Alkalmatlannak nyilvánítva

Izgatott, de határozott női hang hívja fel szerkesztőségünket. Azután döntött úgy, hogy felveszi a telefont, hogy olvasta cikkeinket az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) kálváriájáról. E hét keddjén a parlamenti igazságügyi bizottsága nem javasolta a T.Háznak a közösség egyházként való bejegyzését széleskörű szociális és oktatási programja ellenére, mert nem látta bizonyítottnak a MET-nek „a közösségi célok érdekében történő együttműködés iránti szándékát és annak hosszú távú fenntartására való képességét".

Magyarul alkalmatlannak minősítette küldetése beteljesítésére.

Telefonálónk – nevezzük Mariann-nak (teljes név és cím nincs a szerkesztőségben) – Miskolcról adott hangot felháborodásának. „Most ez a legújabb varázsszó, hogy „alkalmatlan? Milyen jogon állapítják meg ők azok után, amit a Közösség tett, hogy alkalmatlanok?” – kérdezte, majd belekezdett saját történetébe.

Mariann három diplomával rendelkezik, ezen kívül még különböző tanfolyamokon szerzett egyéb képesítést. Ennek ellenére évek óta nincsen állandó munkája. Legutóbb három hónapig „közfoglalkoztatott” volt, de ennek is vége. Úgy tűnt azonban, legalább egy kis ideig, megint lett volna valami: Budapesten hirdettek egy informatikai képzést, amelyhez oktatókat kerestek, lehetőleg olyanokat, akiknek pedagógusi és informatikusi végzettsége is van, továbbá mindkettőben gyakorlatra is szert tettek. Mariann úgy érezte, hogy ez neki szól, hiszen minden feltételnek megfelelt. Elküldte a megadott címre az összes szükséges iratot, önéletrajzot, motivációs levelet. Néhány nappal a határidő lejárta előtt felhívta valaki, aki közölte vele, hogy „alkalmatlan” a feladatra.

Először azt hitte, nem jól hall. Honnan tudják ott Budapesten, hogy alkalmatlan? Hiszen a pályázati anyagából éppen az ellenkezője derülhetett ki számukra, egyébként pedig nem ismerik, mit tudhatnak róla, hogy eldöntötték. Nem hagyta magát, megpróbált utána járni az ügynek, hogy minek alapján állították ki róla e bizonyítványt. Természetesen nem tudott semmit sem kideríteni: illetékes foglalt, tárgyal, házon kívül van, idekapcsolták, odakapcsolták, végül az állítólagos illetékes közölte vele, hogy most nem érnek rá ezzel foglalkozni, költöznek, minden a feje tetején áll…

„Kérdezem Önt, miért lehet embereket így megalázni? Miért kell az embereknek az önbecsülését elvenni? Aki több ilyen elutasítást kap, előbb-utóbb elhiszi magáról, hogy tényleg alkalmatlan, tényleg nem jó semmire, nem kell sehová” – mondta Mariann és először éreztem először a hangjában némi remegést, amióta beszélgettünk. Elmondta, hogy máskor is járt már hasonlóképpen: volt, hogy beküldte az önéletrajzát, mire közölték, hogy csak az Europass formátumút fogadják el. Erre írt egy Europasst, amire meg azt mondták, hogy túl hosszú. Pedig, ismerve azt a szokást, hogy a nagyon hosszúakat el sem olvassák, az eredetit a felére rövidítette.

„Akiben rögzül, hogy alkalmatlan, az már csak egy lépésre van a depressziótól, attól, hogy mindent feladjon. Szerencsére én hívő ember vagyok, és ez nekem erőt ad. A nem hívók azt mondják, ez csak egy önámítás, nekem nem az. Ezért is vállalok el mindenféle munkákat, még ha nem is a képzettségemnek megfelelő. Azt mondják, a tudást nem lehet senkitől sem elvenni, de ha valaki sokáig nem tudja felhasználni a megszerzett tudását, akkor hiába tanult – mondja Mariann, szinte egy szuszra - Én alapvetően szelíd, türelmes ember vagyok. Mostanában azonban, ha találkozom régi ismerősökkel, megdöbbennek, hogy milyen dühös vagyok, mennyire fel tudok háborodni…”

Mariann megtette az első lépést. Dühös és felháborodott. Senki többet?