Lincselés

Magyarországon minden tizedik gyerek szexuális zaklatás vagy erőszak áldozata. A jelenség látenciája óriási, sokan sosem, vagy csak évekkel, évtizedekkel az őket ért trauma után mesélnek róla. Súlyos a csend, nehéz megszólalni, pedig a hallgatás, az elhallgatás közbűn. De: pedofília-undorunk, a közmegvetés még nem ok arra, hogy felháborodásunkban lemondjunk a józan eszünkről. Az óvatos közbeszédről, mert a gyermekmegrontás - ingovány. Egyszerre nyeli el a bűnöst (túl ritkán), a kicsinyes bosszú áldozatát, és magát a gyereket is. Hírbe hozni valakit könnyű, rábizonyítani nehéz, a besározott ártatlanságát utólag kifehéríteni lehetetlen.

Huszonöt éve, hogy S. P. magyar tanár a diákjait molesztálta egy fővárosi gimnáziumban. Miután kiderült a dolog, csendben távozott az iskolából, később két évtizeden át a Magyar Televízió ifjúsági és kulturális műsorainak megbecsült szerkesztőjeként tűnt fel. A történetet apró részletességgel tálalta az ügyben talán túlzottan is vehemens média. Nem csak a bulvár-, hanem a politikai lapok is túlzott nekifeszüléssel tárgyalták az esetet. Nem S. P. - bíróság által el nem ítélt, jogilag elévült?, nem évült? - hajdani bűneit, hanem az azóta eltelt időt tekintve.

Szimpla szaftos csámcsogás lett sokak traumájából, példát teremtve a hasonló ügyek tálalásához. Olyan sztori, mint ami tegnap történt meg, nem pedig olyan, mint ami akár tegnap is megtörténhetett volna. Igazolva olyan pesszimista véleményeket, mint amit a tömegmédiától viszolygó Mario Vargas Llosánál olvashatunk: "a botránysajtó a szabadság kultúrájának torz mostohagyermeke". Amint megszólaltak S. P. egykori iskolai sértettjei, a köztévé is kötelességének érezte, hogy etikai bizottságot alakítson annak felderítésére, mi történt, történt-e bármi is egykoron az MTV-ben.

A testület most felhívást tett közzé: jelentkezzen, aki érdemi információkkal tudja segíteni az S. P.-hez köthető esetleges fiatalkorúak elleni szexuális zaklatások feltárását. Aki "ki volt téve" ilyennek, aki feltételezte vagy tudott ilyen esetről. Akiben gyanút keltett S. viselkedése, vagy olyat tud a tévé akkor működéséről, amivel az intézmény megakadályozta vagy lehetővé tette a szexuális visszaélést. (Csak nem bűntanya volt a Szabadság téren?) Az adatokat a bizottság szükség esetén kizárólag a nyomozó hatóságoknak adja át.

Esetleg, gyanú, feltételezés, szükség esetén… A köztévé robog az ingoványba. A nyomozás nem az ő, hanem a rendőrség dolga volna. Az ítélet a bíróságé. A tanulság a nyilvánosságé (a köztévéé is). Ez így lincselés, nem igazságszolgáltatás. Hajtóvadászat. Nem a pedofília, hanem egyetlen ember ellen.

Szerző
Friss Róbert

Középosztály-képezde

Az "osztály" szónak eddig az iskolákban elég egyszerű jelentése volt. Még a legosztályharcosabb időkben is nekünk a suliban csupán a III.a-t vagy a VIII.b-t jelölte. Eztán nem így lesz. A szakmai tanévnyitó értekezleten Balog miniszter úr szavaiból megtudhattuk, hogy az iskolákban nem ám "pontszerű", hanem "rendszerszerű megújulás" zajlik, ami persze "konfliktusokkal jár", de a pedagógusok mindezt "tiszteletre méltó fegyelmezettséggel küzdik végig". Tényleg, magam is láttam a fotókon, hogy Hoffmann Rózsa asszony a széksorokban milyen tiszteletre méltó fegyelmezettséggel tapsol.

A miniszter úr megmondta: a közoktatásnak új célja van, ezt kell fegyelmezetten követni. A cél "egy erős nemzeti középosztály kiépítése". Az iskola tehát erre való, nem másra. Vagyis azoknak való, akikből reális eséllyel "nemzeti középosztály" válhat. Eddig a bizonyítványokban a "felsőbb osztályba léphet" bejegyzés azt igazolta: a nebuló nem bukott meg, nem hiányzott túl sokat, teljesítette a követelményeket. Mostantól viszont az egész iskolarendszer azokat szolgálja, akik társadalmilag is megfelelő osztályba léphetnek. Ez pedig mostanában szinte csak azoknak sikerülhet, akik már oda is születtek.
Ezen a nemzeti középosztály-képezdén azért elgondolkodtam. Nem is azon, hogy a megkülönböztető jelző tanúsága szerint van "nemzeti" és "nem nemzeti" középosztály is. Bár azt azért jó volna tudni, honnan ismerszik meg az utóbbi. Nehogy még a végén az ember egy "nem nemzeti" középosztálybélivel engedje barátkozni a gyereket.

De ami igaziból elgondolkodtatott, az az: mi lesz a közel százezer kis elsős közül a nem középosztálybeliekkel? Merthogy jelen állapot szerint nekik a jövőben sem lesz sok esélyük a nemzeti középosztályhoz tartozni, ahogy a szüleiknek sem volt. Rajtuk máris látszik, hogy a nagyüzemi nemzeti középosztály-termelésnek a selejtjei lesznek. Egy olyan országban, ahol három és fél millióan élnek a létminimum alatt, ahol a társadalmi különbségek a hivatalos statisztikák szerint is nőnek, ahol a mobilitás befagyott, ez éppen nem felesleges kérdés. Ez nyilván miniszter úrban is felmerült, hiszen korábban sokat és tisztességes szándékkal foglalkozott a reménytelen szegénységben élőkkel, ezért megpróbált rá választ eszkábálni: a nemzeti középosztály majd "képes magával húzni azokat, akik még nem tartoznak oda". Hát erre azért nem vennék mérget. A középosztálynak is két kézzel kell kapaszkodnia egzisztenciája maradékába, saját kis társadalmi mentőcsónakjába. Arra már nincs szabad keze, ereje, energiája, tartalékja, hogy kihúzza a vízből a társadalom hajótöröttjeit. Nem is nagyon biztatják erre, hiszen a hivatalos ideológia szerint a szegények maguk tehetnek sorsukról. Úgy kell nekik.

Persze, eddig is voltak szegény gyerekek, volt különbség kisdiák és kisdiák között. A magyar iskolarendszer több évtizedes hibája, bűne, hogy más országokhoz képest is jobban konzerválja és újratermeli a szociális és területi különbségeket. De eddig ez szégyellnivaló, gyógyítandó nyavalyája volt az oktatásügynek, és nem vált programmá, hogy már az általános iskola is csakis a nemzeti középosztály képzésére való. Pedig tragikusan korán kiderül, hogy ki hová tartozik. Sok felmérés, sok újság kiszámolta: az iskolakezdés átlagosan 75 ezer forintba kerül. Ebből mintegy 11 ezer forintot áll az állam, ha a család ingyen tankönyvre jogosult. De a maradék még mindig több, mint hatvanezer forint. Ahol két gyerek van, 120 ezer. Nem csoda, hogy a bankok szerint nyár végén megnőtt a kis összegű személyi hitelek száma. És nem sokat lehet spórolni. A legolcsóbb háttáska, hátizsák két-három ezer forint. De a gyerek persze olyat szeretne, amin pókember vagy szupermen van, a kislányoknak Dóra vagy más rajzfilm szereplő, ami már sok ezerbe kerül. A fiúk tornanadrágja 900, a lányok dressze 1300 körül kapható. A testnevelés órára kell még tornacipő ezerért, tornazsák ezernégyszázért. Az emeletes tolltartó 1500-1700 forint, a belevaló újabb ezres. És így tovább.

Egy segélyszervezet aktivistája beszélt a "nylonzacskós gyerekekről", akiknek nem telik táskára, és zacskóban hordják az iskolába a többnyire hiányos felszerelésüket. A nylonzacskós gyerekből nemigen lesz középosztály.
Ezért most tanévkezdéskor, leginkább neked szorítok, te nylonzacskós kisgyerek. Legyen jó tanító nénid, aki nem szid le, hogy nincs szép ünneplőd az évnyitóra. Boldogulj a nem rád méretezett egyentankönyvvel is. Hátha nem leszel "problémás" gyerek, akit a tanügyi főnökök szerint idén már külön informatikai figyelőrendszer kísér végig, hogyan lökik iskolából iskolába, de azt nem tudni, a megfigyelés mellett miben áll a segítség. Hátha mégis rád talál egy ösztöndíj, egy-egy a tehetségedre figyelő tanár. Hátha nem sodródsz az oktatás zsákutcáiba, ahol már nem is igen tanítanak közismereti tárgyat. Hátha megváltozik a világ, és nem kell lemondanod a megfizethetetlen költségek miatt az egyetemről. Hátha - ha nem is volt szupermenes iskolatáskád és tolltartód - lehet belőled a magad módján "szupermen". Hátha mégis "felsőbb osztályba léphetsz". Hátha...

Menthető még?

Kétbalkezes-e a magyar baloldal az október derekán esedékes önkormányzati választások előtt? Sokan hajlamosak ezt hinni a közelmúlt napok eseményein töprengve. Lehet-e annyira tapasztalatlan egy pártszövetség, hogy bizalmas tárgyalások, zártkörű alkudozások helyett minden részletet kiszivárogtasson, tálcán kínáljon a szembenálló tábor lesben álló kárörvendő sajtójának? Amely persze másnap szinte egész publicisztikai oldalait ennek szenteli, kommentárjai részletezik a "két balkezesek" sutaságait. Gazdag válogatás áll rendelkezésükre.

Annál is inkább, mert aki náluk, odaát, elfogult rokonszenvvel olvassa e fejtegetéseket, nagyvonalúan mellőzi, hogy ilyesmi, még ehhez hasonlatos, sem a Fidesznél és szolgálatkész társánál, a KDNP-nél nem fordulhat elő. Egyrészt azért nem, mert ott egyszemélyi hatalom érvényesül, a vezér dönt mindenről, legalábbis az elsőrendű kérdésekről, másrészt meg azért nem, mert ott a hírlapírók csakis azt publikálhatják, amit megengednek nekik. Egy emlékezetes példa a közelmúltból: öngyilkos lett egy világhírű filmszínész, akiről köztudott, hogy régóta pszichés terhekkel küszködött, de mert a remegő szerkesztő urak rettegve mérlegelték, legfőbb főnökeik a közállapotok nyomán még azzal vádolhatnák őket, hogy "szomorú vasárnap" hatást érhetnek el, (hajdani pesszimista sláger indított el annak idején önpusztító hullámot) elhallgatják azt, ami a világsajtóban címoldal. Ezzel a magatartással, és a mögötte álló parancsuralmi szemlélettel szinte kapóra jön, hogy a másik oldal mindent kitereget, lehet szórakozni rajta.

Persze megkönnyíti a kárörvendők dolgát, hogy a közvetlenül érintettek (legalábbis egyesek közülük), a baloldalon csakugyan annyira naivak, úgy vélik, a nyíltság, az őszinte tájékoztatás elengedhetetlen része a demokráciának. Igaz ez olyan ellenfelekkel szemben, akik hisznek a demokráciában, tartják magukat a morális alapszabályokhoz. Németországban Angela Merkelnek nem volt gondja azzal (volt, de túl tudta magát tenni rajta), hogy a legutóbbi parlamenti választásokon elvesztette többségét. Nem könnyű szívvel, mégis kormányzati szövetségre lépett a vetélytárs szociáldemokratákkal. Franciaországban, a miénkéhez hasonló önkormányzati választásokon pedig legutóbb a baloldal szenvedett kínos vereséget, nagy fontosságú városokat kellett átengednie az ellenfélnek, de nem omlott össze a világ. Keserves volt a vereség, tudomásul kellett venni, a legfőbb a demokrácia alapszabályainak féltő őrzése.

Nálunk meg? Az európai parlamenti választások fővárosi eredményei arra utaltak, (még csak utaltak rá!), hogy Budapest egyes fontos kerületei gazdát cserélhetnek, jó taktika esetén még a főváros vezetése is átcsúszhat az ellentábor kezébe. És akkor napokon, szinte órákon belül törvény lett az új szabály, amely megfoszthatja a baloldalt választási sikereinek egy részétől.

Órákon belül történt, mert Fidesz-berkekben már mindent előkészítettek, a parlamentben még csak igazi vita sem volt róla, mindössze gombokat kellett nyomni. Ilyen ez a teljhatalomra épülő, minden más véleményt azonnal elsöprő rendszer, hasonlatosan ahhoz, amely ugyancsak egy személyre építve uralkodott itt, úgy 1950 és 1956 ősze között. Kizárólag egyetlen megfontolás a mérvadó: az a rezsim, amely 2010-ben, ugyancsak hasonló módszerekkel szerzett magának kétharmados törvényhozási többséget és ezt az idén megismételte, fönnmaradhasson akár évtizedeken át is. Ha Budapest netán bukik, ami egészen azért korántsem bizonyos, azért minden más rendületlen maradhasson. Tusványos után, a nemzetközi kérdésekben akkor még visszafogott TGM joggal mondhatta, hogy Magyarországon egy időre vége a demokráciának.

Ez sugárzik ki a fővárosban a túl dramatizált október középi önkormányzati választások előtt. A nem oktalanul bizakodó baloldal merész álmokkal fogott a választási előkészületekbe, egyes összetevői pedig, amelyeknek belső erőviszonyai az idén tavasz óta csakugyan módosultak, higgadt mérlegelés helyett vérszemet kaptak. Úgy értékelték, finom, de mégsem eléggé finom taktikával, a társ rovására is lehet előnyöket szerezni. Meglehet, nem egészen rosszul kalkuláltak, magával ragadta őket a már zsebben érzett helyi mandátumok varázsa, nyílt kártyákkal játszottak. Túlságosan nyíltakkal, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy nem tisztességes politikai környezetben indultak harcba. Minden óvatlan lépés keresztezheti a három politikai tömörülésnek elvben csakugyan elképzelhető sikerét. De csakis közösen, ügyesen megtervezett tárgyalási szabályokkal, és nem hübelebalázs módjára, azzal a könnyelműséggel, mintha itt tényleg demokrácia érvényesülne.

Másfél hónapról van szó, szinte már a lehetetlen eléréséről. Van még mód a szerencsétlen indulás kiigazítására? Elvben még igen, mert könnyű ugyan a reménykedő igazi többség türelmét elvesztegetni csacsiságokkal, de talán még nem veszett el minden, még menthető, ami menthető. Rész sikerek is döntők lehetnek, megnyirbálhatják azokat az évtizedeket, amelyeket kérkedőn magának vél a mai pökhendi hatalom.
Bízzunk, Madách is erre serkentett, bár nem osztatlan következményekkel.

Szerző
Várkonyi Tibor