Jó fél hónapja, hogy Németh Péter cimborám, (ugye nevezhetlek annak), köszöntésként a kezembe adott egy kis dobozkát. Kinyitottam, abban az életkorban, amikor az ember amúgy is hajlamos az érzelgősségre, elfogott a boldog nosztalgia. Plakett volt benne, a Vörös kalapácsos embert ábrázolta.
Ifjúságomat idézte föl, azt a napot, amelyen 1947 augusztusában friss férjként, de még inkább süvölvény újságíróként, beléptem a Conti utcai házba. A szerény, legendás épületbe, amelyben akkor a világháború után, ismét a Népszava készült.
Nem szépítem, nem a patinás lapnak lettem a gyakornoka, csupán kis testvéröccsének, a Kossuth Népének. Szocdem újságnak. De ismertem a Népszava múltját, részint a tojásból éppen kibújt olvasóként, részint kicsit családi alapon is. Anyósomnak, második anyámnak, mozgalmi szinten is jó barátnője volt Koronya Jolán, Mónus Illésnek, a Népszava mártír, meggyilkolt főszerkesztőjének az özvegye.
E gyönyörű emlékeket természetesen az ébreszti föl, hogy nem váratlanul, mégis agyoncsapásként ért bennünket a hír, meglehet talán napok kérdése, és ez a patinás újság eltűnhet. Gazdasági gondok miatt, de mindenekelőtt politikai bosszúból, az új és pökhendi politikai hatalom nem tűri el a kritikus hangot, és ravaszul, a hirdetési bevételek elcsenésével húzza ki lábunk alól a talajt.
Nem első ízben történik meg az újság hajszolt históriájában, a módszer változott, de mindig politikai háttérrel. 1944 márciusában minden kozmetikázó legendával szemben, Horthy támogatására jöttek be a nácik, szocdem lapnak nem volt helye. Esztendőkkel később, sunyi döntéssel, Rákosi Mátyás politikai napilapból szakszervezeti közlönnyé változtatta, élt, inkább vánszorgott tovább, de félholtan. Útban volt, és ott is maradt.
És most, ugyancsak gonosz szándékú politikai erő igyekszik belénk fojtani a szuszt, olyan kicsinyes megfontolásból, hogy néhány tízezer ragaszkodó olvasóhoz se juthasson el a bíráló szó, miközben a hatalmi Molochok bekebelezték a sajtó java részét, az ő "igéket" fújja hajnaltól másnap pirkatadig az uniformizált rádió és televízió, a miniszterelnök házi eszközének tekinti a hullámhosszokat.
Nosztalgia persze, de ébreszti a szép emlékeket. Néhány hónapig csupán, de egy épületben dolgozhattam azokkal a túlélőkkel, akik a hőskor tanúi voltak. Hárs Laci bácsi, a költő, meseíró, még Kéthly Anna és Peyer Károly lapjának kulturális krónikása vett föl a Kossuth Népéhez, vizsgáztatott a magyar irodalomból, a nyomdai szerkesztésbe, a Népszava korábbi belpolitikusa, Pikai Pista vezetett be.
Újabb nosztalgia emlék: most, azon a június közepi barátságos szerda délelőttön, amnikor ajándékként megkaptam a Vöröskalapácsos embert, délután a magyarországi frankofon újságírók köszöntöttek, az UPF baráti összejövetelén, a budapesti Francia Intézettől, a hajdani Aurélien Sauvageot professzornak, "Sóvágónak", a jeles magyar-francia szótár megteremtőjének az emlékiratait kaptam meg.
Hogyan kerül a csizma az asztalra? - kérdezhetnénk Illyés Gyula hajdani kötetének a címével, a Népszava életmentő tusájával párhuzamba állítva. Arról ír ugyanis, hogyan ismerkedett meg ifjú gall értelmiségiként az 1920-as évek vége táján Horthy Miklós lovas tengernagy "ébredő" Magyarországával.
Barátként érkezett, az is maradt hosszú évtizedeken át, de már akkor meghökkentőek voltak számára az ismerkedés élményei. Annak a Horthy Magyarországnak a torz világával találkozott, amelyet manapság kormányzati politika támaszt föl, egyebek között a Szabadság téri alantas "emlékmű" szándékával. Az újonnan érkezett csodálkozva nézett körül. Zsigereiben az 1789-es forradalom eszméit hozta magával ez a citoyen, de nem a Marseillaise-t elfogultan harsogó, hanem a demokráciát meggyőződéssel hivő. Döbbenten észlelelte, hogy a "fehér rendszer" urai milyen vakok és süketek. Még a tanultak is, köztük a csakugyan művelt arisztokrata tudós, mint amilyen Teleki Pál gróf is volt, a kérkedő dzsentrik, a parasztnyúzó földesurak, milyen gonoszsággal teszik tönkre ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet.
Nos, Sauvageot professzor lenyűgöző emlékirata, igaz szóval, indulattal idézi föl annak a torz rezsimnek a hétköznapjait, amelyeket most igyekeznek dicső színben fölidézni. És üde fölfedezéssel iparkodik megismerni azt a másik Magyarországot, amelyben szellemi rokonságra lelt, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Gyergyai Albert, Benedek Marcell világát, illeszkedik bele otthonosan, rajong Ady Endréért.
És küzd, amennyire erejéből telik, őszinte rokonszenvvel, az általa is igazságtalannak tartott trianoni csonkítás ellen, de nem olyan szűkkeblűen és ostobán, ahogyan manapság is cselekszik a makacs reminiszcencia-ébresztők.
Aligha véletlen, hogy az ELTE Eötvös József Kollégiuma és a budapesti Francia Intézet mostanában támasztotta föl ezt a remek Sauvageot kötetet, ezt a - torz kifejezéssel jellemezve - "véresen időszerű" írást. Franciául jelent meg, pedig van magyar fordítása is, jó volna azt is terjeszteni. Olyan szellemi rokontól, aki nem csak elsajátította ezt az általa is gyönyörűnek tartott magyar nyelvet, hanem művésze is volt. Nagyon hasznos volna átnyújtani korunk talán kevésbé tájékozott ifjúságának. Tanulság gyanánt.
Személyes élmények ezek, talán kicsit elfogultak, különösen napjainkban, a Népszava újabb megfojtási kísérletének idején.
