Hegedűsök és háztetők

Ha zsidóznak, akkor automatikusan is felerősödnek a zsidó témájú darabok, ha buziznak, még az olyan kedves bulvár musical is, mint amilyen Az őrült nők ketrece, gyúanyaggá válik, persze ehhez Alföldi Róbert fifikás rendezése is szükséges az Átrium Film-Színházban, de e nélkül is áthallásossá vált volna a produkció. Hiszen a művek pontosan arra valók, hogy beléjük lássuk a saját égető problémáinkat.

Vándorfi László a Pannon Várszínház országot járó Hegedűs a háztetőn produkciójában igazán nem csinál semmi kunsztot, a lehető leghagyományosabban, minden beleértelmezés nélkül rendezte meg Joseph Stein- Jerry Bock-Sheldon Harnick klasszikussá nemesedett musicaljét. És mégis könnyes lesz a végén a szemem. Erősen hat a Zsidó Nyári Fesztiválon az előadás, a RaM Colosseum zsúfolt nézőterén sokan elérzékenyülnek. Érezhetően emlékeket hoz fel a mélyről az előadás, miközben mai asszociációkat is kelt. És bizony a rossz emlékek, meg a mostani asszociációk sok tekintetben találkoznak. Ez az a fókuszpont, ami esetében egy darab túlnő önmagán, és beleértelmeződnek mostani intoleranciák, rasszista megjegyzések, kételyekkel teli félelmek, így akár hatni kezd az is, ami esetleg nem is lenne olyan borzongatóan hatásos.

Amikor még javában benne éltünk a vége nem látszó szocializmusban, amikor pártunk és kormányunk finoman fogalmazva is nem volt különösebben jóban Izrael állammal, elterjedt a hír, hogy az Operettszínház bemutatja a Hegedűs a háztetőnt. Maga a lehetőség, hogy Tevjéről, a zsidó tejesemberről szóló történet, ami filmről Topol zseniális főszereplésével már ismert volt, műsorra kerülhet, szenzációszámba ment. Hiszen azért ezekben az időkben a zsidó témákat eléggé szőnyeg alá söpörték, így tabu látszott ledőlni azzal, hogy egy nagy befogadóképességű színházban teret kaphat ez a kérdéskör. A Nagymező utcára hosszan kilógó sor kígyózott a pénztár előtt azokon a napokon, amikor a következő hónapra árulni kezdték a jegyeket. Magam is, lelkes színházrajongó ifjoncként, több mint két óra hosszat álltam sorba, és euforikus érzés szállt meg, amikor végre kezemben tarthattam a két belépőt, elementáris élményt remélve. És ez az élmény meg is adatott. Pedig Vámos László is igazán szokványos, de igencsak profi rendezést állított színpadra. Színes, látványos, revü elemekkel tarkított előadást hozott létre, ami jóval nagyszabásúbb volt, mint amilyen Anatevka, az a kis zsidó falu, ahol a történet játszódik. Azaz mutatós jelmezekkel, díszletekkel, jókora statisztériával, a műfaj szabályainak megfelelően felturbózta, populárissá tette mindazt, ami Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című könyvében még meghitt, intim, megrázóan személyes volt. És ez tömegeket vonzott a színházba, tüntetésszámba menő sikert, ovációt eredményezett. Persze ehhez szükség volt a Tevjét alakító színészóriásra, Bessenyei Ferencre is. Aki alól akkorra már kiment a tőle megszokott nagy hősszerepek jelentős része a Nemzeti Színházban.

A modernizálódó kor nem feltétlen piedesztálra emelt, öblös hangú, rettenthetetlen pozitív hősökben látta magát visszatükröződni, inkább sebezhetőbb, hétköznapibb alakokban, és ennek abszolút megfelelt Tevje figurája. Aki naponta gürcölő kisember. Az más kérdés, hogy Bessenyei belőle is harsogó hangú, bivalyerejű hőst csinált, ahogy különben Topol szintén. Vagyis Tevje teatralizálódott, nagyformátumúbbá vált, közelített a grandiózus hősökhöz, holott eredetileg kimondottan közülünk való hétköznapi, izzadtságosan dolgozó ember volt, akinek a történelem, mint sokaknak, belegázol a valaha harmonikus családi életébe. Így Tevje által a színpadon a kisember felmagasztosul.

Izgalmas, de ritkán esik meg, amikor merik valóban kisembernek ábrázolni. A komáromi Jókai Színházban például a kiváló Dráfi Mátyás adta. Ráadásul a szlovák Nemzeti Színházban láttam a produkciót vendégszerepelni, úgy hogy előtte hosszú-hosszú évtizedekig nem lépett fel ott magyar társulat. El lehet képzelni a felforrósodott levegőt! Amikor szinte minden mondat dupla, tripla jelentésűvé vált, fel-felszisszent a publikum egy-egy momentum láttán. Miközben fájdalmasan szomorú dolgokról szólt, megríkatta a közönséget az előadás, ami éppen a kisebbségek be nem fogadásáról regélt, örömünneppé is vált, egy lépést jelentett a magyarok elfogadásához.

Hogy különböző korokban mennyire mást és mást jelenthet ugyanaz a darab, arra jó példa, amikor a rendszerváltás után, 1991-ben a Madách Színházban repertoárrá tűzték. Az afölött való boldogság bizonyult a legfontosabbnak, hogy megszűnőben vannak tabu témák, a zsidó kérdésről is szabadon lehet beszélni. Hogy aztán ez tévhitnek bizonyult, abban benne van az egész elfuserált rendszerváltásunk. Az akkor még a színház iránt jobban érdeklődő Kerényi Imre rendező ötlete volt, hogy az előírt, jelentős létszámú zenekar helyett, a nemrégen megalakult Budapest Klezmer Band héttagú együttese muzsikáljon a deszkákon, jelmezbe öltözötten, és gyakran a jelenetekbe is beépülve. Ez az idea kimondottan bevált, a hangulati elemeken kívül plusz jelentést is hordozott, a jellegzetes zsidó zene szerves részévé vált így a kisközösség életének.

Később a Hegedűs a háztetőn nyári, egri verziójában ugyancsak hathatós szerepet kapott a Budapest Klezmer Band, és a Jávori Ferenc által klezmerre áthangszerelt változat, hogy aztán ezúttal Vándorfi László szerencsésen visszahozza a mostani veszprémi variációba is.

A zenekar nagyszerű muzsikusa, Gazda Bence pedig kiváló hegedűs. Igazán átszellemült, kicsit földöntúli lény, olyan, mint Chagall halhatatlan festményein számos ég és föld közötti alak, akik el is rugaszkodnak a keserű valóságtól, de azért valamennyire benne is vannak, annak magasztosabb, sebezhetetlenebb, idealizáltabb kivetülései. A zenekar egy része időnként most szintén beleolvad a jelenetekbe, egy szerencsétlenebb részét nagyjából sikerült díszletlépcső mögé rejteni, ami meglehetősen ügyetlen megoldás. De él a színpad, lendülete, svungja, tétje van a játéknak. A prímet Gazdag Tibor viszi Tevjeként, a hős és a kisember közti átmenet, átélhetővé teszi azt a dilemmát, hogy muszáj-e megfelelni a hagyomány valamennyi elvárásának, vagy ezekkel bizonyos mértékig szakítva, lehet-e lépést tartani az akár eldurvuló modern kor követelményeivel. Körülötte ott vannak a családból kiszakadó lányai, Telegdi Kamilla, Porzsolt Éva, Staub Viktória megszemélyesítésében. Illúziókeltőek, ha nem is elementárisak. Igaz ez a Tevje feleségét adó Pap Líviára is. A házasságközvetítő esetében viszont nincs semmiféle illúzió, és erről a fiatal színésznő, Egyed Brigitta tehet a legkevésbé. Ez fajsúlyos, idős művésznők jelentős feladata, akkor is, ha karakterszerepről van szó. Nem fiatal színészt rút vénséggé maszkírozva kell játszani. Ez a házasság-közvetítőnő ugyanis a zsidóság minden tapasztalatának, vitalitásának, vészterhes korszakokat is túlélő képességének, fifikásságának, humorérzékének a némiképp karikaturisztikus megtestesülése, ahogy például Fónay Márta annyira emlékezetesen játszotta az Operettszínházban, vagy ahogy a Vígben, Eszenyi Enikő érzékeny rendezésében, Kútvölgyi Erzsébet megformálja.

A veszprémi produkció végén dermesztő, ahogy a kényszerűen falujuktól búcsúzó zsidók hirtelen lesüllyedve eltűnnek a szemünk elől. Hányan és hányan tűntek el így a semmiben! Tevje pedig, mint Kurázsi mama háborúkon keresztül az árus kordélyát, húzza és húzza tovább a meneküléshez szükséges málhákkal megpakolt tejes kocsiját. Hozzátartozóival együtt próbálja túlélni azt, amit csaknem lehetetlen.