A Holokauszt 70-ik évfordulója alkalmából sok szép, és megható megemlékezés volt, főleg Izraelben és az USA-ban, az itthoniról csak annyit, hogy volt ilyen is, olyan is. Minden túlélő szívében gyászolta szüleit, gyerekeit, testvéreit, a magam részéről tizenegy éves öcsémet és 42 évet megélt apámat, osztálytársaimat a zsidó polgáriból. 38-ból hatan maradtunk, 14 évesek. Most szeretnék azokról szólni, akik túlélők gyerekeiként haltak meg, többségük rákban. Széles ismeretségi körömből jönnek a hírek, sok az öreg, de mi történt és történik a gyerekeinkkel? Mit hoztunk haza a lágerekből, amitől sok fiatal 35 és 50 között halt meg? Ezzel a jelenséggel először a 80-as években találkoztam. Elmondtam ideggyógyász ismerősömnek, aki elgondolkozott rajta, nem értette, de abban maradtunk, hogy ha további híreket kapok, szóljak neki és proponálni fogja, hogy az Akadémia foglalkozzon vele. Akkor még nem tudtam, hogy rövidesen a saját fiam is bele fog tartozni a korán elhaltak közé. Ma 50 ilyen esetről tudok, többségüknek a nevét is ismerem. Az egyik ilyen áldozat R. Vera Ungvárról, 34 éves volt, két gyermeke maradt, nyirokmirigy rák. S Jutka 45, májrák, K. Pirike 43 évesen, K Léna méhrák, 50 éves volt. És végül a fiam, aki 53 éves volt, melanoma. Lassan kihalnak a szülők is, és semmi értelme nincs a további kutatásnak, mert az orvos is rég külföldön van, akire számíthattam ez ügyben és a szülők is elzárkóznak. További vizsgálatokhoz a kórtörténetre lenne szükség, de mindenki elzárkózik, mert nem akarják feltépni a sebeket, újból átélni a szörnyűséget. Csak ennyit tudok tenni értük, hogy felhívom a figyelmet: a holokausztnak másodíziglen is vannak áldozatai, nem tudjuk mennyi. Nyugodjanak békében, őket sem felejtjük el soha!