Én is azok közé tartozom, akik 1944-45-ben az egész életükre szóló szerencséjüket "elhasználták". A napokban körbe vezették az érdeklődőket Budapest egykori csillagos házaiban. 1944 nyarán a német nácikkal készségesen együttműködő horthysta hatóságok ezerhatszáz csillaggal megjelölt épületbe gyűjtötték össze a zsidó családokat arra a rövid időre, amíg vagonokba nem rakták őket, hogy a csaknem biztos halálba vigyék, vagy az ideiglenes tovább élést jelentő gettóba nem kényszerítették.
Jómagam több mint harminc éve lakom abban a csendes belbudai házban, amelyről csak most tudtam meg, hogy egy, a volt a csillagos házak közül. Sírtam, amikor megtudtam. Sírtam, mert szégyelltem boldog-bűnös tudatlanságomat. Nem tudtam, hogy életem nyugodt éveit olyan falak között életem le, amelyre a szörnyállam csillagot tett, s még ma sem tudom (már újra ez a nyomasztó "nem tudom"!), hogy hány fiatalnak, aggastyánnak, nőnek, férfinak volt ez az épület a kényszerlakhelye. Nem tudom, közülük csodával határosan hányan élték túl azt a szörnyű 1944-et, és hányan nem. Ki végezte lakói közül Auschwitz-Birkenauban, a legnagyobb magyar temetőben, ki a Duna partján, kinek ért véget az élete '44 őszén-telén a Radnóti Miklósnak is utolsó útját jelentő halálmenetben...
Magam is átéltem a holokauszt borzalmait. Szerencsémre - szerencsénkre - találkoztunk emberekkel is az embertelenségben. Igaz, kevéssel, nagyon kevéssel. Emlékszem egy szudéta német őrmesterre, bizonyos Hlavatsra, aki egészen kivételes ember volt! Baján sokan neki köszönhettük, hogy viszonylagos biztonságban élhettünk az ottani átmeneti lágerben, amelynek központja a városi zsinagóga volt, a ma szépen karbantartott városi könyvtár. Mert zsidó család a városkában mára talán egy-kettő maradt. Mi, akik életben maradtunk, olyan bátor és jó emberek segítségének, helytállásának köszönhetjük ezt, mint amilyen dr. Bernhardt Sándor, Baja város akkori polgármestere volt. Nem véletlenül Jad Vasemben emlékfája van: addig késleltette deportálásunkat, amíg lehetett. Ezért "csak" Ausztriába, Mauthausenbe vittek minket a vonatok. Hat esztendős emlékezetem szerint 1944 őszén már nem működtek ott gázkamrák, csak szörnyű éhezés-szomjazás várt ránk, a gyatra vízcsapok alig csöpögtek és brutális őrszemélyzet vigyázta a tábort. De túléltük. Apám, anyám, nővérem és jómagam. Valamikor 1945 tavaszán, jóformán egy időben értek a táborhoz a szovjet, és az amerikai felszabadító csapatok.
És most élek. Egy olyan országban, ahol embertelen buzgalommal, vagy fáradt nemtörődömséggel újra kormányra szavazták azt a hatalmat, amelyik elpusztítja a jogállamot, amelyik kimondva, kimondatlanul rehabilitálja Horthyt, ahol az iskolában a nyilas Nyírő Józsefet, meg a háborús bűnös Wass Albertet tanítják.
De június 22-én, ezen a kicsit hűvös, nyári kora estén a világhírű Fischer Ádám karnagy vezényletével több mint kétezer ember - pestiek és vidékről érkezettek - együtt énekeltük Beethoven Örömódáját, amely több mint egy évtizede már Európa himnusza is. Igen: "lángolj fel lelkünkben öröm/ térj be hozzánk drága vendég... szellemeddel egyesíted, mit zord erkölcs szétszakít."
Egy szörnyemlékmű torzójánál, rendőrsorfal előtt, ezernyi ember énekelte az öröm, a remény, a szabadság himnuszát.
