Terefere az osztrigával

Akár egy korai Pink Floyd-darab címe is lehetne, hiszen voltak a bandának pszichedelikus szakaszában fölöttébb elvont ötleteik a Fogj egy sztetoszkópot és sétálj-tól a Vigyázz azzal a fejszével, Eugene-ig. Jó helyen tapogatózunk: a Chit Chat With The Oyster ugyanis egy, a Pink Floyd-ról készült dokumentumfilm, amelyet Adrian Maben rendezett.

Maben neve ismerős lehet a Floyd-híveknek, hiszen az ő irányításával készült 1971-ben az a nevezetes pompei „koncertfilm”, amikor a zenekar a halott város amfiteátrumában játszott – természetesen élő közönség nélkül. Az „új”, egyórás dokumentumfilm nyersanyaga is ugyanebből az időszakból való. A rendező 1971 decemberében kereste fel a zenekart a párizsi Europa-Sonor stúdióban, ahol éppen a pompei felvételeket keverték és új darabokat próbáltak. Kivételesen jó hangulatban találta őket, őszintén, felszabadultan meséltek magukról, zenéjükről, miközben jóízűen falatozták az osztrigákat. „nem tudok olyan filmet, ahol ennyire oldottak, spontának és szellemesek lennének. A beszélgetésekből négy különböző egyéniség rajzolódott ki. A leglazább Roger Waters volt: a legostobább kérdésekre is igyekezett válaszolni és ezáltal egészen érdekes dolgokat mondott.”

Ez a derű egyáltalán nem volt jellemző a mindig is zárkózottnak tartott zenészekre, főleg nem Waters-re, aki valósággal embergyűlölő, mániás depressziós hírében állt, zenéinek megfelelően. Ezzel szemben abban az időben, amely pályafutásuk egyik csúcsa volt, a rendezőnek úgy tűnt, hogy nagyon erősen koncentrálnak a munkára, de azért nem veszik magukat túlságosan komolyan és nem látszott közöttük a feszültség legkisebb jele sem. Ehhez képest később Waters éveken át pereskedett zenésztársaival, David Gilmourral, Nick Masonnal és az azóta elhunyt Richard Wrighttal, hogy szétválásuk után ki jogosult a zenekar nevét viselni és a zenei örökséget tovább vinni.