Ősi törvény, hogy a zsidó temetőkben nem számolnak fel sírokat. Ezért történhetett, hogy egy már gondozatlan részre temették a Magyar Távirati Iroda egyik nyugalmazott vezetőjét, később Schmidt Mária elhunyt, gazdag zsidó férjét is. A történész asszony becsületére legyen mondva, hogy megkereste az özvegyet azzal, hogy rendbe tetetné a férje sírja körüli részt, az anyagiakat ő vállalja, csupán a beleegyezésére lenne szüksége. Ez, bármi is a véleményem Schmidt Máriáról, egy tisztességes, jó cselekedet. Nem vagyok történész, nem vagyok hivatott, hogy történészi munkásságát valamelyest is megítéljem, de a történet arról szó, hogy az emberek nem feketék- fehérek.
Más. Két külön dolognak tűnik, s e pillanatban nálam csak az köti össze ezeket, hogy a hétvégi Népszabadságban láttam mindkettőt. Az egyik a Schmidt Máriával közölt oldalas interjú, a másik egy fotó a lap másik oldalán. A máltaiak ételt osztanak, az emberkígyó sorakozik. Ebben - és ez tragédia, megszokott tragédia a "jobban teljesítő Magyarországon". Amin megakadt a szemem: egy fiatalember étellel megrakott tálcával keresi a helyét, hol fogyassza el ebédjét. Ahogyan megy - nyilván észrevette Teknős Miklós fotós ráirányuló kameráját, kabátjával eltakarja az arcát. Szégyenkezik, pedig nem neki kellene, hanem korai ezredünk magyarországi vezetésének.
Schmidt Mária munkásságával, habitusával ehhez járul hozzá, még akkor is, ha az MTI elhunyt nyugalmazott vezetőjével tisztességesen viselkedett.