Szemérmes hazaszeretet

A dél-alföldi fürdővárosba sok vendég érkezett a nyolcvanas és a kilencvenes évek legelején az egykori (akkori) Jugoszláviából. A fizetővendéglátás aranyideje volt ez, így esett, hogy egy bácskai magyar famíliát a véletlen egy helybeli szállásadó családhoz sodort. Gyorsan összebarátkoztak, néhány nap múltán együtt sütöttek és főztek, és szomorúan búcsúztak egymástól, amikor a vendégek hazaindultak.

Nem sejthette senki, milyen különös fordulatokat tartogat a jövő. Jugoszláviában hónapok múlva puskaporos lett a levegő. Háborúban álltak egymással a korábbi tagköztársaságok, amit az is jelzett, hogy a behívókat egymás után kézbesítették a katonakorú férfiaknak. Az első napoktól világos volt, hogy a Szerbia területén élő magyarokat hívják be elsőként a hadseregbe.

Aki tudott menekült. Még legálisan. Mindent hátrahagyva ült be bácskai család az öreg Zastavába, és egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy az országhatáron kiengedik őket. Először akkor sóhajtottak egy nagyot, amikor beérkeztek Szegedre. A következő három nap szüntelen autózással telt, így érkeztek meg Svédországba. A zsigeri félelem a háborútól azt az elképzelést erősítette bennünk, hogy minél távolban kell térben kerülni az otthonuktól. Svédország azonban nem az ígéret földje lett. Gyanúsan méregették őket, nem akarták beengedni az országba, majd az a döntés született, hogy egy menekülttáborban várakozzanak, míg ügyükben döntenek. Hiába érte el a tábor egy háromcsillagos szálloda színvonalát, nyugtalanságuk egy pillanatra sem csökkent.

Meggyőződésükké vált, hogy kiutasítják őket az országból. Mit is érthettek meg egy stockholmi vagy egy göteborgi irodában abból a halálfélelemből, ami akkor a jugoszláv mindennapok sajátja volt? Az üldözöttségükre még az alapján sem találhattak nyomós okot, ha különben nem ülne autóba két kisgyerekkel egy család, négy bőröndöt zsúfolva a csomagtartóba. Hátrahagyva házukat és bútoraikat. És milyen esély kínálkozott arra, hogy sikerül megértetni a bevándorlási ügyekben foglalkozó hivatalnokokkal, hogy a szerbiai magyarok fokozott életveszélybe kerültek, mert ágyútölteléknek használják őket ebben a háborúban? A Nyugat tájékozatlansága és naivitása minden képzeletet felülmúlt. A holland ENSZ-katonák - évekkel később - Srebrenicánál több ezer boszniai muzulmánt adtak át a szerb katonai parancsnokának, Radko Mladicnak, mert ő garanciát vállalt, hogy nem esik bántódásuk. Nem sokkal később nyolcezer embert mészároltak itt le Mladic parancsára.

Nem váratott sokáig magára a kiutasítás, és vele az a kérdés: most hova menjenek? Haza nem lehetett. Három nap autózás után egykori szállásadóknál csengettek, a dél-alföldi kisvárosban. Reménytelennek tűnt a kérésük és vele a helyzetük. A kertkapuban mesélték el, mi történt velük az elmúlt hónapokban, és azt: nincs hova menniük. Akkor maradjatok itt, amíg rendeződik a helyzetetek - mondta a háziasszony. A bácskai család két évig maradt.

Gyakran jut eszembe mostanában ez a história. A szemérmes ember- és hazaszeretet olyan történetének gondolom, ami építőköve lehetne ennek az országnak. E helyett hőbörgő nacionalistákat, hazug honfiúi érzéssel operálókat és árvalányhajas áporodottságot látok. Tettek helyett szavakat, és azok is hamisak.

A kitoloncoltakat befogadó háziasszonyt tavasszal temették. A jobb haza esélyei az ő hiányával is csökkentek.

Egyszerűen

Már-már tragikomikus, milyen egyszerűséggel tud mellébeszélni a magyar kormányfő, aki a Páneurópai Piknikre emlékezve tágra nyílt szemekkel kijelenti: a diktatúrát nem a reformkommunisták, hanem a nép döntötte meg azáltal, hogy 1988-89-ben négy óriási tömeggyűlésen bizonyította: összegyűlt az erő a változásokhoz... Már csak a nemzetközi viszonyok kedvezőre fordulása hiányzott, mondja, s az 1989 augusztusi piknik igazi súlya is abban állt, hogy itt kezdődött el a nemzetközi viszonyok eme megváltozása... Ahogy azt a kormányfő utólag elképzeli.

Minden tiszteletem a szabadságszerető magyar népé, de nem kellene bevennie azt a maszlagot, amelyről Esterházy Péter beszél az eheti HVG-nek adott interjújában: itt "mindenki ellenálló volt. Ki belülről, ki kívülről rágta a rendszert, amíg aztán az összedőlt. Nem is lehet érteni, miért maradt meg egy percig is 1956 után. Megannyi Buga Jakab... Az öncsalás mindig megvolt."

Megvolt, megmaradt, és a regnáló hatalom mindent megtesz, hogy meg is maradjon, Ezért borzalmas a Fidesz egész emlékezetpolitikája - szobrokkal, mítoszteremtéssel, tankönyvcenzúrával, a múlt áthazudásával -, mert az öncsalást igazolja és erősíti, mégha meglehetős bakugrásokkal is.Mert tény, nem önmagukban a reformkommunisták döntötték meg a Kádár-rendszert, de nem is "maga, a nép", amely bármennyire bizonyíthatta is a megerősödött rendszerellenességet, ha a párton belül nem vesztík el annyian a hitüket, olyanok, akik maguk is utcára vonultak.

Ami meg a piknik morzsáját illeti, talán Orbán Viktornak is Churchill cinikus megjegyzésével kellene kezdenie: 1944 novemberében mondta De Gaulle-nak Sztálinról és az általa bekebelezni vágyott Kelet-Európáról: az evés után jön az emésztés. Igen: mindannyian kényszerűen a sztálinizmus gyomrában voltunk, talán emésztetlenül, mégha büszke emészthetetlenséggel is. Egészen 1985. már­ci­us 11-ig, amikor a Szov­jet­unió Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak fő­tit­ká­rá­vá vá­lasz­tá­sa előt­ti haj­na­lon Mi­ha­il Gor­ba­csov azt súgta a felesége fülébe a dá­csá­juk mel­letti lehallgatás-mentes sé­tán: „Így nem le­het to­vább él­ni”. 

Igaz, hogy nézne már ki, ha egy illiberális politikus egy kommunista államférfit kezdene dicsérni.

Szerző

Tisztességpróba

Szép sorban érkeznek a pénzintézetek beadványai a Fővárosi Törvényszékre, ahol - ha jól értik -, a devizahitelezéssel kapcsolatos szerződések tisztességét kell igazolniuk. Ha jól értik, ugyanis a kúria határozatát még egyes kormánytagok is többféleképpen értelmezik. Aki ezen elcsodálkozik az abban a tévhitben ringatja magát, hogy jogállamban él, de az egész devizahiteles história ennek fényes cáfolata.

Már azon is elcsodálkozhat a jogkövető magyar állampolgár, hogy miképpen bizonyíthatják a bankok a tisztességüket. A törvényi vélelem megsértése miatt kellett beperelniük a magyar államot. Ez az inkriminált törvény - amelyre az országgyűlési képviselők csaknem mindegyike rábólintott - expressis verbis kimondja: a devizahiteles szerződések tisztességtelenek. A pénzintézetek jogászainak ezek után be kell a törvényszék előtt bebizonyítaniuk, hogy az ügyfelek által aláírt szerződések nem mások, mint a megkötésük idején érvényes jogszabályok gyűjteménye. Egy jogállamban ez sima ügy lenne. Mifelénk azonban más a helyzet, itt már egy visszamenőleges hatályú törvényen sem kapja fel senki sem a fejét. A tisztesség bizonyítása előtt azonban még számos akadály tornyosul, mindenek előtt maga a törvényszék, amelynek be kellene fogadnia a keresetleveleket.

Kiderült, hogy ezt is csak ímmel-ámmal teszik. Tömegesen dobják vissza a beadványokat, formai okokra hivatkozva. Aki ezek után azt hiszi, hogy a banki jogászok ripsz-ropsz kijavítják a bíróság által kifogásolt részeket, nos az alaposan téved, hiánypótlásra nincs mód! A szerencsésebbek, akiknek nincs javításra okuk, csak a formátum feküdte meg a bíróság gyomrát, azoknak öt nap áll a rendelkezés kijavítani, de félő, hogy ez nem lesz számukra elegendő.

Csodálkozhat ezek után bárki is, hogy a nem jogvégzett Varga Mihály is bizonyos dolgokat félreért. A nemzetgazdasági miniszter szerint az autóhitelekre nem vonatkozik a tisztességtelen eljárás esetében a Kúria döntése, Lázár János szerint igen, sőt az ingatlanhitelesekre is. A miniszterelnökség minisztere ugyan jogász, de az igazság ki tudja melyikük oldalán áll.

Szerző