Az új külügyminiszter a hét elején a Népszabadságnak adott interjúban vázolta elképzeléseit. Például azokat, amelyeket a maga szerepéről alakított ki; Navracsics Tibor úgy véli, a betöltendő posztra predesztinálja, hogy ő maga "nem tipikus szakpolitikus alkat", a Külügyminisztérium pedig "per definitionem" a generálpolitikusoknak kedvez. Ezzel ugyan nem értünk egyet; aligha véletlen, hogy az európai mezőnyben túlnyomórészt a külpolitikában jártas és lehetőleg tapasztalt személyiségekből lesznek miniszterek - de nézzük inkább a másik argumentumot, amit Navracsics alkalmassága alátámasztására felhoz. "Egy kicsit mindig is készültem erre a feladatra, hiszen közigazgatási és igazságügyi miniszterként is rendkívül hangsúlyos volt számomra a nemzetközi együttműködés".
Szó, mi szó, ez igaz. Navracsics a kormány képviseletében a lehetetlent vállalta Brüsszelben és Strasbourgban: úgy a Bizottság, mint az Európai Parlament előtt aggálytalanul menteni próbálta az alkotmányos normák magyarországi megcsúfolásának majd' valamennyi etapját. Hogy nem arathatott sikereket, azzal tisztában is volt. Politológiai és jogi ismeretei alapján pontosan tudta, miként hajtották végre - személyes segédletével - a jogállami garanciák lebontását; olyannyira, hogy ma már bízvást elmondhatjuk: az uniós tagsággal együtt járó demokratikus kritériumok többségének nem felelünk meg.
Erre a "rendkívül hangsúlyos nemzetközi együttműködésre" talán nem kellene oly büszkének lenni - persze Navracsics Tibor nyilván egészen másként látja kormánya és a saját viselkedését. Amikor például az interjú készítői lényegében azt firtatják, hogyan egyezteti össze sokat hangoztatott uniós elkötelezettségét a miniszterelnöknek azzal az emlékezetes kijelentésével, miszerint a brüsszeli bürokraták még egy vidéki kócerájt sem tudnának eligazgatni - hiszen a hangütés igencsak ellenséges -, akkor az újdonsült miniszter így felel: "Ez Európában rendre érzékelhető". És kifejti, hogy Európa hanyatlása "egy százéves gondolat, ami időről időre előkerül".
Nos, ez a válasz a nívótlan mellébeszélés iskolapéldája. Orbán Viktor ismételt gorombaságai ugyanis éppenséggel példa nélküliek Európában - legalábbis kormányfői szinten -, és semmi közük semmiféle százéves gondolathoz. Kivált a második világháború után megerősödő atlantista politika szótárába nem illenek hasonló durva kifejezések, nem is beszélve a legutóbbi évek integrációjáról, amely - egyébként Orbán folyamatosan ócsárló retorikájával ellentétben - a jelek szerint mégiscsak sikerrel kezelte a 2008-as pénzügyi válságot.
Ugyancsak jellemző, mit felel Navracsics arra a kérdésre, hogy a külpolitikában atlantistának vallja-e magát. " Én dunántúli vagyok", hangzik a szellemesnek vélt riposzt, majd kibontja, mit jelent számára "a regionális értelemben sokszínű" Nyugat-Magyarország - csak egyenes választ ne kelljen adnia. Ez a taktika végigvonul a beszélgetésen; a külügyminiszter azon igyekszik, hogy így vagy úgy megkerülje a lényeget. Ha arról kellene érdemlegeset mondania, hogy az Orbán-kormány milyen Európa-politikát kíván folytatni, akkor a "szakpolitikai profil kialakításának" restanciáját említi - ami enyhén szólva szégyentelen. Minthogy Magyarország egyelőre még az általa elfogadott jogelveknek, sőt, uniós bírósági ítéleteknek sem tesz eleget, viszont természetes járandóságának tekinti az évről-évre bezsebelt tetemes támogatásokat. Ha tehát Európa-politikáról esik szó, a kormánynak legelőbb a kölcsönös kötelezettségteljesítés kultúráját kellene preferálnia.
Navracsics erről egyébként igen érzékenyen tud nyilatkozni, feltéve, hogy másokon kérheti számon. Jean-Claude Juncker uniós bizottsági elnök-jelölését az Európai Parlament részéről azért tekinti ellentétesnek a lisszaboni szerződéssel - miként maga Orbán is -, mert szerinte ezt a döntést az Európai Tanácsnak, vagyis a kormányfők testületének kell meghoznia. Csakhogy ezt senki nem vitatja - ugyanakkor az EP meghatározó frakciói szintén elvárhatják a Tanácstól szavazásuk eredményének szentesítését. Feltéve, hogy a kormányfők számára is fontos az európai képviselők legitimációjának megerősítése. De nyilvánvaló, hogy Orbánnak és Navracsicsnak ez a legkevésbé sem áll szándékában - hiszen a strasbourgi plénumon szokták rajtuk számon kérni a magyarországi demokrácia deficitjét.
Nem mellesleg persze Junckerrel is bajuk van: ez a régivágású konzervatív kevés empátiát mutat az "unortodox" rezsim iránt. Mégis a luxemburgi exminiszterelnök a legesélyesebb befutó; az interjú során pedig felvetődik a kérdés, végtére milyen szerepet vállalt Orbán ebben a játszmában. Navracsics eredeti értelmezése szerint Orbán "az egyik legaktívabb vitatkozó" az unió kormányfői között, és ezért "kissé viccesen" megállapítja, hogy sikerült elérnünk az ezeréves álmot: Európában végre mindenki odafigyel, ha egy magyar politikus megszólal.
De mennyire! És megvan róla a véleményük is. Elég olvasni a világsajtót - nem vicc!