A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ideológiája

Eszméit tekintve a jelenlegi magyar jobboldal egésze antiliberális alapon áll: nemzeti kollektivista, az egyénnel szemben a nemzeti közösség elsődlegességét vallja, és annak nevében a gazdasági, társadalmi és kulturális szférába való erős állami beavatkozás híve. Mindez Nyugat-ellenességnek is nevezhető, amennyiben abból indulunk ki, hogy a Nyugat egy olyan átfogó civilizációs érték- és eszmerendszer, amely a kollektivizmus helyett az individualizmust, a korlátlan állami hatalom helyett liberális demokráciát, a bürokratikus rend helyett pedig a szabadságot részesíti előnyben.

Ahogy e cikk egyik előzményét jelentő írásomban ((A NER korlátai, Népszava, 2013. március 30.) már felhívtam a figyelmet: "érdemes megfigyelni, hogy a Fidesz holdudvarának egy részére régóta jellemző Délkelet-Ázsia egyes autokrata rendszereinek fetisizálása. Ezekben a körökben egyfajta modernizációs mintának tekintik azokat az ázsiai országokat, amelyekben a robbanásszerű gazdasági fejlődés tekintélyelvű politikai berendezkedés mellett ment végbe. Ilyen "jó példa" számukra Szingapúr, vagy Dél-Korea esete, ahol a globális szinten is versenyképes gazdaság alapvetően hazai tulajdonú (ráadásul jellemzően néhány klán kezében van), az állam keménykezű és rendpárti. A Fidesz egyes politikusainak és véleményformálóinak fejében mindezek alapján az erős állam, a fegyelmezett nép, valamint a nemzeti szuverenitást biztosító "nemzeti nagytőke" kombinációja a siker kulcsa."

Korlátozott demokrácia

Az egyes politikai szereplőket tekintve persze vannak különbségek. A kormányzó Fidesz-KDNP az illiberális állam építését egyfajta hintapolitikával, a nyugati civilizáció és az Európai Unió keretein belül is elképzelhetőnek tartja. A Jobbik ugyanakkor még annyira sem tartja Magyarországot a Nyugathoz tartozónak, mint a Fidesz-KDNP, és csak abban az esetben tartaná az országot az Európai Unióban, ha az európai integráció a párt elképzeléseinek megfelelően alakulna át. A két párt körül lévő meghatározó véleményformálók és ideológusok nem képviselnek minden részletében egységes ideológiát, nem is sorolhatók be egyértelműen egyik vagy másik párt mellé, nézeteik a jobboldal egészére vannak hatással. Magukra a teoretikusokra pedig a magyar eszmetörténet egyes liberalizmus-ellenes hagyományain túl a nemzetközi liberalizmus-kritikai irányzatok is erősen hatnak. Így például a francia Új Jobboldal, azon belül is annak vezéralakja, Alain de Benoist (és követőinek) egyes gondolatai - ha sokszor elferdítve is -, de kétségtelenül felfedezhetők a magyar ideológusok szövegeiben.

A magyar kormányfő július 26-án elmondott tusnádfürdői beszédében bejelentette, hogy kormánya "illiberális államot" épít az Európai Unión belül. Bár az Orbán-kormány 2010 és 2014 között végrehajtott intézkedéseiből ez eddig is tudható volt, a beszéd azóta is élénk reakciókat vált ki itthon és külföldön. Ennek legfőbb oka, hogy Orbán Viktor szokatlanul nyíltan és egyértelműen pozitív értelemben beszélt az "illiberális" politikai rendszerről, holott azon mindenhol korlátozott demokráciát, egyfajta autokratikus berendezkedést szokás érteni. Nem csoda, hogy az ilyenként jellemzett rendszerek vezetői sem szokták önszántukból felaggatni magukra az "illiberális" a címkét.

A beszédet mégsem érdemes valamiféle rendszerdefiníciós céllal elmondott politikaelméleti szövegnek tekinteni. A miniszterelnök eszmei magyarázatát kívánta adni mindannak, amit kormánya az elmúlt négy évben tett, illetve annak, amit a jövőben tenni fog, és mindezt olyan világnézet keretében tette, amelyet ő maga és ideológusai évek óta képviselnek. Ebből a szempontból tehát nem beszélhetünk semmiféle fordulatról, maga a szöveg sem új, jelentős átfedést mutat egy 2014 márciusában megjelent tanulmánnyal, amelyet Tellér Gyula, a kormányfő régi tanácsadója írt. (Tellér 1990-ben még a liberális SZDSZ képviselőjeként került a parlamentbe, de 1994-től már a Fidesz egyik meghatározó ideológusaként működik, nézetei egyre radikalizálódtak, írásai ma már egyfajta szélsőjobboldali antiglobalista, összeesküvés-elméleti gondolkodást tükröznek.)

Liberális ellenségek

Az új rendszer építésének szükségességét a kormányfő beszédében a globális folyamatok részeként jeleníti meg. Értelmezésében a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi válság a két világháborúhoz, valamint a 1989-90-es rendszerváltásokhoz hasonló jelentőségű változásokat indít el a világban. Orbán úgy véli, a Nyugat gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben is hanyatlik, míg egyes keleti, nem liberális demokráciák egyre sikeresebbek. A beszédben kiemeli Szingapúr, Kína, India, Oroszország és Törökország példáját, mint a "közösségszervezés", vagy más szóval, az államépítés szempontjából tanulmányozásra érdemes országokat. Majd ezek után közli: ebben a helyzetben "a magyar válasz az, hogy egy "munkaalapú állam" korszaka következhet el, mi egy munkaalapú társadalmat akarunk szervezni, amely - mint az előbb említettem - vállalja annak ódiumát, hogy kimondja, karakterét tekintve nem liberális természetű".

Hogy munkaalapú államon mit ért pontosan a kormányfő, az nem derül ki sem ebből, sem a korábbi beszédeiből. A fogalom leginkább a jóléti állammal állítható szembe, a politikai kommunikáció szintjén vizsgálva pedig a munkahelyteremtés ígéretét hordozza, illetve kielégíti a választók többségének segélyellenességét és jóléti sovinizmusát. A munkaalapú állam gyakorlati megvalósulása az elmúlt négy évben a közmunka kiterjesztésével és a szociális ellátások jelentős visszavágásával indult el Magyarországon.

Annak kifejtése ugyanakkor, hogy ez a munkalapú állam mitől nem liberális természetű, már megtalálható a beszédben is. A kormányfő szerint azért kell illiberális államot építeni, mert a 2010 előtti liberális rendszer nem volt képes érvényre juttatni a nemzeti érdeket, nem védte meg a közösségi tulajdont, nem erősítette a nemzeti összetartozást és nem védte meg a családokat az eladósodástól. Mindezzel Orbán egy a választók számára ismerős ellenségképként festette le a liberalizmust, amely a magyar közbeszédben régóta a nemzetellenesség szinonimájaként, a jobboldali és szélsőjobboldali véleményformálók szitokszavaként használatos.

Az illiberális jelző Orbán beszédében tehát a nemzet elsődlegességét jelenti az egyénnel szemben: "Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhány más példát is, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz."

"Nemzeti érdek" nevében

Ha azonban a liberális alapértékek, vagyis az egyén szabadsága és jogai nem képezik központi elemét az állam működésének, akkor azok értelemszerűen másodlagosak, felülírhatók a központi elemként meghatározott - Orbán által sohasem definiált - kollektív "nemzeti érdekek" által (ez sem csak a beszédből tudható, lásd például a magánnyugdíj-pénztári vagyon sorsát).
Ezekről a bizonyos nemzeti érdekekről pedig egy másik, még 2009-ben elmondott kötcsei Orbán-beszédből csupán annyit tudunk, hogy "huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli". Magyarán: a vitát mellőzve Orbán Viktor és politikai tábora dönti el, hogy adott esetben éppen mi a nemzeti érdek (ami akár az egyéni jogokat is felülírhatja), a Fidesz érvelésében ugyanis a nemzeti érdek egy tautológia: az Orbán-kormány a nemzeti érdeket képviseli, ezért a nemzeti érdek mindig azonos azzal, amit a kormánya éppen tesz (ennek kritikája pedig a nemzet érdekeinek elárulása). Lássuk, mi ennek az ideológiának a haszna.

A rendszerváltás óta számos magyar és nemzetközi összehasonlító kutatás megállapította, hogy erős a magyar társadalom paternalizmus iránti igénye. A magyarok többsége csalódott a rendszerváltás után megvalósult piacgazdaságban, illetve politikai rendszerben, annak csak a hátrányait látja, és annak ellenére is igényli az erős államot, hogy nem bízik az állami intézményekben sem. Ezekre a társadalmi elvárásokra és vélekedésekre leghatékonyabban a jelenleg kormányzó Fidesz épített politikát az orbánizmus segítségével, amelynek elemei szinte egy az egyben megfeleltethetők annak, amit Fareed Zakaria a putyinizmus jellemzőiként ír le. Ezek a nacionalizmus, az etatizmus, a vallási elvekre hivatkozás, a szociális konzervativizmus, az államkapitalizmus, valamint a kormány által ellenőrzött média.
Ugyanezt Szelényi Iván és Ladányi János posztkommunista neokonzervativizmusnak nevezi. A putyini példát követő, de magyar eszmetörténeti hagyományból is bőven merítő orbánizmus a nemzetet, a kormányoldalt és az államot azonosítja egymással, miközben minden bajért azt a liberális demokráciát teszi felelőssé, amelynek az intézményei nem is működtek igazán jól a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Közpénzen hizlalnak

Orbán alig burkoltan még a kormányzati korrupciót is nemzeti érdekként tünteti fel, amikor időnként (többek között a fent említett ideológus, Tellér Gyula nyomán) nyíltan beszél egy a párthoz kötődő "nemzeti középosztály" kiépítéséről, amelyet közpénzekből igyekszik felhizlalni, és mindezt üdvösnek tartja, szemben a 2010 előtti kormányzó politikai ellenoldal bűnös klientúra-építésével.
A már idézett kötcsei beszéd egyik mondata így szól: "Egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal". A korlátlan hatalompolitikai rendszer pedig nyilván sok pénzt termel a haszonélvezők számára.

Az orbánizmusban ezért kell hanyatlania a Nyugatnak, és ezért kell még mindig tartania a válságnak, hogy fenntartható legyen az a "kivételes állapot", amelyben a jogállami intézmények és a liberális demokráciák procedurális eljárásai nem korlátozzák a nemzetet megtestesítő kormányzó hatalmat. Hiszen Orbán szerint erre a kivételes állapotra van szükség egy olyan korszakban, amelyben - tusnádfürdői szavaival - "bármi megtörténhet".