zene;blues;Johnny Winter;

2014-07-17 14:24:00

Elment a legnégerebb, legfehérebb bluesman

Negyvennégy éve történt: egy finnországi klubban, ahol a kor legigényesebb zenéi szóltak minden este, jó barátságba kerültem a vezetővel, és kedvemre turkálhattam lemezei között. Ott láttam egy albumot, amelyről egy ezerfelé szálló hófehér hajat viselő, mi tagadás elég csúnya fiatalember nézett rám, akit ráadásul Winternek hívtak. Gondoltam, felvett név. Nem az volt. Aztán feltettem a lemezt és egy életre beleszerettem abba a féktelen blues-ba, amelyet úgy tudott játszani, mintha született fekete lett volna.

Februárban még 70. születésnapján köszöntöttük Johnny Wintert. Csütörtökön reggel jött a hír, hogy ismét szegényebb lett a rock-blues világa egy gitáros félistennel. Johnnyt egy zürichi klinikán érte a halál.

Az albinó Winter, aki 1944. február 23-án született a Texas állambeli Beaumontban, és nagyon korán beleszeretett a Mississippi Delta Blues-ba. Olyan tehetséggel és nem utolsósorban alázattal nyúlt ehhez a muzsikához, hogy hamar kivívta a fekete blues-zenészek tiszteletét. Egy legenda szerint karrierjét az indította el, hogy egy B.B.King-koncerten felkéredzkedett a Mester mellé a színpadra és nem vallott szégyent. 1968-ban kötött szerződést a Columbiával, amikor már elkészült első, szűk körben terjesztett hihetetlenül intenzív lemeze, amely később megjelent „hivatalosan” is, The Progressive Blues Experiment címmel. Első „igazi”, 1969-es lemeze bombaként hatott az amerikai fehér blues-körökben, az ifjú titán megbecsülésére jellemző, hogy egy másik blues-óriás, Willie Dixon is szerepet vállalt rajta. Még abban az évben Woodstock-ban is fellépett, majd – purista híveinek némi csalódást okozva – elment egy kissé „rockos” irányba, de ebben a műfajban sem vallott szégyent.

Johnny Winter legjobb felvételei egész pályafutásán azok voltak, amelyekben a blues fílingjét tudta egyesíteni a rock-gitározás virtuozitásával. Fehér muzsikusok közül ő bánt a legszenzációsabban az „üvegnyak” (bottleneck) technikával, közben olyan „slágerei” is voltak, mint zenésztársának,  Rick Derringernek szerzeménye, a Rock and Roll, Hootchie Koo, vagy  I. Sonny Boy Williamson  dala, a Good Morning Little Schoolgirl. Nagyszerűen játszotta és üvöltötte rekedt hangján az „eredeti” fekete blues-szerzeményeket – ő hozta ki a válságból producerként B.B. Kinget a 70-es évek közepén és sokáig együtt dolgozott Muddy Waters-szel is – de ő maga is számos emlékezetes bluest írt, talán az It’s My Own Fault-tal, a Mean Town Blues-zal és az Everybody’s Blues-zal ért a csúcsra.

Johnny életét végigkísérte az alkohol- és a kábítószer-függés, emiatt többször súlyos hullámvölgyekbe került, de mindig újra és újra kisegítette bajából a legmélyebbről jövő zene és olyankor jobb volt, mint valaha. Így született meg például 1977-ben a Nothing But The Blues című albuma, vagy a 80-as évek közepén egy blues-trilógia, a Guitar Slinger, a Serious Business és a Third Degree. Ezek a lemezek a koraiakkal együtt – benne a sodró lendületű Johnny Winter And Live-val  és csak három évtizeddel később megjelent 1970-es Live At Royal Albert Hall-lal együtt (ezen még együtt zenélt nem kevésbé tehetséges öccsével, Edgarral) – nem hiányozhatnak egyetlen blues-rajongó gyűjteményéből sem.

Már nem is reménykedtem, hogy egyszer életben láthatom őt. Végül 2008-ban, Simonyi András, a „gitározó nagykövet” közben járására sikerült őt elcsábítani Magyarországra. Bár Johnny akkor már súlyos beteg volt, ráadásul látása is végzetesen megromlott, amikor elkezdett a Petőfi Csarnok színpadán játszani, elfelejtettük, hogy egy megtört öregembert láttunk. A zene tartotta életben.

Johnny Winter csak halálával tette le végleg a gitárt. Utolsó lemezének felvételei elhúzódtak, így a Step Back című tervezett februári, „ünnepi megjelenést”, a  szeptember 1-re halasztották.  Már nincsen jelentősége. A legnégerebb, legfehérebb bluesman a mai napon kortalanná vált.

Negyvennégy évvel ezelőtt kaptam meg az abban évben megjelent Johnny Winter And albumot. Ma este újra előveszem. Egyetlen porszem sincsen a barázdákon. Nemcsak szó szerint.