Bringás különvélemény

Az Orbán-rezsim szinte minden nap olyan rendeleteket, döntéseket, törvényeket hoz, olyan abszurd és felháborító gesztusokat tesz, amelyek joggal sértik és keserítik el a még józanul gondolkodó embereket. Éppen ezért sajnálom, ha az ellenzéki és független média egy része pontosan azt az egy kormányintézkedést kezdi el cibálni, amely nemcsak népszerű, de valamilyen módon racionális, és egybeesik a nyugat-európai szokásokkal. Nem tagadom, ezt gondolom a kerékpárosok alkoholfogyasztásával kapcsolatos kormányrendelet keltette felháborodásról.

Szenvedélyes bringás vagyok, szinte minden nap nyeregbe ülök, kivéve azokat a téli napokat, amikor jeges, vagy havas a pálya. Ha csak tehetem, Brüsszelben és Budapesten is elsősorban biciklivel közlekedem. Különösen szeretek késő este kerekezni, amikor elcsendesül a forgalom, és a város lágy, érzéki arcát mutatja. Ma már bevallhatom, hogy ilyenkor általában van bennem némi szesz: de a hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy éppen ezért óvatosabban tekerek. Bár tudom, hogy a törvény nem tudása nem mentesít a büntetés alól, de a 2010-es évek elejéig mindezt az ártatlanság tudatában tettem. Fogalmam sem volt róla, hogy a biciklisekre is a zéró tolerancia vonatkozik, s még kevésbé arról, hogy őket is meg lehet szondáztatni. Ilyesmiről addig nem is hallottam, és bringás ismerőseimet most utólag végigkérdezve bátran állíthatom, hogy mások is így voltak vele.

A szondáztatás akkor kezdődött, amikor 2010 után az Orbán-kormány a kaszárnya-stílusban végrehajtott "rendcsinálás" jegyében drákói módon megszigorította a szabálysértések büntetését. Ekkor indult meg a kerékpárosok vegzálása és a sok tízezer forintos büntetések kiszabása is. Előkerült a szonda, és egy-két fröccsért, korsó sörért is brutális pénzbüntetések repkedtek a levegőben. Mi Pesten úgy gondoltuk, hogy ez a gyakorlat elsősorban a romkocsmákból, bulikból, a Sziget fesztiválról haza tekerő fiatalokat (és a magamfajta kevésbé fiatalokat) célozza meg. Azt az urbánus réteget, amely vélhetően ellenzéki érzelmű. Aztán híre jött annak, hogy falun viszont a szegény embereket, nagyobbrészt cigányokat vegzálják - ahogy mondani szokták, szívatják - a rendőrök, s nekik egy-két havi összjövedelmükbe is kerülhet a büntetés. Ezt az Orbán-rezsim szegény- és romaellenes politikája részének tudtuk be. De úgy tetszik, valahol homok került a gépezetbe, s a rendőrök azokat a "derék gazdákat" is büntetni kezdték, akiknek a rendszer amúgy igyekszik a kedvében járni. Szerény becslésem szerint több százezren vannak, akik egy balatoni nyaralás, szüret, esti focizás alkalmából pontosan azért veszik elő a kerékpárt, hogy a jogosítvány veszélyeztetése nélkül megihassanak egy-két pohár sört, vagy bort. Nyilván ez a réteg az, amelynek panaszai eljutottak a miniszterelnökig is.

Így az Orbán-kormány önmagát korrigálta, amikor lényegében helyreállította a 2010 előtti állapotot, kiegészítve azzal, hogy a korábbi hallgatólagos toleranciát kormányrendeletben erősítette meg. Immár a kerékpárosok felelősségére bízva, hogy mennyi alkoholt fogyasztanak. Őszintén nem értem azt a felháborodást, amelyet ez az intézkedés az ellenzéki és független média egy részében kiváltott. Természetesen helyesebb lett volna előbb társadalmi vitát rendezni a kérdésről, esetleg véralkoholszinthez kötni a megengedhető alkoholfogyasztás határát. De a kerékpárosoktól megkövetelt zéró tolerancia valóban abszurd és életidegen gyakorlat volt. S bár Orbán Viktor szerint csak a "magyar ember" valóságától volt idegen, valójában még idegenebb volt a nyugat-európai ember számára. Egy-két kattintással bárki elolvashatja az interneten például a brit szabályozást, mely szerint az nem ülhet kerékpárra, aki olyan sokat ivott (vagy kábítószerezett), hogy "unfit", azaz alkalmatlan a bringázásra. A honlap külön is figyelmezteti a kerékpárosokat, hogy nem kötelesek alávetni magukat a szondáztatásnak. Az osztrák kerékpáros klub nyár eleji hírlevelében arról informál, hogy egyes országokban alacsonyabb a kerékpározásnál megengedett véralkoholszint, mint Ausztriában. De nulla toleranciájú országot egyet sem említ.

Az alkoholizmus természetesen súlyos társadalmi probléma, de nem feltétlenül pénzbüntetéssel, vagy elzárással kell küzdeni ellene. S ahogy az lenni szokott, a zéró tolerancia jegyében kiszabott rendőri büntetések nagy tömegében azokat sújtották, akik egyáltalán nem alkoholisták, és ha nem vegzálják őket, egy-két pohár után is biztonságosan kerekeznek. Ha a kormány egy, sajnos csak egyetlen egy esetben arra az álláspontra jut, hogy nem kell mindig mindent agyonszabályozni, büntetéssel sújtani, akkor ellenzéki oldalról nem pont ezt a rendelkezését kellene támadni. Ami az ellenérvek legsúlyosabbját illeti - hogy a vidéki utakon hazafelé tartó ittas kerékpárosok milyen veszélynek teszik ki magukat -, ez sajnos a gyalogosokra ugyanúgy igaz, hiszen sok helyen nincs járda, vagy gyalogátkelőhely. De az alkoholfogyasztás mérséklése ne a rendőrség feladata legyen.
A kerékpárosok védelmét nem az életidegen zéró tolerancia visszaállítása, hanem minél több biztonságos, az autóforgalomtól elzárt kerékpárút kiépítése szolgálná. Ezt kell számon kérni a kormánytól!

Szerző
Hegyi Gyula

Orbán Szabad Népei

Ízlésem ellen való sajtó háborúságokban részt venni. Politikai csatákat, amelyek egyébként szerves részei a demokráciának, személyes leszámolásokra fölhasználni. Undorító része volt a Rákosi kurzusnak, túl a bűnökön, ocsmány célzásokkal egész társadalmi rétegeket kipécézni.

Magánügy, mégis életem része volt, hogy 1958 őszén büntetésként kerültem az akkori Magyar Nemzethez, mert az MTI külpolitikai szerkesztőjeként, nem voltam hajlandó ellenforradalomnak mondani az 1956-os forradalmat. Kerek harminckét esztendőt töltöttem aztán ugyancsak külpolitikusként az MN redakciójában, és boldogan vallhatom, hogy szakmai életemnek nem egyik, hanem a legszebb korszaka volt. Túlzás nélkül csoda emberekkel dolgozhattam együtt. Ember Marival, ezzel az egyébként inkább szikár természetű, mintsem barátkozó hölggyel, demokrataként viszont rendíthetetlen volt, Csatár Imrével, a bölcs szerkesztővel, Mátrai Betegh Bélával, a szuper művelt kulturális mindentudóval, jeles gárdával. Befurakodtak közénk is keresett jelzővel olyanok, akik a többieket fürkészték, írni alig tudtak, jelenteni azonban nagyon is. Ismertük őket, tapasztaltuk jelenlétüket. Ezért is lehetett minden ellenkező elképzelés ellenére az akkori Magyar Nemzet a rendszerváltozásnak egyik (csak egyik), de nem "az" orgánuma.

Az elfajzás már az igazi "szellemcsere" előtt kezdődött. Amikor a beáramlott nyugati sajtótőkéből, akkor talán a legjobboldalibb szemelte ki magának a Magyar Nemzetet, küldte el ide szálláscsinálóit. Később aztán, amikor a Fidesz rátette a kezét az információ egészére, fölbukkantak sorozatban Orbán Viktor Szabad Népei, amelyek hasonló stílusban, mint a bolsevikok vezényelte orgánumok, nem csak a hűségesen másoló Szabad Népből, hanem az eredeti "példaadó" Pravdából is, átvették azok harcias hangvételét. Denunciálás, rágalmazás, fenyegetés. Nem szívesen írom le, de Tusványos óta első ízben ez a stílus nyersen a múlt hét végén bukkant föl az MN első oldalán. Egy különben is csúnya eset, a hajdani pedofil botrány ürügyén, olyan vezércikk-féle született, amely csakugyan bolsevik hangnemben, a liberális értelmiség egészét, sőt elég furcsán megkísértve, még a nem is rejtett antiszemitizmust is eszközül kölcsönözve, általánosított. Csak sejtem, de részleteiben nem ismerem a magát konzervatívnak szépítő Orbán-sajtó belső viszonyait, de a magatartásából azt vélem kiolvasni, hogy Tusványos után nyomban utasítás röpült a Heti Válaszhoz, a Magyar Nemzethez és társaikhoz, nosza összpontosított hadjáratot kell indítani a liberális értelmiség egésze ellen. Neveket kipécézve, sztorikat kanyarintva hozzájuk. Mondanám szomorú és szégyen, de nem meglepő.

Azóta szinte az egész világsajtó, természetesen elsősorban az "elvetemült" hangadó nyugati liberális hangvételű lapok, amerikaiak, európaiak egyaránt, alaposan vették szemügyre, ezt a gondosan kigrammozott beszédet. Szellemiségének egészéből vonták le a következtetést, mint a Financial Times is, hogy "Orbán Magyarország friss Mussolinije lett". A jelzőn nyilván megsértődnek, de lelkük rajta. Egészen ékesszóló bizonyíték mindenre ez a távirányítással fabrikált első oldalas MN dolgozat, Tusványos egyenes és közvetlen következménye. Igazolásaként az aggódó elemzéseknek. Pedig ez még csak a kezdet.

Szerző
Várkonyi Tibor

Orbán Szabad Népei

Ízlésem ellen való sajtó háborúságokban részt venni. Politikai csatákat, amelyek egyébként szerves részei a demokráciának, személyes leszámolásokra fölhasználni. Undorító része volt a Rákosi kurzusnak, túl a bűnökön, ocsmány célzásokkal egész társadalmi rétegeket kipécézni.

Magánügy, mégis életem része volt, hogy 1958 őszén büntetésként kerültem az akkori Magyar Nemzethez, mert az MTI külpolitikai szerkesztőjeként, nem voltam hajlandó ellenforradalomnak mondani az 1956-os forradalmat. Kerek harminckét esztendőt töltöttem aztán ugyancsak külpolitikusként az MN redakciójában, és boldogan vallhatom, hogy szakmai életemnek nem egyik, hanem a legszebb korszaka volt. Túlzás nélkül csoda emberekkel dolgozhattam együtt. Ember Marival, ezzel az egyébként inkább szikár természetű, mintsem barátkozó hölggyel, demokrataként viszont rendíthetetlen volt, Csatár Imrével, a bölcs szerkesztővel, Mátrai Betegh Bélával, a szuper művelt kulturális mindentudóval, jeles gárdával. Befurakodtak közénk is keresett jelzővel olyanok, akik a többieket fürkészték, írni alig tudtak, jelenteni azonban nagyon is. Ismertük őket, tapasztaltuk jelenlétüket. Ezért is lehetett minden ellenkező elképzelés ellenére az akkori Magyar Nemzet a rendszerváltozásnak egyik (csak egyik), de nem "az" orgánuma.

Az elfajzás már az igazi "szellemcsere" előtt kezdődött. Amikor a beáramlott nyugati sajtótőkéből, akkor talán a legjobboldalibb szemelte ki magának a Magyar Nemzetet, küldte el ide szálláscsinálóit. Később aztán, amikor a Fidesz rátette a kezét az információ egészére, fölbukkantak sorozatban Orbán Viktor Szabad Népei, amelyek hasonló stílusban, mint a bolsevikok vezényelte orgánumok, nem csak a hűségesen másoló Szabad Népből, hanem az eredeti "példaadó" Pravdából is, átvették azok harcias hangvételét. Denunciálás, rágalmazás, fenyegetés. Nem szívesen írom le, de Tusványos óta első ízben ez a stílus nyersen a múlt hét végén bukkant föl az MN első oldalán. Egy különben is csúnya eset, a hajdani pedofil botrány ürügyén, olyan vezércikk-féle született, amely csakugyan bolsevik hangnemben, a liberális értelmiség egészét, sőt elég furcsán megkísértve, még a nem is rejtett antiszemitizmust is eszközül kölcsönözve, általánosított. Csak sejtem, de részleteiben nem ismerem a magát konzervatívnak szépítő Orbán-sajtó belső viszonyait, de a magatartásából azt vélem kiolvasni, hogy Tusványos után nyomban utasítás röpült a Heti Válaszhoz, a Magyar Nemzethez és társaikhoz, nosza összpontosított hadjáratot kell indítani a liberális értelmiség egésze ellen. Neveket kipécézve, sztorikat kanyarintva hozzájuk. Mondanám szomorú és szégyen, de nem meglepő.

Azóta szinte az egész világsajtó, természetesen elsősorban az "elvetemült" hangadó nyugati liberális hangvételű lapok, amerikaiak, európaiak egyaránt, alaposan vették szemügyre, ezt a gondosan kigrammozott beszédet. Szellemiségének egészéből vonták le a következtetést, mint a Financial Times is, hogy "Orbán Magyarország friss Mussolinije lett". A jelzőn nyilván megsértődnek, de lelkük rajta. Egészen ékesszóló bizonyíték mindenre ez a távirányítással fabrikált első oldalas MN dolgozat, Tusványos egyenes és közvetlen következménye. Igazolásaként az aggódó elemzéseknek. Pedig ez még csak a kezdet.

Szerző
Várkonyi Tibor