film;James Bedford;zene;Mick Jagger;

2014-07-28 08:30:00

Életre kel a soul-zene keresztapja

Ha volt a populáris zenének olyan alakja, akinek élete kész regény (vagy film), akkor az James Brown. A „soul keresztapja” nyolc éve, 2006 karácsonyán halt meg, szinte utolsó pillanatáig koncertezett volt, egyszerre volt a fekete zene ikonja, akinek dalai és nem utolsósorban előadói képességei, színpadi mozgása  számos pályatársának adtak ihletet, polgárjogi küzdelem egyik jelképe, ugyanakkor született „rosszfiú”, aki sztárként sem tagadta meg  hírét.

James Brown élete most  megelevenedik a filmvásznon, Get On Up címmel, amelynek rendezője Tate Taylor, producere pedig Mick Jagger, aki nem is titkolja, hogy az „Első Számú Soul Testvér” tanította meg őt táncolni, még akkor is, ha soha nem volt képes a Brown védjegyévé vált spárgát megcsinálni.

A filmben, amelyet augusztus 1-én mutatnak be az Egyesült Államokban, a mitikus énekest  Chadwick Boseman alakítja. Fontos szerepet kapott benne Dan Aykroyd, aki 1980-ban a Blues Brothers-ben játszott együtt az „igazi” James Brown-nal, aki Cleophus James tiszteletesként énekelt-táncolt-prédikált hívei előtt. A történet végig követi James Brownt nyomorúságos észak-karolinai gyermekkorát, a javítóintézeteket, majd azt a keserves utat, ahogy amatőr bokszolóból előbb utcai zenész, majd a fekete soul-zene sztárja és közösségének referenciapontja lett. De felelevenedik a 60-as évek egyre radikalizálódó fekete polgárjogi harca, Brown és a Fekete Párducok kapcsolata is.

A film sajtóbemutatója után megjelent kritikák szerint Boseman tökéletesen visszaadja azt a karizmatikus kisugárzást, ami Brownból áradt fellépései során, például az 1962-es harlemi, Apollo színházbeli fellépésének jelenetében, amelyet pályafutása egyik csúcsaként emlegetnek. Jagger, aki még egészen fiatalon látta James Brownt először életben, elmondta, hogy az énekesben elsősorban az nyűgözte le, ahogyan uralta a közönséget, amelynek teljes lényét adta.  Mick jó tanítványnak bizonyult…

Természetesen felhangzanak a legnagyobb Brown-klasszikusok, az első 1956-os sikertől, a Please Please Me-től az 1985-ös Living In Americáig, amely a Rocky 4  főcímzenéje volt. 

Jagger először úgy gondolta, hogy jobb lenne dokumentumfilmben megörökíteni Brownt, de a forgatókönyv meggyőzte őt.  A Rolling Stones frontembere lelkesen fogadta az elkészült filmet is. Szerinte Tate Taylornak sikerült  visszaadnia James Brown olthatatlan energiáját, azt az igényét, hogy folyamatosan fejlődjön, és ezáltal a film nagyon dinamikus lett.

Tate Taylor szerint James Brown a déli fekete emberek lényegét tudta felszínre hozni. „Egyszerre volt szórakoztató, életveszélyes és szexi. Gyakran mondták róla: mániákusan a kezében akar tartani mindent. Holott csupán arról van szó, hogy meg voltak a konkrét elképzelései a zenéről, a színpadi előadásról. Vajon elégedett lenne-e a filmemmel? – tette fel a kérdést a rendező, aki szerint Chadwick Boseman  az első pillanattól valósággal átlényegült James Brownná, és könnyedén bújt bele a húszéves és a hatvanéves művész bőrébe. „A stáb végig Mr. Brownnak szólította, annyira hiteles volt”  - mondja a rendező.

Dan Aykroyd, aki az alkotásban az énekes menedzserét alakítja,  nemcsak filmben, hanem az életben is többször találkozott James Brownnal. Meggyőződése, hogy Brown, minden emberi gyengéje ellenére nagyon szerette az embereket. „A film pontosan erre az univerzális szeretetre fekteti a hangsúlyt. Brown maga is büszke lenne arra a spirituális megközelítésre, ahogyan Chad megszemélyesíti őt, szenvedélyeivel és félelmeivel együtt.” – mondta Aykroyd.

Van a filmnek egy jelenete, amelyben Brown fellépése közben a Rolling Stones várakozik nagy tisztelettel a színfalak mögött. Jagger elárulta, hogy ez csupán a fantázia szüleménye, soha nem léptek fel együtt…