A londoni Covent Gardenből és a New York-i Metből. Az angliai keserű csalódás. Manrico, a hős trubadúr ebben José Cura volt, a vitathatatlanul fölkapott, de igazán nem ragyogó tenor, vetélytársa Luna gróf, a joggal világhírű Dmitrij z Hvorosztovszkij orosz bariton. Kiábrándító előadás, pedig a karmesteri pulton sem akárki, Antonio Pappano állt. A csoda dallamok elsikkadtak.
Másnap a Met bebizonyította, hogy "A trubadúr", bár korai Verdi, mégis az operairodalom egyik csúcsa. A csoda Azucénával, az öreg cigányasszonnyal kezdődött, Dolora Zajick énekelte, túl hatvanadik életévén is, az amerikai zenés színpad mezzoszoprán nagyasszonya.
A The New York írta róla egy ízben, hogy "az operatörténet egyik leggyönyörűbb hangja", évtizedek múltán is az maradt. Bársonyos, drámai orgánum. Az oldalán Marcelo Alvarez, ez az argentínai származású hőstenor, joggal idézi föl Pavarottit és Domingót.
A nagy négyes drámai szoprán hölgytagja, a Zajickhoz hasonlatosan amerikai Sandra Radvanovsky is a "Trúbadúr-történet" hölgy óriásaira emlékeztet, és hogy a csoda teljes legyen, a Londonban csakugyan kiábrándító orosz bariton, itt igazi, teljes pompájában hódított. Gonoszként, intrikusként, de bámulatos orgánummal, szívbe markolón.
Nem kellett kiábrándulni, "A trubadúr" igazi Verdi remekmű, még ha a "vájtfülübbek" számára a későbbi Álarcosbál, Otello a valódi nagy élmény.
És hogy minden teljesen a helyére kerüljön, a Covent Gardenben szürkén hangzó zenekar után, itt New Yorkban Marco Armiliato pálcáját követve, a Met legendás csapatának minden hangszere mennyeien szólt. Amiből kiderült megint, az operaművészet szerencsére varázsosan sokszínű. Az egyik együttes rossz napot fog ki, a másik brillíroz.
