Négydimenziós zenék szabadtér(b)en

Ritkán fordul elő velünk mostanában, hogy két nap egymás után két koncertnek is részese legyünk. Az Óbudai Nyár azonban két nagyszerű estet kínált és mivel még csak ki se kellett tennünk a lábunkat szűkebb környezetemből, így dupla élményt kaptunk 24 órán belül, ráadásul az idő is kegyeibe fogadott minket.

A Djabe már régóta olyan keresztúton áll, amelyből bármerre indul, soha nem téved el. Az ő érintésüktől bármilyen dallam, ritmus új szintre emelkedik, elvegyül a többivel, majd új színekkel válik ki. Az együttes minden egyes koncertjével elhozza Közép-Európa szívébe a világ közepét, itt érnek gyújtópontba Afrika és Izland dobütései, Közel- és Közép-Kelet kanyargó dallamai, a mediterrán tűz és a brit szigetek méltóságteljes hangvilága. A Djabe óbudai, Fő téri péntek esti koncertjének két órája alatt olyan érzése volt az embernek, hogy bármiből, még a kánikulától özönlő apró bogarak zümmögéséből, a rigófüttyből, vagy szerencsére csak ijesztgető égmorajból is zenét tudtak volna csiholni. Kovács Ferenc éteri trombitaszólója, sivatagi forróságot és balkáni szenvedélyeket idéző hegedűjátéka, Banai Szilárd és a kölyök-mosolyú óriás, Gulli Briem dob-robbanásai – nem is beszélve az izlandi ütős UFO-szerű hang-drumjáról – Steve Hackett és Égerházi Attila ihletett gitár-kettősei jelentették az este fénypontját.

Hackett önmagában is egy két lábon járó varázslat: nem véletlen, hogy éppen vele lépett szövetségre a Djabe. Nem csupán a világ egyik legkiválóbb, és legnyitottabb, a műfaji határokat folyamatosan lebontó gitárosa, hanem végtelenül szerény, minden sztárallűrtől mentes művész, aki a zene iránti hihetetlen alázattal és tisztelettel, a többiek minden rezdülését figyelve kapcsolódott be. De ez az érzés kölcsönös volt, amikor például Steve szerzeményét, a Last Train To Istambult vették körül Djabe-aurával, vagy ahogyan a gitáros egyik védjegye, a Firth of Fifth főtémáját hegedű-zongora nyitánnyal szólaltatták meg.

Nem is kívánnám összehasonlítani a Djabe koncertjét az East szombati életmű-bemutatójával, hiszen itt a magyar progresszív rock kiváló zenekara sűrítette bele két és fél órába pályafutását a Zichy kastély kertjében. Persze ennek a múltidézésnek is megvolt a maga négy dimenziója, ami hiánytalanul betöltötte a teret. A közel négy évtizede Szegedről elindult együttes megmutatta, hogy zenéje nyomott hagyott, sőt, vannak olyan elemei, amelyek igazán így, az évek során letisztulva, leülepedve adják ki valódi ízüket. Bár a két énekes némi csalódást keltett – Zareczky Miklós kissé fakónak tűnt, míg Takáts Tamás nem mindig tudott megbirkózni a legmagasabb hangokkal – Móczán Péter, Varga János, Pálvölgyi Géza és a többiek ma is mestereik hangszereiknek, és talán az évtizedek tapasztalatával még egységesebbé forrtak nagyobb kompozícióik, még szervesebben illeszkedtek darabjaikba mestereiknek, mindenekelőtt a Mahavishnu Orchestrának és az SBB-nek tanításai. A közönség nagyobbik része inkább az 1987-94-es korszak dalaira indult be, a magam részéről jobban élveztem az összetettebb, az instrumentális részeknek nagyobb kifutást engedő, hol virtuóz, hol meditatív hangulatú korábbi darabokat. Nyilván sokakban felmerül, hogy egy ilyen remek csapat miért csupán visszafelé néz. Nekem is meggyőződésem, hogy lenne még bennük erő újabb közös alkotásokra – ha ők is akarják.

Két szép nyári estét kaptunk ismét Óbudán. Majdnem elfelejtettem: mindkettőn telt ház volt és az is maradt végig. Egy kis adalék ahhoz, hogy a jóra, a szépre akkor is szomjazunk, ha a külvilág többi része nem ezt kínálja. Sőt, annál inkább.