Amerikában sírni nem szabad

Amerikai társaságban szinte gyakran elhangzik, hogy a beszélő milyen "happy", s persze sikeres. Ha bevallod, hogy nem, erkölcsileg "lenulláznak" és csak átnéznek rajtad. Ha együttérzést koldulsz, olyan leszel, mint egy igazi "homeless". A fedélnélkülieket pedig inkább lesajnálják, mint együtt éreznek velük. Ha nem tudod bánatod, vagy a kudarc miatti fájdalmadat arcodról letörülni, sőt esetleg pityeregsz, tűnj el, bújj el valahová, csak senki ne lássa, hogy mit érzel. Ha amerikai lennék és a vonat levágná az egyik lábam, feltehetően azt mondanám "ó milyen szerencsés vagyok, éppen azt a lábam veszítettem el, amelyik mindig viszketett, nem kár érte".

A rendszerváltás éveinek hazai izgalmait, örömét elmulasztottam, mert az 1989-91 közti években vendég-kutatóként egy USA-beli intézetben dolgoztam, Baltimoreban. Ott megtanultam: Amerikában mindig úgy kell viselkedni, mintha sikeres és boldog lennél. Két dolgot soha nem vallhatsz be: hogy kudarcot vallottál és ha boldogtalan vagy. Bármiről van szó, csak mondd, hogy "I am very happy", azaz nagyon boldog vagy.

Ha a lépcsőházban két kolléga találkozik, illik azonnal megkérdezni "hogy vagy?" Mire az a korrekt válasz: "hogy vagy Te?". Aztán az igazi választ meg sem várva megyünk tovább ellenkező irányban. Az, hogy valójában ki hogyan érzi magát, magánügy. Ilyesmiről nem is illik beszélni. Az élet egy hosszú "verseny", a beszélgetések annak eredményeiről, s nem az érzelmeidről szólnak, amelyeket el kell rejteni, s nem "kibeszélni", mint nálunk esetleg egy-két pohár bor, vagy sör mellett. Ilyet csak a "pub"-ban és a pszichológusnál szabad. Igaz, ennek a versenynek "sportszerűnek" kell lennie. Állítólag a gyerekek az iskolában nem puskáznak, elvégre ott is csak versengés van. Egyébként, ha igazi, tényszerű hazugságon érnek, ami ugye szintén sportszerűtlen dolog, egyszer s mindenkorra véged van. A tettetett felhangoltság talán nem is annyira haszontalan. Jó az utcán, a munkahelyeden csupa vidám arcot látni és jókedvű hangot hallani, ezzel talán a te kedélyed is jobb lesz. Lehet, hogy ez az Egyesült Államok sikereinek egyik titka? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy náluk feltehetően ritkább a depresszió, s ennek jeleként az USA-ban az öngyilkosságok gyakorisága kétszer kisebb, mint nálunk, illetve alacsonyabb, mint a legtöbb kelet-közép-európai országban.

Ezt a habitust talán legjobban a halálhoz való viszonyuk példázza.

Másodpercnyi szomorúság

Egyik volt kollégám, pár éve egyik hosszú évvégi levelében egyetlen mondatban jegyezte meg, "ja, és édesanyám X éves korban békésen eltávozott". Szinte látom magam előtt az arcát. Ilyenkor szabad szomorú képet vágni, de csak néhány másodpercre, nem tovább. Ott tartózkodásom idején három kollégám közeli hozzátartozója és saját apám halt meg, így módom volt megtapasztalni, hogyan viszonyulnak a halál gondolatához.

Nem temetéseket láttam, csak az azokat megelőző ravatalozást, vagy valami mást. Az egyik ott létem idején elhunyt kollégám, H. úr, aki a sofőr és a mindenes volt az intézetben. Ravatalozására a kollégákkal együtt testületileg mentük el. A halottat gyönyörű, díszteremnek is beillő hatalmas helyiségben ravatalozták fel. Az egyik oldalon láthattuk ülő helyzetben feltámasztva a bebalzsamozott elhunytat. Előtte imazsámoly, ahol egyenként mindenki a maga módján búcsúzhatott tőle. Illett is ájtatos arccal odamenni, hogy mit mormogtál, azt senki nem hallotta. Akár pastu nyelven is imádkozhattál, vagy káromkodhattál volna.

Szavaid/imád hangja elveszett a tányérok evőeszközök, poharak csörgésében. A terem másik oldalán ugyanis óriási asztal, hideg büfé volt felállítva és kisebb nagyobb csoportokban társalogtak a "gyászolók". Hangosan nevetni nem illett, de mosolyogni szabad volt. Én egy középkorú hölggyel beszélgettem, akiről kiderült, hogy a halott lánya. Nagyon jól megértettük egymást, mert H. úr a Bácskából vándorolt ki Amerikába még a múlt század elején, tehát volt közös témánk. Úgy belemelegedtünk társalgásba, hogy szinte repült az idő. Majdnem félórányi beszélgetés után a hölgy széles mosollyal búcsúzott tőlem: "Maga is magyar, "happy" vagyok, mert most már végre értem, honnan volt a papának az a fura, mulatságos kiejtése." Barátságosan, széles arccal mosolygott, "happy" volt, az apja holttestétől néhány méterre.

Szobatársammal, doktor C-vel is jó barátságban dolgoztunk együtt, főleg, amikor kiderült tulajdonképpen "földiek" voltunk. Ő ugyanis Olaszország egy korábban az osztrák-magyar monarchiához tartozó részéből vándorolt ki Amerikába. "Honfitársam" akkoriban veszítette el feleségét, négy gyermekének anyját, róla is gyász-szertartáson emlékeztünk meg. Lévén olasz, katolikus gyászmisét tartottak. Ez a gyászmise is minden volt, csak nem gyászos. Előtte a szertartást celebráló pap egyenként, mosolyogva, kézfogással üdvözölte a résztvevőket. A szertartás folyamán főleg country zenét játszottak, sokan együtt dúdoltak a zenegéppel. Közben barátom időnként felzokogott, de aztán fegyelmezetten összeszedte magát, elvégre Amerikában egy gyászmise közben sem sírhatsz. Akkor sem, ha legközelebbi szeretetted veszítetted el, legfeljebb szomorú, kissé melankolikus lehet a tekinteted. Miközben fel-fel sírt, ami nagy illetlenség volt, a többiek tapintatosan félrenéztek. A hálás pap pedig a szertartás után is egyenként rázott kezet minden részvevővel.

Egy harmadik kollégám az apját veszítette el. Onnan tudtam meg, hogy pénzt gyűjtöttek egy méltó ajándékra. Ő maga szabadságot vett ki, ne lássa senki, hogy gyászol. Miközben adtam néhány dollárt, megkérdeztem, "na és mit vesznek K. professzornak? Virágot, vagy egy kis ezüst emléktárgyat?" "Óh nem, egy finom gyümölccsel teli kosarat!" Amikor visszajött dolgozni, a sor végén állva én is kondoleáltam neki, ő pedig széles mosollyal fogadta a részvétet. Mintha lánya esküvőjéhez gratuláltunk volna.

Egyik éjjel apám kezelőorvosa hívott fel, apám meghalt. Nem lepődtem meg, utolsó kórházi zárójelentésén annyi volt a súlyos diagnózis, hogy azok "túlcsordultak" a nyomtatvány keretein. Másnap feleségemet, mint minden reggel, megkérdezte a gyermeke magyar tanítására szerződtető "munkaadónője", hogy van. Mire nejem azt válaszolta, hogy nem jól, mert apósa az előző nap meghalt. A különben barátságos hölgy fel volt háborodva. Elvégre mi köze van neki ahhoz, hogy kisfia tanára gyászol? A "hogy vagy" kérdés csak köszönés és nem érdeklődés. Erre csak olyasvalamit szabad válaszolni, hogy "köszönöm, igazán kitűnően".

Amerikai magány

Folyton úgy éreztem, hogy ott családon kívül nagyon ritka a meleg, meghitt emberi kapcsolat, bár sokan, önzetlenül, nagyon sokat segítettek, ha baj volt, és szerencsére ritka a sistergő gyűlölködés is. Mintha jó részük az érzelmileg sivár környezetben magányos lenne.

A fiataloknak az "igazi" Amerikában, vagyis az észak-nyugati államokban, 18 éves korban illik elhagyni a szülői házat, s egy másik városban tanulni, vagy dolgozni tovább. Erről egyik érintett kolleganőm külön könyvet olvasott, teli lelki jó tanáccsal, hogyan viseljük el a szinte kötelező szakítást éppen felnőtt gyermekével. De "no problem", évente egyszer, a "Hálaadás ünnepén" a jó gyerekek mindig meglátogatják szüleiket, ha több ezer kilométerre laknak is egymástól. Az emberek, mint talán az angolszász országokban általában, nem könnyen fedik fel érzelmeiket, azaz "hidegek", s ebből következőleg magányosabbak, lelkileg távolabb vannak egymástól. Talán az így keletkező űrt töltik ki tettetett önfelhangoltsággal és udvariaskodással, az arcukra szinte ráfagyott, kötelező mosolygással. Ha már nehezen tűrik a magányt, és van elég pénzük, elmennek egy pszichológus, vagy pszichiáter magánrendelőjébe, s ott egy órán keresztül azt mondanak, amit akarnak. Ez megér akár 100-200 dollárt is! Ott végre nem kell udvariaskodni, vagy jókedvet tettetni, elvégre a doktor köteles paciensei titkait gondosan megőrizni.

Amikorra kollégáim meggyőződtek róla, hogy feleségemmel együtt valóban nincs szándékunk "disszidálni", hirtelen megnőtt barátaink száma. Baráti vacsora ürügyén hozzánk jártak panaszkodni, elvégre mi már nem fogjuk őket kiszolgáltatni, hiszen rövidesen hazamegyünk.

Arrafelé a "vacsoraidő" általában két óra, leggyakrabban este hat és nyolc-kilenc óra között. A meghívókon gyakran nem csak az érkezés, hanem a távozás ideje is fel van tüntetve! Mi azonban nem voltunk igazi amerikaiak, nekünk mindent el lehetett mondani, nálunk nem volt kötelező "happy"-nek lenni, lakásunk olyan volt, mint egy ingyenes pszichoterápiás rendelő. K. doktornő és férje gyakran hajnalig maradtak, ilyenkor saját problémáit és minden lehető rosszat elmondott a kollégáiról. Végre egyszer kibeszélhette, ami a "szívén feküdt". Hajnali 3-kor feleségem nem bírta tovább, becsukta a szemeit és mint egy darab fa eldőlt a díványon. Én szépen feltámasztottam, de a doktornő csak beszélt tovább, mintha nem látta volna, hogy mi történt. 4 óra felé végre búcsúzkodni kezdtek és mi, udvariatlan módon, nem kérleltük őket, hogy maradjanak még egy kicsit.

Siker vagy kudarc

Amerikában a siker, a haszon és a velük járó boldogság nem szerencse, vagy egyszerűen a jó munka gyümölcse, hanem erkölcsi, szinte filozófiai "axióma". Ami sikeres, azaz hasznos, az csak jó lehet, s persze igazságos, ami sikertelen, az csak rossz és ostoba.

Ott nem mondják "hát ez nem sikerült neked, de a jó szándékodat értékeljük…". Ami nem sikerült, az kudarc, és pont. Idehaza nem voltam párttag, de alapjában véve baloldali gondolkozású, ezt a különbséget azonban ottani barátaimnak nem tudtam megmagyarázni. Amikor lesajnáltak, mint afféle "kommunista diktatúrából" érkező szegény menekültet, egyszerre csak dühös bolsevikká váltam. Hiába mondtam "higgyék el, a szocialista rendszerben igazságosabb, biztonságosabb, kiszámíthatóbb, mint sok más országban élni, tehát jobb, csak hát sajnos nem olyan hatékony, mint az amerikai piacgazdaság.". Óriási hahota volt a válasz, azt hitték, hogy tréfálkozom. Mert ugye, ha a siker az igazságosság alapismérve, akkor szavaimat csak viccként lehetett érteni.

E felfogást illetően hadd álljon itt egy példa. Pár évvel hazatértünk után két korábbi, Budapestre látogató, vallásos zsidó kollégám megkért, hogy mutassam meg nekik a világhírű Dohány utcai zsinagógát. Nagyon tetszett nekik, s utána záporoztak a keresztkérdések. "Joseph, ez az imaház nagyon szép és igen gazdag", hát igen válaszoltam illően álszerény arccal, de büszkén. "De hát ezek szerint, azok, akik az építését anyagilag támogatták, maguk is gazdagok voltak?" "Hát í-í-ígen" - vallottam be dadogva". "Tehát a magyar zsidók gazdagok, azaz sikeresek is voltak?". "Hm, sok közülük valóban az volt" - dünnyögtem. "Akkor miért deportálták őket?"- kérdezték. "Hát éppen ezért" - válaszoltam magán a kérdésen is meglepődve. S ebben a pillanatban, mintha kiment volna a biztosíték, mintha hirtelen nyelvi nehézségeink támadtak volna. Ők csak hitetlenül ingatták a fejüket. "Hát hogy lehet egy kisebbséget csak azért bántani, mert sikeres?"

Erre a kérdésre már nem is próbáltam válaszolni. Nem volt érdemes. Értetlenül néztünk egymásra, nyilván az ő agyukban és a mienkében nem egyformán működnek az áramkörök. Csak nem azt akarják mondani ezek az ostoba "amcsik", hogy egy ország akkor sikeres, ha a tehetségeseket nem gáncsolják, hanem kellően értékelik?

Na gyorsan felejtsük el ezt a butaságot!