Az elnök embere

.

Megalakult a harmadik Orbán-kormány és vele együtt a Miniszterelnökség is, amely tulajdonképpen fekete lyukként magába szívta mindazokat a területeket, ahol Orbán Viktor nagyot akar alkotni. Gyanús, hogy a "kormányon belüli kormány" egyfajta miniszterelnöki gyakorlópálya Lázár Jánosnak, aki Orbán Viktor köztársasági elnöknek készíti elő az utat.

A június 6-i szimbolikusnak is mondható bejelentésen túl, amely szerint a Miniszterelnökség a Sándor-palotába fog költözni, Orbán Viktor kézzelfogható (és írásos) jelét adta annak, hogy komoly tervei vannak a magyar politikával és közjogi berendezkedéssel.

Megjelent ugyanis a Magyar Közlönyben a harmadik Orbán-kormány tagjainak feladat- és hatásköri leírása, amit a minisztériumok statútumának hívunk. Ez a kormányrendelet szabályozza azt, hogy egy-egy minisztériumnak "meddig ér a takarója", milyen tevékenységeket lát el, másként szólva, mit vár el a minisztertől és munkatársaitól Orbán Viktor. Amint láthatjuk, Lázár Jánostól igen sokat: a miniszterelnökséget vezető miniszter felelős a kormányzati tevékenység összehangolásától, a közigazgatás-szervezésén, az európai uniós források felhasználásán, a közbeszerzéseken és a polgári hírszerzési tevékenység irányításán át, a társadalompolitika összehangolásáig, amit folytathatunk az agrár-vidékfejlesztéssel és még számtalan fontos területtel, amelyeket máshol - és korábban nyálunk is - önálló minisztériumhoz integráltak.

A feladatkörében és ennek következtében személyi állományában is felduzzasztott Miniszterelnökség állam lesz tehát az államban, illetve kormány a kormányban. S ennek a "kormánynak" bizony - a most a média megkülönböztetett figyelmét "élvező" - Lázár János lesz a "miniszterelnöke".

Valóban felmerülhet a kérdés, hogy mi végre? Miért van szükség ilyen fokú centralizációra? Úgy látom, hogy Orbán Viktornak a fenntarthatónak bizonyult kétharmad meghozta a kedvét ahhoz (pontosabban mindig is ez volt a célja), hogy "nyomot hagyjon" a magyar politikában és a magyar társadalmon. Lázár ugyanis azokat a kulcsterületeket kapta meg, amelyek az elkövetkezendő időkben is óriási hatást gyakorolnak majd a magyar társdalomra. Gondoljunk az agrárkérdésre, közbeszerzésekre, uniós forrásokra, és persze az egész politika alakulására. Emellett ő felelős a kormányzati koordinációért és a kormány általános politikája megvalósításának stratégiai irányáért (milyen szép!) is. Vagyis nélküle semmi sem történhet a kormányzaton belül, mindenről tud és a "Főnök" akaratát képviseli majd a kormányon belül és azon kívül is.

Mindezek - plusz a startra kész és meglehetősen szervilis kétharmad - felvetik bennem azt a borongós gondolatot, hogy korántsem ért még véget a közjogi átalakítások korszaka. Az alkotó csak időlegesen pihent és gépen még meg kell majd húzni egy-két csavart. Mivel Orbán Viktor egyszerre kezdte centralizálni (még az eddigieknél is jobban) a hatalmat és a legfontosabb területeket, plusz ezzel párhuzamosan távolítja is magától a napi politikai ütközeteket, amelyek megvívását a kiszemelt jobb kezére bízza, ezért felvetődik az a jól ismert forgatókönyv: talán egy lehetséges köztársasági elnöki szerepre készülődik?

Ha ez így lenne, akkor a Lázár kontra civilek, plusz az egész sajtó nyilvánosság ügyének lehet egy olyan olvasta is, hogy Orbán Viktor most próbálgatja Lázár politikai tehetségét és egy esetleges miniszterelnöki szerepre való alkalmasságát. Hiszen Lázár egyik legfontosabb küldetése az lesz a jövőben, hogy egyfajta "közéleti testőrként" minden Orbán Viktornak szánt politikai "golyó" elé odavesse magát. Erre tett már finom utalást a miniszterelnök, amikor azt mondta, hogy minden Lázár elleni támadást ellene irányuló támadásként kell felfogni. Ha pedig ez így lesz, akkor Orbán Viktor, aki egy egész nemzet által (ugye három harmad!) elfogadott államférfi akar lenni, foglalkozhat majd azzal, amit mindig is szeretett volna: beírni magát a nemzet történelemkönyveibe.

Az "elnök emberének" tehát az a feladata, hogy Orbánnak biztosítsa az államférfivá válás körülményeit. Fenn áll a lehetősége annak, hogy tévedek (bár úgy lenne), de őszintén szólva kétlem, hogy mindezt ne gondolta volna végig a miniszterelnök és stábja. A politikai és közjogi lehetőség pedig adott a megvalósításhoz.

Hargitai Miklós: Böjti szelek

Publikálás dátuma
2019.04.20 19:45
MARABU RAJZA
Abban az évben derült ki (később, visszaemlékezve majd így fogjuk mondani), amikor leégett a Notre Dame: Magyarország olyan keresztény ország, ahol a kormánypárt jászsági senki-helyettese azzal fejezi ki szeretetét cigány felebarátja iránt, hogy bezárja egy kazánba, és megfenyegeti, hogy alágyújt. Aztán amikor a média rákérdez, úgy hárítja el az érdeklődést: „böjtben nem nyilatkozom”.

A "lopakodó iszlám jele"?

A nagyböjti időszak nem ennyire válogatós: nemhogy egy megtévedt politikus bűnbánó nyilatkozata, de amint az látható volt, a párizsi főszékesegyház födémének porrá égése is belefér. Mi magunk - bár itt élünk közöttük -, nem tudhatjuk, hogy az Orbán-hit követői mennyire járatosak a keresztény szokásokban (nemrég az egyik hangadójuk a böjti lepellel letakart feszületet a lopakodó iszlám jelének vélte); talán a kedvükért, meg a szekuláris többség tájékoztatása végett is érdemes néhány alapvető tényt és összefüggést föleleveníteni.
Például azt, hogy állatkísérletekben az embert leggyakrabban helyettesítő patkányok életét egyetlen módon sikerült szignifikánsan meghosszabbítani: ha hetente egy napig nem adtak nekik enni. A böjtölés jótékony hatásai nagyjából azóta ismertek, mióta az emberi társadalom túllépett azon a fejlődési szinten, hogy az éhenhalás elkerülése végett folyamatosan gyűjtögetnie és táplálkoznia kelljen. Ez, hogy tovább merüljünk a szórakoztató embertanban, akkoriban lehetett, amikor rászoktunk a dögevésre. (A sokféle uralkodó elmélet egyike szerint a bolygót a trópusoktól távolodva benépesítő ember a hideg évszakot kezdetben, amíg meg nem tanult vadászni, nem tudta volna átvészelni a dögevés nélkül. Később az első zsákmányállatokat sem volt mivel tartósítani: addig faltak belőlük elődeink, amíg a gyomruk bírta, és utána ott emésztettek és koplaltak a csupaszra rágott csontok mellett, ugyanúgy, ahogyan az oroszlánok is teszik, egészen addig, amíg csak az éhség újra rá nem vette őket, hogy valami eledel után nézzenek).
A böjtölés vallásos gyökereit sincs okunk elhallgatni. A zsidó Mózes negyven napon át böjtölt, mielőtt kézhez kapta a kőtáblákat a törvényekkel. Amennyire ez utólag megállapítható, a parancsolatok szövegében nem szerepelt utalás a böjtölésre, viszont a görögöktől átvett ún. sarkalatos erények egyike, a mértékletesség nagyon is szoros kapcsolatban áll vele. Az Ószövetségben a böjt a gyász, a vezeklés és a megtérés külső jele volt; olyan engesztelő áldozat, amely az Isten kemény szívét is sokszor megenyhítette; egyetlen eset, Ninive megmenekülése a hívek szűkebb körén túl is sokaknak lehet ismerős. Hosszan böjtölt maga Jézus is, mielőtt megkezdte a kereszthalálig tartó tanítói szolgálatát, és a követői figyelmét is felhívta a böjtölésre a hegyi beszédben. Ugyanő ugyanott arra is kitért, hogy semmit sem ér az a böjt, ami a külsőségekben nyilvánul meg: akkor az igazi, ha senki nem tud róla. (Ezen a teszten a bevezetőben említett fideszes potentát sajnos elbukott: nem nyilatkozunk a médiának a böjtölésünkről, még annyit sem, hogy böjt idején nem nyilatkozunk.)

Bűnbánat és megtisztulás

A keresztény egyház már a kezdetekkor rákapott a böjtre. Egyfajta szimbólumba csomagolt szimbólumként kezelte, amelyben a Jézus távozásától a második eljöveteléig tartó időszaknak a szimbóluma a nagyböjt, azaz a húsvétot megelőző negyven napos böjtölés, ami arra emlékeztet, hogy bűnbánat és megtisztulás nélkül sosem fogjuk viszontlátni a megváltót. Az első keresztények még hetente két napon, szerdán és pénteken is böjtöltek, ebből a pénteki böjtnap máig él a katolikus vallásban. A mai értelemben vett nagyböjtöt a IV. század – körülbelül a kereszténység államvallássá válása – óta tartjuk, de ridegsége mára sokat enyhült: a szigorú böjt szabályai (18 és 60 éves kor között naponta háromszor szabad enni és egyszer jóllakni, a húsevés pedig tilos) már csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkoznak, illetve a hústilalom a közbenső péntekekre is. A böjti szezon szép hagyományai közé tartozik – szintén a gyász jeleként –, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (amit feketevasárnapnak is neveznek) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és az oltárképet a bűnbánat lila, vagy egyes vidékeken a halál fekete leplével takarják le. Meg az is, hogy nagycsütörtök napján „a harangok Rómába mennek”, vagyis az utolsó vacsorától a feltámadásig nincs harangzúgás és csengőszó a templomokban.
A böjti napok megritkulásáról már szót ejtettünk, de azt is érdemes egyszer végigkövetni, hogyan vált a tej, a sajt, a tojás, a hal, a hód (!) - merthogy pikkelyes a farka, tehát tulajdonképpen halnak számít –, hivatalosan jóváhagyott böjti eledellé. Szimbólum ez is: az emberi gyarlóságé. Az őskeresztények drasztikus böjtkúráitól a mai könnyített koplalásig hajló ív hasonlatos – mondjuk – ahhoz, ahogyan a puritán kormányzás akarásától és ígéretétől eljutottunk kormányfőt és a sógorokat-komákat nyugat-európai focimeccsek VIP-páholyába reptető magánrepülő-flottáig, meg a „magam is falusi fickó volnék” miniszterelnöktől a drága vő 50 milliós AMG Mercedeséig.

Lemondás és önmegtagadás

A politikát ezen a téren az különbözteti meg a vallástól, hogy az utóbbi rövidebb – nem ezeréves, hanem 4-8-12 esztendős – ciklusokban gondolkodik, és hogy a megtisztulás és a lemondás útján elérhető katarzis a politikában kivétel nélkül mindig megmarad ígéretnek, és az emberek mégis mindig elhiszik. Így haladunk egyik rendszertől, egyik kormánytól a másikig, az orrunkba fűzött ígéretekkel, és a hittel, hogy legközelebb másképp lesz – miközben folyton ugyanazokat a köröket futjuk.
Rémlik még, mik voltak a rendszerváltás nagy ígéretei? Hogy a gazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a sajtót, meg persze a vallást kiszabadítjuk a politikai függőségből, és hogy a hatalom nem az életünk epicentruma, hanem a szükséges, de periférikus, leginkább adminisztratív kelléke lesz csupán; függelék a felépítményen. És, sikerült? Tessék csak megnézni, hova jutottunk, hova juttattak (vissza) minket harminc év alatt. A Fidesz semmilyen módon nem függ a gazdaságtól, ellenben a gazdaság függ a Fidesztől. Az oktatásban, az egészségügyben, a sajtóban, és bármilyen fájdalmas, a vallásban is hasonló a helyzet: ugyanaz a természetellenes, fordított függőség, ami miatt az előző rendszert olyan fojtogatónak éreztük.
Hogy mi számít Istennek tetsző cselekedetnek, mi a valódi kereszténység, hogyan kell helyesen böjtölni akár, azt az új államvallás Orbán Viktor által fölkent papjai mondják meg; olyan emberek akik előbb sülnének bele a Boldogasszony anyánkba vagy a Stabat Materbe, mint a szovjet himnuszba. Közben épp a lényeg – a böjt, illetve tágabban értelmezve a keresztény élet lényege - vész oda. Merthogy az újszövetségi kereszténység a lemondásról, az önmegtagadásról szól: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Önként lemondani a földi javak halmozásáról, az uralkodás gesztusairól nagyon nehéz, de máskülönben úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akit Jézus megpróbált rábeszélni, hogy adja el mindenét, és az árát ossza szét a szegények között. „Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt” - így végződik a példázat, és nagyon sokszor ide konkludál a valóság is.
A lemondás/önmegtagadás a lakmuszpapír tévedhetetlenségével mutatja ki a valódi kereszténység jelenlétét: ahol nincs, ott hiába papolnak – mondjuk - kereszténydemokrata kormányzásról, az csak annyi, mint a szélbe szórt por. A keresztények éppen azért böjtölnek, hogy időről időre kénytelenek legyenek szembefordulni az emberi természettel (a saját, önzésre és a bűnös vágyak maradéktalan kielégítésére sarkalló természetükkel); hogy legalább évente egyszer emlékezzenek rá, miben is hisznek valójában.
Frissítve: 2019.04.20 20:26

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)