárpukkasztás. Éppen azt dörgöli az orrunk alá, sőt mondhatnánk, hogy amiatt köp képen bennünket, mert úgy érzi, hamis az egész világ értékrendje, hazugságokon, önáltatáson, mások hülyítésén alapszik a polgári lét. A szerző nem kímél senkit és semmit, vaskos humorral, éles szemmel, és megrendíthetetlen kiábrándultsággal vesz górcső alá mindent. Bátran alkalmaz harsány elemeket, tobzódik a teatralitásban, monumentális, kegyetlen bohóctréfává duzzasztja a ridegen elfajzott világ leképezését, amiben már bármi csak nézőpont kérdése, pokolian relatívvá válnak a dolgok, megszűnnek a kapaszkodók, nincs támaszul szolgáló értékrend.

Rögtön a produkció elején dühében, és "játszásiból" is, no meg azért, mert tisztában van vele, hogy bűntetlenül megteheti, a 9 éves, de 180 centis, pocakot eresztett Viktor, élvezettel földhöz csap egy értékes vázát a családi szalonban. És kérkedő magabiztossággal közli, hogy az ott ácsorgó cselédlányra keni ezt, hiszen neki sokkal inkább hisznek majd, mint a megrökönyödött alkalmazottnak, bizonyíték pedig úgysincs. Röhejes ez a jelenet, de van benne valami dermesztő is. Hiszen rögtön utal arra, hogy mennyire elferdíthető a valóság, mennyire elfedheti a látszat, a szemenszedett hazugság az egyértelmű igazságot is. És hát röhejes Viktor látványa, kantáros rövidnadrágjával megszeppenten is akaratos, szeszélyes lényével olyan, mint egy óriáscsecsemő. Különben valószínűleg nem véletlen, hogy Déry Tibor a darab keletkezési időpontjával csaknem egybeesően írta meg Az óriáscsecsemő című abszurdját.

A századelő meglepőnek, és ezért már-már felfoghatatlannak számító technikai újításai, a rohamos társadalmi változások, és a tán ezek ellenhatásaként is jelentkező szexuális szabadosság végképp összezavarta az embereket. Máig tipikussá váltak a felnőni képtelen gyerekek, és az örökössé gyerekesnek megmaradó, szemellenzős felnőttek. Ezt a totális összezavarodottságot, a társadalom által is generált magánéleti tébolyt, ami törvényszerűen hatalmaskodással is jár, érzékelteti bravúrosan Vitrac darabja, és játssza talentumosan, markáns erőteljességgel a kolozsvári teátrum, a nemzetközi hírű Silviu Purcarete ragyogó rendezésében. Aki egyáltalán nem először dolgozott a társulattal, és a közös munka most is elsőrangú, olykor egyenesen revelatív eredményre vezetett. Nyilvánvalóan azért is, mert adott egy abszolút összeforrott, nagyszerű egyéniségekből álló társulat.

Dimény Áron Viktor alakítása a mulyaságot elegyíti erőszakossággal, az ostobaságot a rafinált eszességgel, röhejes és rémisztő egyszerre, és ezzel éppen arról az örökös ellentmondásosságról beszél, ami a darab alapproblémája. Bogdán Zsolt a kótyagos, szorongó, de máskor meg fenemód magabiztos apja, aki rendszeresen csalja a feleségét az ő barátnőjével. Kató Emőke az állandóan zizegő, kajla, sértődékeny feleség. Vindis Andrea a szépasszony, szexre éhes barátnő, rendszeres ingert érez arra, hogy felpofozza a lányát. Szűcs Ervin a nem ok nélkül dúvad férje. Albert Csilla hatéves, frusztrált, csecsemőpózba összekuporodó, rémülten figyelő, már szintén, mint Viktor, szexuális ingerekkel rendelkező, fura csemeteként frenetikus. Varga Csilla a végül ebből a tébolydából távozó cselédlány, aki kívül is és belül is van, ezen a nagyon is mai kocsmán.

Bíró József ziccerként, vásári bábfigura alakjában adja a bármiféle felelősségteljes katonai szolgálatra ránézésre is alkalmatlan tábornokot. Molnár Levente férfi és női szerepben egyaránt parádézik, jelezve, hogy a nemek is akár összemosódnak. Kézdi Imola a kimondottan kívülről érkező, elegáns, rendszeresen szellentő asszony, aki ellenállhatatlan vágyakat generál a gyerekekben. Dragos Buhagiar lidérces zártságot sugalló szalonja, karikaturisztikus jelmezei jelentősen hozzájárulnak az előadás méltán kiugró sikeréhez.

Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című közismert regénye is a felbolydult világról szól, ugyancsak a kolozsváriak előadásában. Arról, hogy egy kisembernek mit kell átélnie, mi mindennel kell foglalkoznia, milyen hatalmi őrületekkel kell szembenéznie ahhoz, hogy egyáltalán létezni tudjon. És mennyire kikerülhetetlen a hatalommal való kollaboráció ehhez, lehetséges-e emelt fővel az ellenállás, és milyen következményei lehetnek. Bogdán Zsolt a pikolófiú, aki megöregedve, módossá válva visszapergeti az idő fonalát.

A cselekményt a rendező, a prágai Nemzeti Színház neves igazgatója, aki már a Pesti Színházban, és a Vígben is dolgozott, Michal Docekal az Hotel Európába helyezte, amit jókora transzparens hirdet. Vagyis igencsak egyértelműen Európáról szól a mese, a háború előtti hideg szelekről, a fasizmus iszonyatáról, a kommunizmus barbárságáról, sok tekintetben ennek a földrésznek és az általa képviselt értékrendnek megint csak a széteséséről. Docekal nagy társulati létszámmal, mozgásszínházi elemek garmadájával, beszédes csoportképekkel, rafinált világítással, gyakran ötletek seregével operál. A produkció mégsem válik gyomorszorítóvá, inkább artisztikus, mint ütősen fájdalmas. Györgyjakab Enikő hitelesen játszik el egy német lányt, aki totálisan bedől a módszeresen sulykolt, pusztító fasiszta ideológiának, Kató Enikő olyan énekesnőt ad, akinek rálátása van a történésekre, de így kívül is marad ezeken.

Túl könnyed, túl szórakoztató a produkció ahhoz, hogy mennyire brutálisan életbevágó dolgokról beszél.

Szerző

Pompás malaccsülök turistacsoportokkal

Publikálás dátuma
2014.06.21. 08:23
FORRÁS: BORLABOR ÉTTEREM

Az ember simán elmegy a BorLabor Étterem mellett, amely egy harsány söröző, és a visszafogottabb, de mutatósan kivilágított Sercli között helyezkedik el. Keskeny lépcsőn kell lefelé menni a pincébe, nem is gondolnánk, hogy ott jókora vendéglő tanyázik, a patinás bérház alatt. Hangulatos pedig, van benne csipetnyi retro, miközben a nyers téglafalak, az üveglopókból leleményesen összeállított, fölöttébb mutatós csillár, a zárt és nyitott hordókból, bennük borosüvegekből kialakított, domináns kompozíció, inkább modern hatást kelt. A borokhoz kihozott, múzeumba illő, nosztalgikus szódásüvegek pedig megint csak a múltba vezetnek vissza. A pincérek öltözéke is régivágású, fekete szövetnadrág, rövid ujjú, fehér ing, közel se divatos szabásban és anyagokból, harminc-negyven évvel ezelőtt is így nézett ki nálunk a pincérek többsége.

Fekete Ernő séf kezdetektől itt dolgozik, minket a másik séf, Gyimesi Tamás mesterszakács kalauzol, aki három és fél éve van itt, főzött meglehetősen elegáns hotelokban, és emellett volt, és van egy szenvedélye: imád bográcsos ételeket szabadban készíteni. Jó néhány esztendővel ezelőtt, Kapolcson, a Művészetek Völgyében találkoztunk, ahol megdumált, hogy érdemes kakashere pörköltet ennem, pedig, ha valamiről, akkor arról, azt gondoltam, hogy soha nem fogom a számba venni. És igaza lett, azóta meglehetősen szeretem. Persze ehhez az is kellett, hogy az ő bográcsából kóstoljam először.

Bevezetőként lágy libamáj terrine szolgál, füge darabkákkal, rukkolával, vannak bizony közte kissé fonnyadt levelek is, ám kedves figyelmesség a rukkola csíra. Az viszont kevésbé kedves, hogy amikor megkérdezzük a pincért, pontosan mit is tett az asztalunkra, az a válasz: ezt nem tudja. Ilyet felszolgáló soha nem mondhat. Kicsit javít a helyzeten, hogy visszasiet a konyhába, és megkérdezi. Pirítóst kapunk az előételhez, más típusú kenyeret egyáltalán nem hoznak, ami arra enged következtetni, hogy dicsekvésre való házikenyér, vagy spéci péktől hozott portéka nincs. A lazac krémlevesnek nincs szép, vörös színe, ránézésre nem kapásból ínycsiklandozó, az íze sem különösen meggyőző, tán lehetnének benne füstölt haldarabkák. De van benne viszont juhtúrós galuska, ami kimondottan finom.

Közben több csoport is érkezik, a pincérek igencsak nekilódulva, sietve kezdik kihordani csoportonként ugyanazokat a fogásokat. Mi ropogós és ugyanakkor omlós, pirospozsgás, belül lefegyverzően fehér malaccsülköt kapunk, tepsiben sült, markánsan fűszerezett burgonyával, és házi, vagy házias jellegű ugyancsak megnyerő savanyúságokkal, aminek hatását tovább fokozza a beleaprított fokhagyma. Ez aznapi vacsoránk csúcsa, tökéletes a maga nemében. Jelzi, hogy itt a csárdajellegű fogásoknak akár több helye is lehetne. A csülökkel szinte felveszi a versenyt a sertés szűzérme, igazi, finom színhús, gondos elkészítésben. A hozzáadott rókagomba ragú tovább fokozza a hatást.

De mivel még tudjuk mi áll előttünk, nem merünk mindent megenni, és ezt evőeszközeink megfelelő formációba való állításával félreérthetetlenül jelezzük is. Ennek ellenére több mint negyedóra hosszat az asztalon maradnak az ételmaradékos tányérjaink, bár többször elmennek mellettünk a pincérek. A szarvasból készült vadpörköltre egyáltalán nincs panasz, a velejáró krumpli fánk viszont sápatag, és túl tömör, könnyedebbnek kellene lennie. A bélszínjavát, alig megsütve, véresen kérjük, de egyáltalán nem így érkezik. Tán azért se merték éppen, hogy csak megsütve hozni, mert az igencsak sokféle minőségű bélszínek között ez nyilvánvalóan nem tartozott a jobbak közé. A vele járó vargányás tojáslepény, sült hagymával viszont önálló ételként is megállná a helyét.

Az pedig már döntés és árképzés kérdése, hogy valahol mondjuk belga csokiból, vagy kakaóporból készül a parfait. Ezúttal az utóbbi esetről volt szó. A csoportok és az egyéni étkezők keverése igencsak plusz terheket ró a konyhára, amin eléggé nehéz lehet úrrá lenni, de minden bizonnyal szükséges ahhoz, hogy talpon maradjon az étterem. Ez viszont, ahogy azt még egy olyan magas kategóriájú hely, mint amilyen a Gundel esetében is láthattuk, szükségszerű kompromisszumokkal jár. A BorLaborban feltehetően ezért vegyes a kép, alig elfogadható és kiváló ételek váltják egymást.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be, a séf kalauzolásával

Szerző