Manapság a betyárbecsületet úgy tűnik, el lehet felejteni. Nap mint nap a híradásokban hallani, hogy egy-egy felelős politikus valamivel megvádolja a másikat. Aki hallja a hírt, vagy elhiszi, vagy nem. Minden esetre a hangos vádaskodás a bizonyítás előtt nem vezet jóra. Apám mesélte, hogy régen, a két világháború között nagyon sok egyszemélyes iparos tartotta el a családját. Ha egy utcában valaki talált egy kovácsműhelyt, arra következtetett, hogy akad még a közelben egy-kettő, ugyanabból a szakmából. Hódmezővásárhelyen, a Simonyi utca környékén, hat cipész és egy csizmadia dolgozott.
Csaknem mindegyik műhely kisablakos, sötét helyiség volt. Spórolás miatt csak a mester ölébe helyezett cipő volt megvilágítva. Sokan szerették megvárni a javítani való cipőjüket, mert addig ott ücsöröghettek a műhelyben. Ezt a mester egyáltalán nem bánta, sőt örült is neki, mert a várakozó kuncsafttól információt gyűjthetett. Gyakran olyanokat kérdezett, hogy otthon szent-e a béke, vagy tombol-e a perpatvar. Ezt azért is jó volt tudni, mert ha rendben van a családi béke, könnyebben ki tudják fizetni a javítás árát. Tapintatosan arra is kitért, hogy a többi mester mennyiért dolgozik, és sokan járnak-e oda. A hallott információkat azután mélyen eltemette a tudatában. Csaknem mindenki tudta, hogy a mesterek a szakmabeli társukkal nem voltak a legjobb viszonyban.
Akkor is létezett irigység és kenyérharc, de ennek ellenére egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy hírbe hozza, lejárassa szakmabeli társát.
