A keresztény szellemiségű politikáról

Mint előző heti számunkban kifejtettük: a közhiedelemmel ellentétben Nyugat-Európában azok a pártok, amelyek nevükben a keresztény jelzőt viselik, nem kifejezetten a vallásukat gyakorló és nem is feltétlenül a vallásos emberek pártjai. A félreértéshez hazánkban a KDNP idejétmúlt politikai tevékenysége is nagyban hozzájárul: gyakorta az egyházak érdekvédelmi szervezetének mutatkozik, önállóságát nemcsak a koalíciós partnerrel, hanem az egyházakkal szemben is föladva. Mintegy a történelmi egyházak pártjaként értelmezi önmagát.

A kormánykoalíció propagandisztikus államadósság-csökkentő - és azóta már tényszerű adatok alapján meg is bukott - lózungjaihoz való idomulás az egyházi és a világi hatalom szövetségre lépésének látszatát erősíti, amely - miként a történelem számtalanszor tanúsítja -, nem a szegények érdekében, hanem annak ellenére történik, mintegy igazolva Marx megsemmisítő bírálatát, amely szerint a vallási tekintély az emberek igazságérzetét köti béklyóba.

Küldetés a megbékélésért

Az egyház és az állam korántsem csak az államadósság-csökkentő akcióban tetten érhető összefonódása a kormánykoalíció pártjait arra hangolja, hogy maguk is viszontszolgálattal kedvezzenek azoknak az egyházaknak és vallási felekezeteknek, amelyek társadalmi küldetésüket félreértve elvtelenül szolgálják a regnáló államhatalmat.

Ez a gyakorlat teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a II. Vatikáni Zsinat tanítását, a Gaudium et spes kezdetű, az egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúció alapelvét, amely szerint "nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki - különösen a pluralista társadalmakban - a politikai közösség és az egyház viszonyáról. Legyen továbbá világos a különbség aközött, amit a keresztények, akár egyénenként, akár csoportot képezve, mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, és aközött, amit lelkipászoraikkal együtt az egyház nevében cselekszenek. Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel" (nr. 76.)".

Márpedig hazánkban - különösképpen a kormánykoalíció pártjainak választási kampányában aktívan szerepet vállaló papok és lelkészek magatartása révén -, a két szféra igencsak elegyedik. Ennek következtében viszont elhalványul az egyház szociális tanításának lényegi vonása, a mindenkori pártpolitikától független és a társadalmi megbékélés iránti feltétlen elkötelezettség, és a minden jóakaratú emberrel szemben megnyilvánuló lelkiismeretébresztő szerepének hitelessége is. S itt érdemes ismét a zsinati dokumentumot idézni:

"A tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy éppen vallási kérdésekben másként vélekednek, vagy más magatartást tanúsítanak, mint mi. Ha nagyobb emberséggel és szeretettel igyekszünk gondolatviláguk mélyére hatolni, könnyebben kezdhetjük el velük a kérdések megbeszélését" (nr.28). "Olyan párbeszédre vágyódunk, amelyet - a kellő okosságon kívül - csakis az igazság szeretete vezérel. E vágyakozásunk senkit sem mellőz, tehát azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de azok Teremtőjét nem ismerik el, azokat sem, akik ellenfelei az egyháznak és különféle módon támadják" (nr. 92.).

Baloldal a pokolba?

A párbeszédre való készség nyomtalanul eltűnt hazai közéletünkből. Sőt, korábban egy országos civil szervezetet vezető pap részéről még olyan megnyilatkozás is elhangzott, amely a végítéletről szóló evangéliumi tanítást úgy értelmezte, hogy az - mivel ott a kárhozottak a bal oldalra kerülnek -, a politikai életre vonatkozó iránymutatást tartalmaz. Vagyis a baloldaliak a pokolra, a jobboldali politikusok viszont a mennyekbe fognak kerülni.

Tévedni persze mindenki tévedhet, s olykor minden elővigyázatosság ellenére még ostobaságok is kiszaladnak a szánkon, ennél nagyobb baj azonban, hogy egyházi részről semmiféle helyreigazítás sem hangzott el. S ahogy az egyházi vezetés, úgy a keresztény-keresztyén közvélemény is hallgatólagosan tudomásul vette a kinyilatkoztatásnak ezt az enyhén szólva oktalan és káros értelmezését. Ilyen és ehhez hasonló álláspontok vezetnek el az indulatoktól túlfűtött közállapotunkhoz, amely a vallási és politikai fanatizmus termőtalajául szolgál, s az olyannyira szükséges nemzeti megbékélés gondolatát a megvalósíthatatlan utópiák világába száműzi.

Hazánk politikai-világnézeti megosztottságához nagyban hozzájárultak a Horn-kormányt követő időszakban a bal-liberális pártok is, amelyek vagy elutasítással fogadták az egyházak és vallási felekezetek társadalmi szerepét vagy tudomást sem vettek róla. Jogos igényeiket sokszor minden megfontolás nélkül lesöpörték. Azon lehet vitatkozni, hogy ez az elutasító vagy semleges magatartás a kialakult helyzet oka avagy a következménye, de ennél sokkal fontosabb a félreérthető és félremagyarázható állapot felszámolásának immár elodázhatatlan kötelezettsége, amely az egyházakra és politikai pártokra egyaránt vonatkozik.

Minden résztvevőnek be kell látnia, hogy a sérelmek emlegetése és a felelősség áthárítása sehová sem vezet. A társadalmi megbékélés feladatának közös kötelességvállalása nélkül továbbra is hamis látszatok és feloldhatatlan ellentétek fogják uralni a magyar politikai élet egészét, utat nyitva azoknak a szélsőséges politikai erőknek, amelyek létjogosultságukat és népszerűségüket a virulens ellentéteknek köszönhetik s azok elmélyítésében érdekeltek.

Jog a méltósághoz

A társadalmi megbékélést szolgáló pábeszéd kezdeményezésében a szociális enciklikák útmutatása szerint pótolhatatlan szerep hárul az egyházakra és vallási felekezetekre. Pártpolitikai elfogultságuktól mentes küldetésük és értékrendjük tapintatos, a tőlük eltérő, sőt, az azzal ellentétes véleményt is tolerálni képes magatartásuk a záloga annak, hogy az erőfeszítés minden jóakaratú ember javára szolgálva sikerrel járjon.

Ez utóbbi kapcsán idéznünk kell Gottfried Mehnert könyvét (Protestánsok a kereszténydemokráciában, Barankovics Alapítvány, Bp. 1993.), amely a németországi CDU/CSU politikai karakterének kialakításában döntő szerepet játszó evangélikus-protestáns munkacsoport lelkiismeretet mozdító kérdését idézi: "Van-e jogom ahhoz, hogy törvény segítségével valakit megakadályozzunk abban, hogy vétkezzék, amikor ez a másik ember a maga cselekedetét egyáltalán nem tekinti jogtalanságnak?" (86. o.) A felvetett kérdés a keresztény-keresztyén egyházakat óvatosságra inti, amikor igazságaik tudatában kikezdhetetlen meggyőződéssel nyilatkoznak. Vigyázniuk kell arra, hogy álláspontjukat senki se érezhesse a szabad döntés korlátozásának.

Erre már a II. Vatikáni Zsinat is figyelmeztett, mégpedig a minden embert megillető személyi méltóság és szabadság tiszteletben tartásának követelménye alapján: "Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé...Az ember méltósága...megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer" (Gaudium et spes, nr. 17.).

A Centesimus annus pedig ennek szöges ellentétére, a fanatizmus és a fundamentalizmus veszélyére hívja fel a figyelmet: "ezek ugyanis tudományosnak vagy vallásosnak tűnő ideológia címén feljogosítva érzik magukat, hogy az igazságról és a jóról alkotott felfogásukat másokra is rákényszerítsék" (nr. 46.). Ha ezt a mindig kísértő hibát az egyházaknak és vallási felekezeteknek sikerül elkerülniük, akkor minden felelősen gondolkodó politikusnak és polgárnak, világnézeti hovatartozás nélkül a társadalom egészének jó szolgálatot tehetnek és betölthetik az evangélium erkölcsi alapjaira épülő társadalmi küldetésüket.

Igazság a béke alapja

De ne legyünk naívak! A békéltető üzenet csak a jóakaratú embereknek szól. Azok a politikai szervezetek, amelyek létüket az ellentétek kiélezésének köszönhetik, aligha lesznek ebben partnerek. És a totalitarizmus irányába elmozduló kormánykoalíció önhittsége is gátat szab a társadalmi megbékélés munkálásának. Ezért aztán - ha az egyház valóban meg akar felelni a saját maga által hirdetett szociális igazságosság követelményének, akkor - korábbi kedvezményezetteinek komoly kritikusává kell válnia. Hiszen nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Magyarországon szó szerint az történik, amit a Gaudium et spes kifogásol: "A demokratikus rendszerek válságának tünetei...olykor azt mutatják, hogy az ember elveszítette azt a képességét, hogy döntéseit a közjónak megfelelően hozza.

A társadalom részéről jelentkező követeléseket pedig nem mindig a jogszerűség és az erkölcs kritériumai szerint teszik mérlegre, hanem inkább aszerint, hogy mekkora választói vagy pénzügyi súlyt képeznek a követelések mögött álló csoportok." (nr. 47.) Tudatosítani kell, hogy a kormánykoalíció magát az egyházat is saját ideológiai rendszerének eszköszévé kívánja tenni, amit a zsinati dokumentum a totalitarizmus félreérthetetlen jeleként tart számon (vö. nr. 45.): "a totális állam arra törekszik..., hogy magába olvassza a nemzetet, a társadalmat, a családot, a vallási közösségeket és magukat az egyes embereket is." Ami magától értetődően sérti a XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában (1931) megfogalmazott kölcsönös kisegítés, a szubszidiaritás elvét.

Mert egy pillanatra se gondoljuk, hogy a kormányzat által megsemmisített vagy legyengített ellensúlyok hiányának kritikus számonkérése pusztán valamely elrugaszkodott liberális szemléletből ered, amelyet a politikai hatalomból történő kiszorulás sértettsége diktál. Korántsem! Benne van ez a követelmény szó szerint a már idézett zsinati dokumentumban is: "kívánatos, hogy minden hatalmat ugyanazt a célt szolgáló más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzák" (nr. 44.).

Az egyház, ha meg akar felelni a maga által megfogalmazott társadalmi küldetésének, akkor tisztáznia kell a hazai politikai erőkhöz való viszonyát. Nem tehet úgy, mintha nem venné észre, hogy mi történik és milyen demokráciától elrugaszkodott állapotok uralkodnak Magyarországon.

Ha valóban a társadalmi megbékélés munkálója akar lenni, akkor tudnia kell - ahogy ezt az enciklikák és zsinati dokumentumok ismételten hangsúlyozzák -, hogy tartós béke csak az igazság bátor kimondásának talaján áll szilárdan és magasodhat fel közéletünk ez idő szerint még borongós horizontján.