Egy, a könyvben olvasott jelenet többször eszembe jut. A válófélben lévő Angela Merkel - még bőven az NDK-s időket írjuk ekkor - visszament közös lakásukba, és mert férjével nem tudtak megegyezni az ingóságokról, nemes egyszerűséggel elvitte a mosógépet és a hűtőt. Megfordult-e az asszony fejében a lépcsőházi cipekedés közben, hogy lesz ő még kancellár az egyesített Németországban, akit díszvendégnek kijáró tisztelettel fogadnak a Fehér Házban? Nyilván nem.
Vlagyimir Putyin a KGB szélnek eresztett őrnagyaként tért haza az NDK-ból, harminchét évesen. A Leningrádi Állami Egyetemen a nemzetközi kapcsolatok osztályán kapott állást. Hárman szorongtak egy kis irodában. Jövője kilátástalannak tűnt. Alacsony fizetése miatt délutánonként Zaporozsecével taxizott. Gondolta-e volna akkor, hogy lesz ő még Oroszország elnöke, akit díszvendégnek kijáró tisztelettel fogadnak sokfelé a világban?
A testőr karrierje
Nem azért figyelemre méltó könyv Sztanyiszlav Belkovszkij monográfiája, mert ilyen apró, mégis jellemző történetekre bukkanhatunk benne, de ez is erényeinek egyike. Az eddigi Putyin-elemzések legnagyobb hibájának tartja a szerző, hogy azok "hamis tételekből és előfeltevésekből indultak ki". A szerénytelennek aligha nevezhető tételmondat szavatosságát közel négyszáz oldalas érvrendszer támasztja alá, igen meggyőzően. Ha eddig azt hittük, hogy ismerjük Putyint, akkor a kötet arról győz meg, hogy ez csekély mértékben lehet igaz.
Putyin nem önálló jelenség, szerepe és feladata nem érthető meg Jelcin nélkül. Az orosz politikus sztratoszférába emelkedése nem vagy alig köthető titkosszolgálati múltjához. Alacsony beosztásban, jelentéktelen feladatokat végezve szerelt le a KGB-től, kiábrándulva a szervezetből, ahova - giccses, de így van - a Tavasz tizenhét pillanata című szovjet tévéfilmsorozat hatására jelentkezett. Ebben az értelemben a kötet szerzője legendának nevezi azt a közkeletű vélekedést, hogy a titkosszolgálatoknál dolgozó tisztek valamifajta összjátéka irányítaná a Jelcin utáni Oroszországot. A legenda ellen szól, hogy a KGB (és elődszervezetei) soha nem rendelkezett komoly politikai hatalommal a Szovjetunióban - érvel Belkovszkij. A mindenkori politikai csúcsvezetés saját jól felfogott érdekében így alakította ki a hatalmi játékszabályokat. Ennek ugyan némileg ellentmond, hogy Brezsnyev halála után Andropov a KGB éléről érkezett a pártfőtitkári székbe, de a lényeget illetően a szerzőnek lehet igaza.
Putyin karrierjében a döntő fordulat akkor következett be, amikor a leningrádi polgármester, Szobcsak a csapatába hívja, így örökre maga mögött tudhatja a helyi egyetem kicsinyke irodáját. Testőri feladatokat ellátó referensből néhány év alatt Szobcsak helyettese lesz, és hiába bukik meg később a polgármester, Putyin már nem eshet ki a politikai elitből. Csupán annyi történt, hogy az időközben újból Szentpétervárrá váló Leningrádból útja Moszkvába vezetett, a birodalom központjába.
Félárva apát keres
Erőteljesen hangsúlyozza Belkovszkij egy lélektani mozgatórugó szerepét Putyin kapcsán. Teóriája szerint a félárván felnőtt gyermek egész életében apát keresett. Elsőként, és többfajta értelemben, ezt Szobcsakban találta meg, aki úgy viszonyult hozzá, mintha a fia lenne az egykori tiszt.
Nyilván nem az egész politikai karrierjét magyarázza meg ez a motívum, de sokat hozzáadhat a teljesebb kép megismeréséhez. Jelcin egész életében fiúra vágyott, akinek a sors apaként két lányt adott. Elnöksége második ciklusában világosan látszott, hogy a megroppant egészségű (két infarktuson esett át), komoly alkoholproblémákkal küzdő Jelcinnel nem lehet nekivágni egy újabb választási kampánynak. Egy mini palotaforradalom ekkor Putyin kezére játszott. A testőrség parancsnoka, Korzsakov, aki különlegesen bensőséges viszonyban állt Jelcinnel, vesztegetési ügyet robbantott ki a Kremlen belül, amely alighanem az ő hatalomátvételét készítette volna elő. Az elnök megneszelte a veszélyt, és menesztette beosztottját. Korzsakov ezzel akaratlanul is előkészítette az utat Putyinnak, mert Jelcinnek ekkor már az utódáról kellett gondoskodnia. A képlet innentől egyszerűvé vált: ebben a szereposztásban Putyin a "civilizált megoldás" volt az erőszakosnak tartott testőrparancsnokkal szemben, aki időközben megszűnt alternatíva lenni. Jelcin átvitt értelemben dinasztikus gesztust gyakorolva "apaként" viselkedett, amikor "fiát" nevezte meg utódának.
Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert Putyin hatalomra kerülésének mikéntje cáfolja, hogy elnökké választásában a titkosszolgálatoknak és a titkosszolgálati múltnak különösebb szerepe lett volna. Jelcin azért választotta őt, hogy az a hatalmi felállás, amely a stafétabot átadásának pillanatában létezett, konzerválódjon.
A változatlanság őrének is nevezhetjük Putyint, aki a Belkovszkij-féle értelmezésben nem hozott létre új hatalmi hierarchiát és szerkezetet, hanem megőrizte a régit. Az állam oligarchái megőrizték hatalmukat - a kevés és nagy kivitelek egyike Hodorkovszkij -, és egyben garanciát kaptak arra, hogy vállalatbirodalmaik magánkézbe adásának kérdései soha nem kerülhetnek az igazságszolgáltatás, de egyéb társadalmi felülvizsgálat fórumai elé. Tizennégy év telt el Putyin hatalomra lépése óta, és ilyen ügyekben - ez kellő hosszúságú idő - nem történt semmi, ami a vázolt paktum meglétének tényét cáfolná.
"Alkalmatlan" társadalom élén
Belkovszkij másik alaptétele, hogy Putyin nem épít birodalmat, nem reformálja meg Oroszországot, sőt erre kísérletet sem tesz. Az államot arra használja, amire Jelcin: saját meggazdagodásának biztosítására. Többfajta felismerés vezeti a jelenlegi elnököt abban, hogy konzerválja országát. Németországi tapasztalatai - így a szerző - megerősítették abban, hogy az orosz nép aligha alkalmas a versenyre épülő piacgazdaság feltételei között eredményesen egzisztálni. Az orosz ember lehet szent, de becsületes soha - idézi Konsztantyin Leontyev 19. századi orosz gondolkodót. A kijelentés fényévnyi távolságban áll a protestáns etika alapvetéseitől, amelyből nem következhet más, mint az: Putyin nem tartja alkalmasnak a társadalmat arra, hogy modern európai nemzetállam váljon Oroszországból.
Nem is tett ezért semmit. Nincs infrastruktúrafejlesztés, nem települnek vagy alakulnak ki új iparágak az országban. Továbbra is az a monokultúrás gazdaság az orosz, amely a nyersanyag és/vagy energiahordozók eladásából biztosítja az állami bevételeket. A központi költségvetés sérülékenységét mi sem mutatja jobban annál, hogy az olaj nagyobb mértékű világpiaci áresése pillanatok alatt 100 milliárd dolláros hiányt jelez. Ez a tervezett paksi bővítés költségének a tízszerese. A valóság és a látszat távolságát mi sem szemlélteti jobban, mint a 2012-ben elfogadott A hosszú távú állami gazdaságpolitikáról szóló stratégiai szuperrendelet, amely 2020-ig 25 millió, nagy termelékenységű munkahely megteremtését és modernizálását, valamint a külföldi befektetések 27 százalékos emelkedését irányozza elő.
Az elképzelések megírásuk pillanatában minden alapot nélkülöztek, és nem azért megvalósíthatatlanok a benne foglaltak, mert a Krím-félsziget annektálása óta a külföldi befektetők elképesztő méretekben menekítik ki pénzüket az országból. Ez csak a reméltnél lényegesen rosszabb forgatókönyv valósággá válásának nyitánya, amit tovább súlyosbít azoknak a fokozódó gazdasági szankcióknak az életbe lépése, amelyeket az ukrán konfliktusban betöltött szerepe miatt mér a Nyugat Oroszországra.
A "megunt férj"
Nem az a kérdés, hogy vége lesz-e a putyinizmusnak, hanem az: mikor - vélekedik a szerző. A Jelcintől megörökölt korrupciós gazdaság mára eljutott oda, hogy az állami beruházásoknál a költségek 20 százalékáról 50-re tornászták fel a kivitelezők zsebéből eltűnő összeget. A Szocsiban rendezett téli olimpia kirakatszerűen mutatja meg ezt az eljárástechnikát. A totális korrupcióban fuldokló országban minden gazdasági-pénzügyi döntés akkor születik meg, "ha sokat lehet velük lopni". Nyilvánvaló, hogy ez már középtávon is működésképtelen modell, és Putyin helyzetét tovább nehezíti, hogy a művelt orosz városlakók, az ottani középosztály, régen kiábrándult belőle. "Megunt férjnek" lenni nem csak egy házasságban nem kifizetődő, de a politikában sem. Putyin ebbe a szerepbe szorult bele.
Ilyen értelemben a krími kaland kapuzárási pánik. És lassan kezdődik a válóper…
(Sztanyiszlav Belkovszkij: Putyin. Az ember, aki nem létezett. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014. )
