Már azt hittük: megszűnt. Szerencsére működik. Nem a televízióban, hanem péntekenként a rádióban. Nem az egyes szakterületek ismert tudósai tartanak előadásokat, hanem egyetlen ember, a szakosodás korában megmaradt mindentudó? A miniszterelnök, akit egy szerzetesi alázatú riporter kérdezget.
Kinyilatkoztatást hallhatunk a végóráit élő egészségügyről is, a kórházak ellehetetlenüléséről, adósságairól, a műszerek és gyógyszerek hiányáról, a várakozási időről, és a megfelelő gyógymódról, amely szempillantás alatt hatásos lenne. Meg kell erősíteni, helyzetbe kell hozni a háziorvosokat, akik így eredményesebben gyógyítanának, s kevesebb beteget utalnának kórházba. Ott viszont - ezt az új államtitkár ismételgeti - rögtön rózsás lehetne a helyzet, ha megszűnne a hálapénz. Fel kellene emelni az ápolók fizetését, ami most, a "tartalék-képzés" idején, amikor az egészségügybe nem betesznek, hanem kivesznek, egészen egyszerű lesz.
Elmegy hát a beteg a körzeti orvoshoz. Alapos vizsgálat következik, a várakozók legnagyobb örömére. A doktor úr gyanakszik: be kellene utalnia a beteget. De nem! Neki kellene egyszemélyben belgyógyásznak, urológusnak, nőgyógyásznak… lennie Sokoldalúnak, zseniálisnak, beleérzőnek, alaposnak, s a diagnosztizált kórt már le is győzte.
Ha az ötletgazda a parlament elé vinné csodatévő elképzelését, a mindig alaposan mérlegelő képviselő hölgyek és urak nyomnák is a gombot. Aztán belepakolnának a kivételezettek kórházába, ahol a kórteremben nem hullik a vakolat, sürögnek-forognak az orvosok és az ápolók, mindenki mosolygós, szolgálatkész, és nem fogad el hálapénzt, hiszen dagadnak a zsebében a fizetésként kapott bankók. A folyosón föláll a dalárda, és rágyújt az ismert énekre: "Álom, álom, édes álom…"
