A mélység népe

Jack London (1876- 1916) már életében népszerű író volt. Dicsérte a kritika, de nagyon szerették az egyszerű emberek is.. Könyvei ott voltak a munkások otthonaiban is, mert az író egybe tudta fonni a valóságot az izgalmas kalandokkal, érdekelte és megfigyelte a világ minden apró rezzenéseit és ezt be is mutatta műveiben.

A közelmúltban adták ki újra egy kevésbé ismert munkáját, az 1903-ban megjelent A mélység népe (The People of The Abyss) című riportját. London 1902-ben kapott felkérést az American Press Associationtól, hogy utazzon Angliába és látogasson el a londoni East End legszegényebb negyedeibe.

A látogatás eredménye egy könyv lett. London a rá jellemző alapossággal és érzékkel festette le a számára megdöbbentő körülményeket. A szó szoros értelmében lemerült a szegények világába. Keresett magának az East Enden egy nyomorúságos szálláshelyet, a rongyszedőnél vásárolt magának öltözéket és beállt az éjjeli menedékhelyek előtt állók hosszú sorába, hogy maga is kitapasztalja, mit jelent a reménytelenség, amikor a várakozás után kiderül, hogy nincs több hely és nem tudja az ember, hol töltse az éjszakát, mert a városban járőröző rendőrök a padoktól és a parkból is elűzik.

Az író a könyvben elmondja azt is, hogy látott asszonyokat, akik száraz kenyeret árultak a munkába menőknek abban a reményben, hogy nekik talán akad a zsebükben néhány penny.

A könyvet a maga által készített fotókkal illusztrálta. Ő is szerepel az egyiken alkalmi barátjával, egy foltozó vargával, aki elvitte a komlógyűjtő idénymunkásokhoz. Itt az író újra csak azt tapasztalhatta, hogy a szegényeknek milyen fáradtságos munkával kereshetnek annyit, amennyivel éppen hogy csak tengethetik az életüket. Arra is rájött, hogy a nyomor hogyan szűkíti be az emberek gondolkodását és az elérhetetlen célok hogy tűnnek el előlük. Megfigyelte, hogy a pubok mindig tele vannak.” El lehet mondani, hogy az angol dolgozó osztályok nyakig merülnek a sörbe. A sör apatikussá teszi és elbutítja őket, munkaképességük tragikusan meggyengül és sokszor az öngyilkosság az egyetlen eszköz a szenvedésektől való megszabadulásra. És aki sikertelenül próbál véget vetni az életének, azt még el is ítélik.”— írta.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen élmények után Amerika a Régi Világ ellentéteként jelenik meg előtte. Reményekkel tele gondol “ az erős fiatal fajra, amely megsokszorozódik az Atlanti-óceán túlsó felén.”

Ám illúziói ellenére is megfogalmazódik benne a gondolat, hogy mi lesz a sorsa a civilizációnak, hiszen amellett, hogy „az ember termelő kapacitása százszorosára nőtt, vannak olyanok, akik bár ennek a civilizációnak a részei, rosszabbul élnek, mint az állatok.”

A könyv túllép az egyszerű riport határain és mind az író, mind az olvasó átéli az emberi létnek olyan poklát, amely félresöpör megszámlálhatatlanul sok embert, anélkül, hogy megadná neki a panasz jogát.