Újabb leckét kapott a magyar külpolitika, és személyesen Orbán Viktor, nem sokkal az Európai Unió Ypres-i csúcsértekezlete után. A "nagy szövetséges", aki mellett kormányfőnk még az utolsó perc után is kitartott, David Cameron, a brit diplomácia hagyományos hajlékonysága jegyében a hét elejére finoman módosított, már nem olyan merev, mint korábban volt. Gesztust tett a luxemburgi Junckernek, a brüsszeli Bizottság új elnökének, hiszen semmi kétség, a Strasbourg-i parlament többsége szentesíteni fogja hivatalba lépését. Pontosabban a gesztus nem annyira Junckernek szólt, hanem a huszonnyolc tagú közösségnek, amely elsöprő többséggel állt ki a luxemburgi mellett. A demokrácia győzött, az ellendrukkerek - ketten - alulmaradtak. Orbán kétségtelenül vereséget szenvedett, de nem azért, mert elszigetelődött, istenem, ez a demokrácia törvénye, hanem mert nem mérte föl, hogy ami történt nem kizárólag belpolitikai játszma volt, hiszen számára minden az. Amikor magyarázgat, mindig hazai táborához szól, annak bizonygatja, mit és miért cselekszik.
Így tett most is. "Megígértem választóimnak", csak a mondatból az maradt el, hogy mit és miért? Általános tapasztalat, és ez így van csaknem minden EU-tagállamban, hogy az amúgy is kusza és bonyolult részletkérdések hidegen hagyják a választókat, az általánosságokra hivatkozás, nem mond semmit. Orbán arra hivatkozott, hogy "nemzeti érdekeket" védett. Milyeneket? El kellett volna mondania, hogy a tét valójában nem Juncker személye volt, hanem az Unió új rendje, amely szakít a korábbi módszerrel, a fontos döntéseket eddig az állam-és kormányfők csúcsértekezletei hozták, ezen túl a Strasbourg-i parlament plénumáé lesz a végső szó. Vagyis a kétségtelenül elbürokratizálódott gépezet demokratikusabb rendszert vezet be. Ez nem tetszik Budapestnek? Cameron udvarias visszakozásában elmondta Őfelsége alattvalóinak, küzdeni fog ezen túl is, de nem személy szerint a Bizottság új elnöke ellen, hanem azért, hogy a kormányoknak nagyobb hatáskörük maradjon. Ez csakugyan nevezhető nemzeti érdeknek, de nem személyes csata, makacskodás. És hozzátette azt is a brit kormányfő, hogy nem tart ki "örök harag" vitamódszere mellett, kész békésen, kompromisszumokat keresve együttműködni az új bizottsági elnökkel. Vagyis a szigetország az elvtelen összecsapásokkal szemben változatlanul a diplomáciát részesíti előnyben. Juncker maga is így reagált a londoni gesztusra, haladéktalanul kifejtette, nem szüntelen konfliktusokat keres.
A különbség nem csupán Anglia és Magyarország eltérő demokratikus hagyományaiból fakad, nagymértékben személyes jegyekből is. Nem volna tisztességes most Cameront "békegalambként" föltüntetni, ebben a hosszú és körülményes csatában ő is alkalmazott belső használatra szánt módszereket. De azért érdekes volt a gyakran idegtépő csatákban néha arra is odafigyelni, hogyan követte a nemzetközi sajtó a két kitartó tagadó taktikázgatásait. Az angolok szándékait gyakran alapos, a részletekre is ügyelő elemzések boncolták, Orbán csaknem minden vezető lapban csak amolyan statiszta volt. Általában kétsoros megjegyzések tudatták, hogy ez a "nacionalista" is berzenkedik, sőt előfordult olyan tiszteletlen hasonlat is, hogy a szélmalmok ellen igazán Don Quijote hadakozik, Orbán jámbor Sancho Panchaként csak az oldalán kocog. Nem nagyképűségből fakadt a kezelési módnak ez a különbsége, hanem mert az elmúlt négy évben alaposan kiismerhették a Fidesz-vezér habitusát. Ráébredtek demokrácia fölfogására, arra, hogy odahaza kétséges kétharmados parlamenti többségével hogyan kezeli, és famulusaival miként kezelteti ellenzékét.
Orbán magatartásában általában nem azon akadnak föl, hogy szembeszegült a huszonnyolcak többségével, ez a demokrácia minden tagállamot, mindegyik vezetőjét megilleti, az EU elődeiben mindig volt precedens a tiltakozásra, diktatórikus soha nem volt. Senki nem azt kifogásolta, hogy Cameron és Orbán különvéleményt képviselt, hanem annak, főként odahaza, milyen módszerekkel tálalja magatartását. Aki nálunk figyeli, hogyan tudósítanak a kormányzati ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztató eszközök Orbán brüsszeli föllépéseiről, észlelheti, rátartian lépked a többiek között, bizonyítván egyenrangúságát. Ami természetesen személy szerint nem neki jár ki, hanem országának, de a kisebb szünetbeli csoportosulások résztvevői között ritkán bukkan föl. Olyan "leprás" szocialista államférfi közelségében, mint például Hollande, szinte soha, pedig ő is főszereplő.
Abból, hogy a magyar kormányfő Cameron mellett magára maradt, természetesen lehet arra a következtetésre jutni, hogy vereséget szenvedett. Holott nem vereséget szenvedett, a demokratikus többség ellenében kisebbségben maradt. Nem tragédia, a jövőt illetően nem ebből kell ítéletet alkotni. Hanem abból, hogy ő és kormánya hogyan folytatja? Kitart-e euroszkeptikus magtartása mellett, vagy higgadtan követi a brit józanságát, van benne alkalmazkodási készség. Juncker személyes érintkezéseiben aligha fogja érzékeltetni, hogy korábbi ellendrukkerrel áll szemben, miként az ugyancsak nem rajongott Barroso sem adta soha tanújelét neheztelésének. Mégsem tenne jót az Unióra ugyancsak rászoruló Magyarországnak, ha miniszterelnöke látványosan kitartana "haragszom rád" konoksága mellett.
