Érdekes újságot kell csinálni

Publikálás dátuma
2014.07.24 07:07
A szerkesztőségben pedig soha nem kértem senkitől olyan cikket, amivel nem értett egyet FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /
Németi Irén csaknem harminc évig volt az egyik legnépszerűbb magyar hetilap, a Nők Lapja főszerkesztője. Abban az időben állt a szerkesztőség élén, amikor elérték az egymilliós példányszámot és 52 millió forintos nyereséget termeltek. Mint mondja, ez bizonyos védettséget is jelentett nekik, hogy ne fogadjanak el minden felsőbb utasítást. Pedig a most 95 éves "sajtómunkás" szinte véletlenül lett újságíró. Először menekülni is akart, de aztán arra gondolt, meg kell felelni ennek a kihívásnak is. Addigi életében ezt már többször megtette: túlélte Auschwitzot és azt is, hogy a nácik halálra akarták éheztetni.

Főszerkesztőnek lenni bárhol a sajtóban, köztudottan nem nyugdíjas állás. Ma sem az, régen sem volt. Már csak ezért is elismerésre méltó, hogy Németi Irén, majdnem harminc évig - 1959 és 1987 között - volt a Nők Lapja főszerkesztője. Pedig nem úgy kezdődött, hogy ennyi ideig marad.

- Az 1956-os forradalom után azt gondoltam, elég volt a politikából, kiszállok belőle. Meg is egyeztem egy ktsz-szel, hiszen régebben megtanultam pipákat politúrozni és az általuk kínált munka jónak látszott. Ahhoz nem kellett semmiféle ideológia. Csakhogy egy barátnőm, akivel nagyon szerettük egymást, hívott a pártközpontba és végül is oda kerültem. Az volt a dolgom, hogy olvasgassak mindenféle sajtóterméket és beszámoljak róluk mindennap. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Ám kisvártatva kitalálták, hogy szükség lenne a Nők Lapjánál főszerkesztő-helyettesre, menjek oda. A lapot ismertem, magán viselte az akkori sajtó szegényes ábrázatát, rossz papírral. És hiába mondtam, hogy sosem dolgoztam addig újságnál, nem volt apelláta. Megérkeztem a szerkesztőségbe, ahol úgy fogadtak, mint egy korlátolt pártbürokratát, akit a nyakukra ültettek, pártcsendőrnek. Na, gondoltam, én innen rövidesen elpucolok. Az igazság az, hogy a lap szellemisége nem fért össze az akkori agit-prop. főnök, Szirmai István elképzeléseivel, hiszen szabadabb szájú volt, mint amit el tudtak viselni a pártközpontban. Az én feladatom az volt, hogy a lapot hozzá szelídítsem a konszolidációhoz. Arra jutottam magammal, ezt megpróbálom úgy csinálni, hogy elfogadható legyen az olvasóknak, és a pártközpont is békén hagyjon. Voltak persze vitáim az akkori főszerkesztővel, Kovács Judittal, mert ő mindig kritikusabbá akarta tenni a lapot, mint amit elbírtak odafenn. Eleinte még meg akartam szökni, de aztán úgy döntöttem, ez olyan kihívás, aminek muszáj megfelelni.

- Mindig is szerette a kihívásokat?

- Igen. Gyakran elmentem a legjobb riporterekkel és közben beszélgettünk. Aztán rájöttek, hogy mégsem vagyok olyan istenverte begyepesedett agyú ember, mint amilyennek hittek. Elfogadták, hogy azt akartam, ne zavarják szét a szerkesztőséget és legyen ez egy valóban sikeres lap.

- Hogyan lett aztán főszerkesztő?

- Miközben Kovács Judit egy delegációval Kínában volt, én meg a Szovjetunióban, megjelent egy szám, amiből őrületes botrány lett. Az egyik riport a tsz-szervezés kellős közepén lényegében arról szólt, hogy az egyik faluban miért nem akar senki sem belépni a közösbe. Egy másik cikkben egy szabómester lánya arról beszélt, mennyire utál itt élni, nincs munkája és különben is rühelli az egész rendszert. Ez már sok volt, Kovács Judit mehetett máshová, engem meg behívtak a pártközpontba, vállaljam el a megbízott főszerkesztőséget. Kértem egy hét haladékot, mert ilyen körülmények között nem akartam előre lépni. De úgy látszik, kiszivárgott a habozásom, mert egyszer csak beállított hozzám a kitűnő riporter, Galsai Pongrác, meg Gyenes István, aki olvasószerkesztő volt, egy végtelenül rendes ember és győzködni kezdtek. Mondtam nekik, biztosan attól félnek, hogy nálam is rosszabbat kapnak. Erre elkezdtünk nevetni, de megszületett az egyezség. Így lettem főszerkesztő.

És sokáig az is maradt. A példányszám 1985-ben elérte az egy milliót, aztán meg is haladta. A Nők Lapja napjainkban is az egyik legnépszerűbb sajtótermék. Nemcsak kíváló újságírók, hanem jelentős magyar írók cikkeit is közölték. Írt a lapba Tersányszky Józsi Jenő, Tamási Áron és Illyés Gyula is. Németi Irénnek azonban vitái voltak a pártközponttal, mert sosem állt be a mindent elfogadók sorába.

- A címlapokon például nem követtem a hagyományokat. Egy karácsonyi címlap elkészítésére például Schéner Mihályt kértem fel, aki akkor még nem volt sem híres, sem Kossuth-díjas. Ő meg megfestette a három királyokat, Tulipános Mariskát, meg nem tudom kiket. Nagyon aranyos volt. A felső vezetők sosem bántottak, de az agit.prop osztály néhány munkatársa éreztetni akarta fölényét és hatalmát. Minthogy a Nők Lapja a Magyar Nők Országos Tanácsának újságja volt, az volt az elvárás, hogy a nőkről, nőknek szerkesszünk lapot. Én meg úgy gondoltam, ez egy marhaság, mert olyan újságot kell csinálni, ami mindenkit érdekel. Találja meg az olvasmányát apa, anya, a nagyszülők, a rokonok és a gyerekek is. Szóval családi lapot akartam csinálni. Na, ezt el is értem. A szerkesztőségben pedig soha nem kértem senkitől olyan cikket, amivel nem értett egyet, mert abból csak sematikus, rossz írás születhetett. Megértettük egymást.

- Majdnem harminc év után nyugdíjazták, de maradt volna még?

- Csináltam volna még szívesen, de különösebb ok közlése nélkül magas kitüntetéssel nyugdíjaztak. Pedig a lap 52 millió forintos nyereséget hozott, ami azt is lehetővé tette, hogy ne fogadjunk el minden felülről jövő ukázt. Az egy milliós példányszám pedig egy ideig különös védettséget adott. Csakhogy minden héten volt főszerkesztői értekezlet és ott én bizony mindig elmondtam, ha valamivel nem értettem egyet. Megvádoltak például azzal, hogy szervezem a hippi-mozgalmat. Az újság utolsó oldalán, a nagyon népszerű Heted Hét Országból című rovatban ugyanis közöltünk egy képet egy hippi találkozóról és azt is leírtuk, hol lesz. Ebből nagy cirkusz lett, de elmagyaráztam, hogy a munkánkba nem kell olyant belemagyarázni, ami nincs benne. Egy másik alkalommal azt kifogásolták, hogy nem írtunk a Munkásőrség jubileumáról, pedig az összes többi lap megtette. Erre felálltam, közöltem, hogy szándékosan nem írtunk, hiszen nem vagyunk katonai szaklap, sem pártlap, foglalkozzanak az ilyesmivel ők. Egyszer behívott az egyik munkatárs, elkezdte lapozgatni a Nők Lapját, hogy én tulajdonképpen antimarxista nézeteket terjesztek. Mondom neki, kedves elvtárs, én nem a Társadalmi Szemlét csinálom, a viszontlátásra! Ezzel otthagytam. Ezeknek az eseteknek nem volt következménye, de voltak olyan főszerkesztők, akik arról is beszámoltak, amiket a folyosón mondtam és akkor elegük lett belőlem.

Pedig Németi Irén életében kevésszer nyugodott bele abba, amit a sors - vagy nagyobb hatalmak - kijelöltek számára. Már egészen fiatalon megtanulta, hogy minden helyzetben küzdeni kell. Nagyon szegény zsidó családban született, s miután apja gazdasága tönkrement, alkalmi munkákból tartotta fenn családját Debrecenben. Lánya azonban mindenképpen tanulni akart.

- Egy idős vasutas néni unokáját tanítottam. De azt kértem tőle, gyűjtse össze a fizetésemet - a havi négy pengőt -, mert abból akarok beiratkozni a kereskedelmibe, miután elvégeztem a négy polgárit. Az egy drága iskola volt, a beiratkozás 40 pengő, a tandíj meg havi 20. A beiratkozás nagyon érdekes volt. Ott voltak a reménybeli tanulók, mind a szüleivel, én meg egyedül. Kérdezte az igazgató, hol vannak szüleim. Elkezdtem halandzsázni, hogy az apám alkalmi munkás, nem tud idejönni, de a pénzem megvan a beiratkozásra. És a tandíjat hogyan akarom fizetni - kérdezte. Mondom neki, 20 pengőt helyett én csak 4,80-at fizetnék. Erre elkezdett nevetni, na, tessék, még alkudozik itt velem. De egy nagyon tapasztalt, jólelkű, rendes pedagógus volt, végül közölte, rendben, akkor maga a tanítványunk lesz. Ez egy békebeli polgári iskola volt, nem volt megfertőzve a fasiszta mételyekkel, nem voltak vad szélsőjobboldali tanárok. Így végeztem el a négy kereskedelmit, közben sokat olvastam. Egyszer kezembe adták Engels A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művét, egy büdös szót nem értettem belőle, de kijegyzeteltem szorgalmasan. Az volt az álmom, hogy a párizsi Sorbonne-on tanulok majd tovább. Anyai nagybátyám Nagyváradon volt gazdag ruhakereskedő, ő hitegetett, hogy majd ad pénzt. Közben azonban kitört a II. világháború, a határokat lezárták, így Pestre kerültem. Elhelyezkedni persze nem tudtam, mert mindenütt őskeresztényeket kerestek. Egy hirdetés nyomán mégis elkerültem a Keveházi-féle pipagyárba, ott tanultam meg politúrozni. 14 pengő 20 fillért kerestem hetente, abból még a szüleimnek is küldtem. Közben már a Szociáldemokrata Pártba jártam és Ságvári Endre azzal bízott meg, menjek vissza Debrecenbe és próbáljam meg újjászervezni az ifjúsági csoportot, mert akkor már letartóztattak egy csomó embert.

A megbízást teljesítette, de 1944-ben őt is letartóztatták. Elítélték, s a börtönből Auschwitzba deportálták. Túlélte, mint ahogy azt is, hogy a csehországi Terezinbe került, ahol szabályosan éhhalálra ítélték. És ezek a történetek mind gyarapították emberismeretét is.

- Egy hadianyagraktárban dolgoztattak, répalevesen és cukor nélküli feketekávéval kellett kibírni, meg egy szelet kenyérrel. De szerencsém volt, mert francia hadifoglyok jártak be az üzembe és az egyik fiú hozott minden nap két szelet kenyeret, közé vagy vajat tett, vagy valami felvágottat. Aztán amikor egy héten át étlen-szomjan nyitott tehervagonokban szállítottak, ahol megálltunk, az emberek dobáltak be nekünk kenyeret, meg almát. De akkor elhatároztam, hogy megszököm és ki is ugrottam a vonatból. Szerencsém volt, semmim sem tört el, de egy településre érve az első házban segítséget kértem. Ők pedig feladtak a németeknek. Ennyi idő távlatából az ember már megértőbbé válik, ugyanakkor az is tény, hogy egyszerűen elküldhettek volna. ezzel sem sodorták volna bajba az egész családot egy ismeretlen miatt. Terezinben, ahol halálra akartak éheztetni, ugyancsak győzött a szolidaritás. Amikor az ott őrzött elítéltek megtudták, mire készülnek velünk, minden nap etettek bennünket. Lefizették a német őrt, hogy amikor a reggeli kávét hozza, adja nekünk a kenyerük egy részét. Így értünk el 1945. május 5.-éig, amikor bejött egy helyes, kövérkés cseh orvos és azt mondta: lányok, mehettek haza. Így szabadultam fel.

- Ön, aki túlélte ezt a szörnyűséget, mit gondol a Szabadság téren készülő emlékműről?

- Ez nem tetszik nekem, hiszen nem szabad elhallgatni, hogy Magyarország miért vett részt a II. világháborúban. A németek a magyar kormány szövetségeseként jöttek ide. Azt mondják, hogy az áldozatoknak állítanak emléket, de az áldozatokról beszélnek a legkevesebbet. Bajcsy-Zsilinszky Endréről például, aki nagyon tisztességes ember volt, és másokról, akik ellenálltak, ezért bebörtönözték, vagy meg is ölték őket. Ők is áldozatok voltak, pedig nekik kellene most szobrot állítani.

Németi Irén két hónap múlva lesz 95 éves. Élettörténete kész regény, meg is írta egy könyvben, de beszélgetésünkben természetesen mindent nem tudott elmondani. Azt viszont már rögtön az elején megemlítette, hogy milyen régi a kapcsolata a Népszavával.

- Valamikor 1943-ban írtam egy verset és elküldtem a lap akkori főszerkesztőjének, Szakasits Árpádnak. Azt kértem, bírálja el, de legnagyobb meglepetésemre másnap megjelent a lapban. Megörültem ugyan neki, de amikor másnap elolvastam, akkor úgy döntöttem, na, ezt sürgősen abba kell hagyni. Semmi értelmét nem láttam, hogy gyarapítsam a fűzfapoéták táborát. Ezt a Népszavának köszönhetem, mert ha akkor nem közlik le a verset, akkor ki tudja, hogy mire vetemedek még.

- De azért megmaradt Népszava-olvasónak?

- Igen, fiatal koromban kezdtem, de ma is mindig elolvasom a Népszavát és a Népszabadság, mellettük pedig megnézem a Magyar Nemzetet is. Mondhatom, hogy a Népszava tetszik a legjobban, szerintem a legtisztességesebb napilap: tárgyilagos és szókimondó.

Még megkérdeztem, ha most valamilyen varázsital segítségével visszafiatalodhatna néhány tíz évet, a mai körülmények között elvállalná egy lap főszerkesztését? A válasza nem lepett meg.

- Hát engem két nap alatt kirúgnának. Hiszen itt nem lehet beszélni. Egy példával megvilágítom. Egy volt munkatársam indított egy háztartási lapot, semmi politika nem volt benne, de nagyon jól megcsinálta. Megjelent 160 ezer példányban. Egy szép napon bement a szerkesztőségbe, a főnöke azzal fogadta, hogy holnaptól már nem kell bejárnia, mert mással akar dolgoztatni. Hát a kutya sem ugatja meg, ha valakit kirúgnak. Én harminc év alatt talán egy vagy két embert küldtem el, azokat is azért, mert pontatlanok és lusták voltak, de ehhez is hatalmas tortúrát kellett vállalni, szakszervezet, egyeztető bizottság, meg a jó ég tudja, még kinek volt beleszólása. Ma nincs ilyen. Repülhet bárki, ha úgy akarják.

2014.07.24 07:07

Takács Krisztián lett Korlát új polgármestere

Publikálás dátuma
2019.02.17 21:34
Illusztráció
Fotó: Népszava/
Négy független jelölt közül Takács Krisztián nyerte el a polgármesteri tisztséget a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Korlát községben vasárnap tartott időközi választáson - közölte Szatmári Fruzsina aljegyző.
Tájékoztatása szerint a választási névjegyzékben szereplő 241 lakos közül 204-en voksoltak, három szavazat érvénytelen volt. Takács Krisztián 107, Horváth Elemér 54, Lukács Máté 21, míg Báder József 19 voksot kapott. Az időközi választást azért írták ki, mert a község korábbi polgármestere, Hriczu Imre (független) lemondott posztjáról. 

Mekényesen és Bakonyszentivánon is a posztért egyedüliként induló független jelölt nyert

  • Schild Róbertet 45-vokssal választották meg, egy szavazat érvénytelen volt. Mekényes választási névjegyzékében 250-en szerepeltek. Az időközi voksolást azért kellett kiírni, mert a község korábbi független polgármestere, Major Ottó novemberben lemondott.
  • Frum Istvánt választották a Veszprém megyei település első emberévé. A 183 választásra jogosult polgár közül 71 járult a szavazóurnához. Egy szavazat érvénytelen volt. Bakonyszentivánon azért kellett időközi polgármester-választást tartani, mert a település korábbi polgármestere, Karvas János - aki szintén függetlenként töltötte be a tisztséget - novemberben elhunyt.
Szerző
2019.02.17 21:34

Parlament: már az ellenőrzőket is ellenőrzik

Publikálás dátuma
2019.02.17 19:39

Fotó: / Vajda József
Szigorítják a belépést: az országgyűlési őrök saját kollégáik elé rakják majd ki a zsebükből a holmijukat.
Az Országgyűlés Hivatala főigazgató-helyettesének vasárnapi körlevelében az szerepel, hogy „2019. február 18-tól további intézkedésig az Országházba, illetve az Országgyűlés Irodaházába történő belépés során a biztonsági igazolvánnyal, az Országgyűlési Őrség szolgálati igazolványával rendelkező személyeket, és az Országgyűlés Hivatala által foglalkoztatott országgyűlési köztisztviselőket és munkavállalókat az Országgyűlési Őrség tagjai csak biztonságtechnikai ellenőrzést (személy- és csomagellenőrzést) követően léptetik be” – írja a hvg.hu. A portál szerint a körlevél indoklást, magyarázatot nem tartalmaz.    Mint írják, „biztonsági igazolványt” a vonatkozó házelnöki rendelkezés szerint „az Országgyűlés, illetve a védett személyek biztonságáért felelős fegyveres testületek – amelyek ellátják a személyvédelmi, illetve a Szent Korona és a hozzá kapcsolódó jelvények védelmi feladatait – az Országházban, az Irodaházban szolgálatot teljesítő állománya” használ. Vagyis az ellenőrzőket is ellenőrzik, az országgyűlési őrök saját éppen szolgálatban lévő kollégáik elé rakják majd ki a zsebükből a holmijukat. Az újságíróknak és más látogatóknak eddig is túl kellett esniük ilyen ellenőrzésen. Magukra az országgyűlési képviselőkre az intézkedés nem vonatkozik, mert az ő okmányukat képviselői igazolványnak hívják.
2019.02.17 19:39