Félelemben élünk

A lakóházunkban ketten vesszük meg rendszeresen a Népszavát és aztán továbbadjuk a többieknek, mert előfizetni egyikünk sem tud a 90-100 ezer forintos nyugdíjából, pedig nagyon szeretjük a lapot, jó volna, ha életben tudnánk tartani mi, olvasók.

De szegények vagyunk. Megélni is csak nehezen tudunk ebből a pénzből, mert segítenünki kell a gyerekeinket.

A lányom is beteg, a közelmúltban kórházba került Mohácsra, ahol többet szenvedett, mintha otthon ápoltuk volna. A kórházat még a jobbak között emlegetik, de ott sincs gyógyszer, hiányoznak a megfelelő műszerek, sok orvos, nővér innen is elment külföldre, mert ahogyan az egyik nővér nekem is megsúgta: nagyon nehéz az ottani áldatlan állapotok között dolgozni.

Mindezt csak súgni merte, mert ő is fél. Mindenki fél. Akinek van állása, attól fél, hogy elveszíti, akinek nincs, attól, hogy még közmunkát sem fog kapni. Ilyen félelemben a Rákosi korban sem éltünk, de ezt hiába mondjuk el, mi, idősebbek, a fiatalabbak úgy gondolják majd a kormány jobbá teszi az életüket.

Nem tudom, miben reménykednek. Az új földesurakban a vidéki, zsellérsorba csúszott emberek? A furcsa módón meggazdagodottak segítségében bíznak?

Az álságos rezsicsökkentés hazugságában, amitől pár száz forinttal olcsóbb lett a gáz, villanyszámla, de sokszorosával drágult minden más, a megélhetés?

Nagyon fontos volna ebben a helyzetben, hogy aki kíváncsi a valóságra legalább a Népszavából tájékozódhatna. Nagyon remélem, hogy nem szűnik meg a lap, mert az életünk része nekünk is a házunkban.