Mess(z)i utak Óbudától Hawaiig

Török Ádám hűséges nemzedéki himnuszához: „Az út királya voltam s maradok én”. Fáradhatatlanul rója a Zene örök útját, Óbudától Hawaiig. Fuvolásunk jó egy évtizede cserélte fel korábbi, „örök” I. kerületi létét Óbuda peremére, és ha már itt van, e környéken is folytatja küldetését. Most éppen egy pompásnak ígérkező szabadtéri fesztivállal.

Pénteken rendezik meg a Csemete utcában – a Puskás-szobor környékén – a délután 15-től éjfélig tartó Csemete Fesztet, amelyen a rock-blues rajongói Ádám Új Minije mellett a Blues Night Long, a Claptonmania, a Big Muff/The RFPm, a Nagy & Bluesrut, és a Capriccio együtteseket hallhatja. A buli vége, ahogy az ilyenkor szokás, őrületes jam-sessionbe fog torkollani. A főváros és Óbuda-Békesmegyer Önkormányzata mellett a támogatók között vannak a Csemete-utcai „kocsmák” is (ez gyűjtőfogalom négy egymástól alapvetően különböző vendéglátóipari egységre).

-A célunk zenészbarátaimmal felhozni egy kicsit az óbudai klubéletet, és ebbe illeszkedik ez az ingyenes nyári fesztivál, amelyet a régi Óbuda hangulatát visszahozó környéken rendezünk meg, hagyományteremtő szándékkal, némi mediterrán életérzéssel - meséli lelkesen Ádám – Az utóbbi időben divat lett, hogy a rockhoz, a blueshoz különböző kulináris élvezeteket társítottak, hogy nagyobb közönséget vonzzanak. El kell fogadni, hogy ez a zene a 60-as, 70-es évek óta vesztett népszerűségéből, ily módon azonban újra vonzóvá válhat a közönség számára. A programban fiatal és idősebb zenészek egyaránt szerepelnek: régi vesszőparipám a fiatalok bevonása, mert ez az a fajta zene, ahol a különböző generációk egy nyelvet beszélnek, mindegyik hozza a maga közönségét. Legalább ilyen fontos, hogy több zenekar lépjen fel, mert lassan egy banda nem lesz elég egy klub megtöltésére sem…

- Tehát őrzöd haladó hagyományaidat, ugyanakkor folyamatosan megújulsz, új darabokkal, a régiek átértelmezésével.

-Nem szeretném önmagamat ismételni, sem pedig egyfajta „retro-bandát” vinni. Szerencsére mindig vannak ötleteim és nemcsak öreg zenésztársaimat szedem össze, hanem jönnek a fiatalok is. Most az Új Miniben együtt játszik Németh Karcsi, aki éppen 40 éve van velem, visszatért 20 év után Zsoldos Tomi, az ország egyik legjobb rock-basszusgitárosa, bevettem két fiatalt: a dobos Tóth Dénest és a gitáros Gazdag Viktort és nagyon jól működik ez a formáció! És közben itt van az 1971-es Ős-Mini, Papp Gyula, Nemecsek (Németh Tamás), Nagy Pista és én. Isteni ízek jöttek elő, ugyanazok az érzések, mint annak idején, amikor kiadtuk a lemezt a régi dalokból, de élőben is „visszatér a fiatalságunk.” Eredetileg a 40. évfordulóra álltunk össze, de azóta is játszunk, nagyon komoly meghívásokat kapunk. Hamarosan megyünk például a Zempléni Zenei Fesztiválra, tavaly felléptünk a Tabánban is.

-Az Ős-Mini nemcsak négy évtizeddel ezelőtt képviselt egészen különleges minőséget a magyar rock-zenében, hanem mai füllel hallgatva sem vesztett erejéből.

-Sokan mondták, leírták, hogy a Mini minden idők egyik legjobb magyar rock-bandája. Én is így érzem, fantasztikus volt a Gyulával való találkozásom, ezt bizonyítja az az egykori tíz szám, amiből csak nemrégiben lett lemez. Ezekhez vettük hozzá Bartók-feldolgozásunkat (Az Este a székelyeknél című darabra készült variációk – GNL) és a Vissza a városba első változatát.

-Az Ős-Mini zenéjének feltámasztása nagyszerű értékmentés, de az együttes későbbi időszakaiban is voltak olyan nagy ívű, marandó zenék, amelyeket érdemes lenne újra megszólaltatni. Például azt az UFO-témájú darabot, amelynek koncerteken időnként 20-25 perces változatait játszottátok.

-Van erre is esély, mert úgy tűnik, hogy akkori dobosunk, Szivacs (Balogh Jenő) hazatér. Rendkívül bonyolult zenék ezek, de megpróbáljuk. A lényeg, hogy az eredeti banda játssza el, ugyanazzal a fílinggel, hogy megmutassuk, miket tudtunk és hogy „öregen” is el tudjuk játszani. Egy sor kitűnő fiatal zenész van, akik könnyedén eljátszanák, de az már nem az igazi. A hozzáállásuk is más.

-Soha nem gyűjtötted saját koncertjeidet? Nincsen saját hangarchívumod?

-Nincsen. Van néhány felvételem, például egy magnókazettán a Mini 10 éves koncertjéről, egész jó. Minden idők legnagyobb Ifipark-beli Mini-bulija volt, 7000 fizető nézővel. De kiadásra használhatatlan. Én hangzásbolond vagyok és valami nem úgy szól, ahogy szeretném, akkor inkább nem adom ki a kezem közül. Az elmúlt 20 évben már tudtunk mi magunk olyan minőségű felvételeket készíteni, mint a paksi buli, vagy a különböző évfordulós koncertek, ezeknek az anyagából én válogattam ki a legjobbakat a lemezre.

-Régen ott voltál érdeklődőként minden valamirevaló külföldi zenész koncertjén. Ma is ennyire nyitott vagy?

-A kíváncsiság bennem van, de manapság már nem olyan egyszerű ezekre a koncertekre bejutni, pedig sok mai szervező egykor ingyen jött be az én bulijaimra. Húszezer forintos jegyeket pedig nem engedhetek meg magamnak… Másrészt viszont elég sok csalódás ért, főleg egykori nagy kedvencek fellépésein. Ezért figyelem magamat is…Közben szinte befogadhatatlanul sok az új zene, a nagyszerű új muzsikus. Egy élet is kevés lenne mindent meghallgatni. Viszont ott van a Youtube csodálatos vívmánya, nemegyszer beletévedek hajnalig. Például nemrégiben Joe Zawinul születésnapja kapcsán rátaláltam a Weather Report és a Syndicate felvételeire. Ma is gyönyörű! Egyébként pedig nem irigylem a mai fiatal zenészeket: óriási a túltermelési válság, és nincs elég befogadó közönségük, ezért kénytelenek engedményeket tenni. Így járt például Richard Bona, aki Zawinullal is játszott – néhány év alatt „felhígult”.

-Az internet által azért folyamatosan nyílik tovább a világod.

-A Facebookon hihetetlen ismeretségekre teszek szert. Találkozom rajta olyan emberekkel, akik régóta szeretik a dalaimat, és alig várják, hogy találkozunk, hogy elkaphassák még azt az érzést. Mostanában kinti magyarok meghívására gyakran járok ki Kaliforniába, meg Kanadába és ott olyanok jönnek el a koncertjeimre, akik korábban soha nem hallottak engem élőben, de a Youtube-on rám találtak. Vannak kint magyar zenészek is, akikkel most már együtt játszom, de a Facebook hozott össze egy régi haverral, aki annak idején lejárt Minire, de most a sivatagban él valahol Kaliforniában.

-Pályafutásod tartósságának egyik titka, hogy mindig rengeteget koncerteztél, ráadásul a Te kapcsolatod egyfajta „intim”, testközeliséget jelentett a közönséggel.

-Mindig érdekelt, hogy mit gondol a közönség a zenéről, az emberi kapcsolatokról. Sosem voltam szupersztár, ezért is nem is tudom, milyen érzés „leereszkedni” olyan magaslatokról. Mindig szerettem örömet okozni azoknak, akik hajlandók voltak eljönni meghallgatni az én „hülyeségeimet”. Ezeket a kapcsolatokat igen nagyra becsülöm, és legszívesebben mindegyiküknek kiutalnék 10 ezer dollárt. Sajnos a Magyar Posta gondjai miatt ez kivihetetlen…

-A futball vb kellős közepén óhatatlanul eszembe jut, hogy Te magad is aktívan fociztál, még emlékszem Rád a 80-as évek végén az óbudai, Tanuló utcai kispályás meccseken. Mit jelent számodra a foci?

-Nagy mázlim volt, mert az Aranycsapat korában voltam gyerek. Öt éves koromból vannak emlékeim arról, hogy a Halászbástya alatti pályán focizunk. Kisebb csapatokban játszottam, de néhány hónapig a Vasas ifibe is bekerültem. Először kapus voltam, később előbbre mentem. Volt, hogy napi nyolc órát fociztunk. Miért nincsen ma magyar foci? Mert megszűntek a grundok. Szerintem az akadémiai rendszer nem igazán jó, ma nem is ismerik például a „szögelést”, ahol mindenki mindenki ellen játszott. Így lehetett igazi fineszt tanulni, nem a különböző játékrendszerekből. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben inkább csak vidéki srácokból lettek jó focisták, mert ott még vannak „libalegelők” egy rozsdás kapuval. Emlékszem egy magyar-jugoszláv meccsre a Népstadionban, 1956. április 29-én volt. Apám kivitt a meccsre, 2-2 lett. Soha nem felejtem el a jugoszláv Veselinovicot, aki fejjel dekázva vitte előre a labdát.

-A 80-as években megcsináltad a rock-válogatottat.

-Már megvolt a csapatunk, akikkel Óbudán játszottunk, zenészek, öttusázók, vizilabdázók. Köves Pinyó és Frenreisz Karesz játszott velünk. Aztán egyszer csak Bakacsi Béla az ORI-ban felvetette, hogy csináljunk egy rock-válogatottat. Vendégként szegény Déri Jancsi védett nálunk. Óriási meccseket játszottunk tv-riporterekkel, újságírókkal, telt házas sportcsarnokokban. Egyszer volt egy meccsünk a Vasas öregfiúkkal, 8-8 lett az eredmény! Mészöly valósággal őrjöngött, vörös fejjel üvöltött a maga stílusában, nem tudtak minket megverni. Én félpályáról rúgtam egy nagy kapásgólt…Aztán sokat játszottunk a Palatinuson, pénzbe – 500 forint akkor hatalmas pénz volt - Törőcsikkel, Ebedlivel, Szokolaival, és a Prisztás-fivérek voltak a „favágók”…

-Hamarosan Hawaiira készülsz.

-Mauiban él az egyik legjobb barátom, eljön oda az összes Amerikában élő magyar hippi, és ott, a Rainbow-völgyben, ahol annak idején Jimi Hendrix játszott, megcsináljuk az utolsó nagy magyar hippi-bulit. Negyven öt évvel Woodstock után…

-Kívánom sokunk nevében, hogy még sokszor hallhassunk.

-Addig csinálom, amíg az egészségem engedi, amíg nem leszek gagyi. Ha eljön az a perc, akkor elhajítom a hangszert, amilyen messzire csak tudom és nem létező pizsamámban várom az utolsó percet. De gyönyörű dolog, hogy mi néhányan, akik autodidakta módon tanultunk zenélni, kitaláltunk valamit, amit a közönség megszeretett és csinálhatjuk a mai napig.

És ha már a zene és a foci együttléte így szóba került, Ádám elárulja, hogy nemrégiben az egyik koncerten a Vissza a városba éneklése közben „véletlenül” azt énekelte a „messze visz az út” helyett, hogy „messzi visz az út”, és úgy folytatta, hogy „nemcsak a Messi, hanem a Laci, a Kocka és a Bolond is”. Ezzel is emlékezve gyermekkora három magyar futball-legendájára, Kubala Lászlóra, Kocsis Sándorra és Czibor Zoltánra, akik ugyanúgy a Barcelona csillagai voltak, mint 50 évvel később az argentin labdazseni….