kormány;Lendvai Ildikó;önkormányzati választások;

Pártok kerékbilincsben

Ha teljesen civil volnék, bizonyára nekem is kedves foglalatosságom volna a pártok közti tárgyalásokat elhúzó politikusokat rövidlátó idiótáknak, jobb esetben teszetosza pató páloknak tekinteni. De mivel már sokszor ültem hasonló tárgyalóasztaloknál, a legmorcosabb pillanataimban is figyelmeztettem magam: a demokratikus pártok nem egészen önhibájukból vesztegelnek. Kerékbilincs akadályozta őket a haladásban, amelyet a kormányoldal utolsó perces törvénymódosítása szerelt rájuk.

Ők nem fogják leszedni. Nekünk kellett valahogy szabadulni a csapdából. Ítéljük meg bárhogy az alakuló egyezséget, most már minden jobb, mint tovább vesztegelni. Ezért, amikor azt kérdezik, hogyan vélekedem a demokratikus pártok fővárosi megállapodásáról, akkor azt mondom, igennel szavazok rá, és így teszek majd a szavazó fülkében is. Jó szívvel mondom ezt az igent az alkalmas és rokonszenves főpolgármester-jelöltre is. Ha azt kérdezik, hogy maradéktalanul elégedett vagyok-e a megegyezés minden részletével és szempontjával, hát természetesen nem, de ebből a csapdahelyzetből nehéz is lett volna sértetlenül kitörni.

A budapesti választási rendszer átalakításának ármányairól már sok helyen, sokan, sok fontos dolgot elmondtak. Leginkább azt, hogy megpróbálja darabokra tördelni az egységes Budapestet, hogy könnyebben lecsússzon a falat a mindent felhabzsolni akaró központi kormányzat torkán.

Amiről eddig kevesebbet beszéltünk, az a törvénymódosítás másik célja, a pártjainkra rászerelendő kerékbilincs. A parlamenti választás csak szerény főpróba volt ahhoz, amit a kétharmad most produkált az ellenzéki együttműködés megakadályozására. Ez aztán olyan bonyolulttá is tette a törvényt, amennyire csak lehet. Noha a szemforgatóan álszent indoklás szerint "az új fővárosi választási rendszer egyszerűbbé és átláthatóbbá teszi az önkormányzati választást a főváros lakossága számára", embert nem találtam még széles e Budapesten, aki tökéletesen értené a jogszabályt. Nem is csoda. Hiszen nem az volt a cél, hogy az állampolgár eligazodjon és a szíve szerint választhasson, hanem éppen az ellenkezője.

Ebből a csapdából nem volt könnyű kitörni. A pártok nem indulhatnak külön egy erős és kellőképpen egységesre uniformizált ellenféllel szemben, hiszen így egyiküknek sem lehet esélye. A biztos vereségbe való belerohanást elkerülendő csak két megoldás maradt. Az egyik a teljes közösködés mindenütt közös jelöltekkel, közös listával, ami az én szívemhez és az MSZP-hez közelebb állt volna, de kétségkívül nem ad módot a különböző pártkaraktereknek és programoknak a plurális demokráciában szokásos felmutatására. A másik: valamifajta megállapodás, amely ötvözi az "együtt" és a "külön" elemeit.

A pártok végül az utóbbit választották. Ha magam nem is ezt tartom a legjobbnak, de még mindig sokkal jobbnak, mint az egymás ellen való indulást. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy a teljesen egységes fellépéshez három párt egybehangzó akarata kell, és ez nem volt meg. Maradt tehát a külön pártlisták - közös főpolgármester jelölt modell. Akkor pedig a paragrafusok kockáiban bonyolult ugróiskolát kell játszani. Az önálló pártlistákhoz a ravasz törvény szerint legalább 12 kerületben kinek-kinek önálló és nem közös polgármester-jelöltet kell állítania. Könnyű belátni, hogy Budapestnek nincs 36 kerülete, tehát három szövetséges párt (hát még négy!) ezt nem tudja produkálni, csak úgy, ha néhány helyen kényszerből és nem saját jószántukból mindegyikük állít jelöltet, vagyis jogilag egymásnak is riválisai. A tárgyalások elhúzódásáért minden ellenkező híreszteléssel szemben ez a csapdahelyzet és a kitörés útjain való vita a főfelelős, és nem a szimpla személyi huzakodás. Vélekedhetünk különbözőképpen Horváth Csaba jelöléséről, de ebben a történetben ő nem bűnös, hanem másokkal együtt jórészt áldozat, a Fidesz-törvény áldozata. Annál is inkább, mert végül odaállt a közös főpolgármester jelölt mellé. Falus Ferenc személyében olyan jelöltet találtunk, aki azt jelképezi: a párbeszédre való hajlandóság, Budapest szabadsága és társadalmi békéje fontosabb, mint a kormányérdek kiszolgálása. Budapest lakói fontosabbak, mint Orbán.

De attól, hogy nagy nehezen leszereltük a kerékbilincset, még messze vagyunk a céltól. Sebességbe csak akkor kapcsolhatunk, ha egyrészt felnőttnek tekintve a választót, megbeszéljük vele, mit jelent a jogszabályok által ránk kényszerített választási technika, miért versenyzünk az egyik kerületben, ha a másikban kéz a kézben kampányolunk. Másrészt - és ez a lényeg - végre megbeszéljük vele azt is, milyen lesz a város, ha döntő szavunk lesz benne. Ki segít majd az egyedül maradottaknak, a kismamáknak, a nyugdíjasoknak, a számlákkal küszködőknek. Hogyan biztosítjuk, hogy Budapestet, ahogy minden önkormányzatot, az ott lakók kormányozzák és ne csak négy évenként szólhassanak bele városuk dolgaiba. Hogyan lesz Budapest pezsgő, vidám, nyitott és türelmes város, a szabadság és a szolidaritás szigete, ahol jó élni, és amivel minden magyar szívesen büszkélkedik. Ahol szabadon mozoghatunk és haladhatunk előre - jelképes kerékbilincsek nélkül.